Miután édesapja, a nemesi származású Kölcsey Péter, 1796. augusztus 9-én elhunyt, édesanyja, Bölöni Ágnes a hat éves fiát Debrecenbe küldte iskolába. Egyik szeme világát gyermekkorában feketehimlő következtében elveszítette. (Korábbi teóriák a korabeli ábrázolással ellentétben a bal szem látásának elvesztését tartották valószínűnek, mára inkább az ábrázoltaknak megfelelő jobb szem érintettségét feltételezik.) 11 éves volt, amikor anyja meghalt, és ettől kezdve a háztartást Panna néni, a család régi hű cselédje vezette. Egyébiránt az árva gyermekekre gyámapjukon, Gulácsy Antal szokolyi birtokos nemesen kívül (akit gyámnak a megyei hatóság nevezett ki) Péchy Imre, a kollégium főgondnoka is némi felügyeleti joggal rendelkezett.

A Debreceni Református Kollégiumban 14 évig, 1809-ig tanult és a szentírás magyarázatán kívül minden előadott tanulmányt végighallgatott. Ez időben ismerkedett meg Haller Hármas Istoriájával is. 1813-ban a költészeti osztályba jutva a latin versírásban ugyan nem jeleskedett, de Csokonai Vitéz Mihály, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor munkáit, Kazinczy Ferenc Gessnerét, Vergilius és Theokritosz pásztori költeményeit eredetiben olvasta. Már ekkor kezdte a magányt keresni, mintha el kívánná rejteni a természet mostohaságát, mely őt a himlő által jobb szemétől megfosztotta; s minden örömét elvonulva, könyveiben kereste és találta meg. Az idegen nyelvek közül először a franciát sajátította el és minden szeretetét a XIV. Lajos korabeli írók nyerték meg; a német a megtanulására leginkább Kleist, Gessner, Hagedorn, Bürger és Klopstock munkái bírták, melyeket előbb fordításból ismert; görögül olvasta ugyan Cebest és Anakreónt, de nagyobb előmenetelt nem tett; azonban Kazinczy sürgetésére kiváló gondot kezdett reá fordítani és amikor Pindaroszhoz a Heyne-féle kiadást meghozatta, filológiai látóköre is nagyban tágult. 1805-ben Csokonai temetésén ismerkedett meg Kazinczyval, akinek a Kresznericcsel való vitájában fontos adatokkal szolgált. 1808. május 19-én kelt első levele Kazinczyhoz. Ennek szíves fogadtatása és a későbbi barátság rendkívül serkentően hatott reá. Ez időtől fogva Kazinczy oktatója és vezérlője lett az ifjúnak, aki szintén egyedüli védője, tisztelője volt az újító Kazinczynak Debrecenben, akit már az Árkádia-perben is védelmezett. Tanulmányai mellett, Kazinczy buzdítására, kivonatokat írt és néhány tárgyat ki is dolgozott: Többek között Werbőczy életét; egy értekezést a poézisról (1808 dec.); jegyzeteket az ión iskoláról. Szorgalmasan használta a kollégium könyvtárát, azonban mivel abból az ifjaknak magyar könyveket nem adhattak ki, maga is gyűjtött magyar munkákat, különösen Veszprémi és Sinai könyveinek árverése alkalmával. Elvégezvén 1809-ben kollégiumi tanulmányait, Pestre jött fel törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgára nem jelentkezett; mert miután Horvát Istvánnal, Vitkoviccsal és főleg Szemere Pállal szoros barátságot kötött, egyedül az irodalom lelkesítette; lemondott a hivatalbeli és tanári pályáról, mely utóbbira Debrecenbe meghívták, és Álmosdra vonult, ahol kis birtokán gazdálkodva egyedül tanulmányainak élt. 1815-ben testvéreivel megosztozván Csekére (Szatmár megye) költözött. Itt is a gazdaságnak, tanulmányainak és az irodalomnak élt. Levelezett Kazinczyval, Döbrentei Gáborral és kétszer utazott Pécelre Szemeréhez, ebből egy alkalommal 1814-ben Kazinczyval együtt, valamint 1815-ben is a nyárnak egy részét ott töltötte.

Figyelmet keltett a Mondolatra való Felelet, melyet Szemere Pállal együtt dolgozott ki 1815-ben. Kölcsey ezzel állást foglalt a nyelvújítás mellett és előmozdította sikereit. Kizárólag az irodalmi kritika és esztétika terén működött; Kazinczyval a régi Magyarország ellen küzdött; sorba vette a legnevezetesebb költőket, Csokonait,Kis Jánost és Berzsenyi Dánielt. Véleményét akkor hallatlan szigorúsággal mondta ki, ezért fel is zúdította maga ellen a közvéleményt és az írókat. Ekkor személyes baráti viszonyra lépett Kisfaludy Károllyal és az Aurora-körrel is; különösen Bártfay Lászlóval, Helmeczy Mihállyal, Toldy Ferenccel, Bajza Józseffel,Vörösmarty Mihállyal s Zádor Györgygyel (aki Fenyéri Gyula álnéven cikkeket írt különféle lapokba) alakított ki haláláig tartó őszinte baráti kapcsolatot. 1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnuszalett. (E napot 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. Pesten tartózkodása alatt Szemere Pállal 1826-ban megindította az Élet és Literatura c. folyóiratot. 1827 januárjában hazamenetele után csak pár évig maradt csekei magányában, ahol elhunyt öccse családjának ügyei is foglalkoztatták. Az 1829-es tisztújításkor főispánja, báró Vay Miklós őt Szatmármegye tiszteletbeli aljegyzőjévé tette. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága Pozsonyban 1830. november 17-én a nyelvtudományi osztályban vidéki rendes tagjának nevezte ki. 1832-ben megyei főjegyzővé, azon év november 6-án pedig országgyűlési követté választották. Pozsonyban1832. december 19-én foglalta el helyét és a négy kerületi jegyzők egyikévé választatott; számos felirat (latinul) és üzenet (magyarul) az ő tollából került ki. Mint szónok, a magyar nyelv ügyében tartott beszéddel tűnt ki először és nemsokára jeles beszédeivel országos hírűvé vált. A parlamenti szónoklatot ő emelte irodalmi s művészi színvonalra; tőle tanulták ezt el az 1830-as és 1840-es évek szónokai: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József és Szemere Bertalan. Mint politikus, a reformok híve volt; küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerű átalakításáért és a magyar nyelvjogaiért. Követi pályája 1834-ben véget ért, amikor megyéjében a maradiak kerültek felszínre. Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyűlés e beszéd után az napra felfüggesztette az ülést és Kossuth erről a napról gyászkeretben küldte szét Országgyűlési Tudósításait. Hazatérte után ismét sikerült neki többséget biztosítani megyéjében a szabadelvű eszméknek. Az akadémiában emlékbeszédeivel, költői dolgozataival, kritikáival újra magára ragadta a közfigyelmet és ezután kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett. Utolsó nagy műve, Wesselényi Miklós védelme, melyet barátja hűtlenségi pörében készített. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. E nagyszabású, valóban klasszikus politikai vádirat, kimerítette erejét, bélgyulladásba esett. Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után – a szatmárcsekei református anyakönyv vonatkozó bejegyzésének tanúsága szerint – 1838. augusztus 23-án Szatmárcsekén meghalt. Két napra rá, augusztus 25-én temették. Forrás:wikipédia