Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Warrenné mestersége
[ Nemzeti Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2020. január 28. kedd    Mai névnap(ok): Károly, Karola a - a - a
Pécsi Györgyi: A "másik Magyarország" utolsó költője
Az Aszály előtt és az Átdolgozás című utolsó köteteiben a grammatikai, nyelvi, fogalmi tisztaságra, és, mint említettem, egyfajta emelkedett, enyhén pátoszos versbeszédre kényesen igényes Szervác-lírában megsokasodnak a durva, közönséges, alantas kifejezések, fogalomhasználatok.


   
   Pécsi Györgyi:
   

   
   A „másik Magyarország” utolsó költője
   
   – Szervác József –
   

   A szerep idővel mítosszá válhat, s fölébe kerülhet megalkotójának. Szervác József szerepe kezdetben imponálóan extravagáns volt, a szabadság utáni lázadásé, aztán – számomra – lassacskán erőltetettnek, keresettnek tűnt, majd fokozatosan egyre elviselhetetlenebb lett. Egy idő után az alkohol romboló erejét, a deklasszálódást, a pária létbe csuklást nem lehetett megállítani; nem volt, aki képes lett volna megállítani. Az utolsó években kevesen maradtak mellette, körülötte; szerepe, mely Nessus-ingként nőtt rá, fölébe kerekedett; a normálisnak tekintett életből önmagát diszkvalifikálta szívós, elnyújtott öngyilkosságával, önpusztításával, társadalmi és biológiai lényének fölszámolásával. Mert az, hogy végzetesen és tudatosan pusztította önmagát, azt hiszem, nemigen lehet vita tárgya, az okokat illetően pedig lehetünk elég okosak meg bölcsek, de az emberi létezés titkát, misztériumát pontosan nem ismerhetjük meg.
   
    Kézenfekvő volna a késő – anakronisztikusan hosszúra nyúlt – Kádár-kor tipikus végzetes művész-sorsának nevezni Szervácét. Kínálkoznak a párhuzamos művész sorsok, az alkoholizmusba menekülések, a sorozatos öngyilkosságok, ami igaz is, meg nem is, mert ellenpéldát is lehet sorolni bőven, azokét, akik nem roppantak össze, hanem „konszolidálódtak” a fiatalkori évek elkószálásai után. A legtöbben óvatosan kiúsztak a partra, lerázták magukról a peremvilágot, s aztán megírták műveiket. (Vagy nem írták meg.) Szervác végig ott maradt, a periférián. Bizonnyal korhangulatként is vonzották a hetvenes-nyolcvanas évek önsorsrontó mintái, de hát csakugyan képtelen volt – nem ebben-abban kompromisszumot kötni -, hanem magára a konszolidációra. Teljességre vágyott, írnám pátoszosan, jóllehet nem történt egyéb, minthogy az eszmények, vágyak és a mindennapi sorsok összeegyeztethetetlenségét nem tudta elviselni, és úgy tiltakozott ellene, ahogy egy, egyetlen ember a maga hatáskörében hitelesen és érvényesen tiltakozhat, a saját életével.
   

   Persze, Szervác is törököt fogott a maga szerepével. Idővel a negatív mítoszi jelzők fölébe kerekedtek és eltakarták a pozitív pólust, a petőfisándoros kihajtott gallérú fehér inget, a kamaszos-kölykös-kópé ártatlan arcát, a munka tisztaságára és az ember emberi tisztaságára nagylászlósan, főúri mód kényes költőét, aki fejedelmi mozdulattal szabadul meg utolsó fillérjétől is, ha másokat segíthet. A melós, az anti-intellektus, az anti-bölcsész, a Vörös Csepel-i proli, a kötekedő, a rossz kocsmák ismerője – ilyesfélék képezték mítoszának, önmítoszának negatív pólusát. Aluliskolázottsága, amelyre oly gyakran és hivalkodva hivatkozott, sem úgy volt igaz; műveltségét autodidakta módon szerezte, vagyis azt tanulta meg, amire szüksége volt, azt pedig kiválóan tudta. Ellentmondásos a kép, szétszálazhatatlan szándék, akarat és sorsszerű következmény; Szervác is érzékelte, hogy a költő mítosza -, az ő esetében a maga teremtette mítosz - fölébe nőhet és elhomályosíthatja költészetét, elbizonytalaníthatja az olvasót. Az Előszó kötetének zárszavában ez ellen tiltakozik, s mintegy elhatárolódik saját szerepétől is: „Mindenféle versolvasók: profik és amatőrök az olvasásban, a verssel szinte közösülni tudók s a verset szakmányban skandálva olvasók ugyanúgy – mindeffélék hajlamosak kutakodni a szegény költő életében. Zsebtolvaj dolog; s a zsákmány: a költő iszik, nőzik, aberrált és persze pénztelen. Ebből aztán kikerekedik a versüzemanyagú publikum tudatában: a költő eredendően lumpen, ennélfogva alacsonyabb rendű, de lagalábbis hátrányosabb helyzetű, elesett teremtés. /…/ Csakhogy a költő, akár Isten teremtménye, akár valami ősmajomból züllött idáig, igencsak hangos sírással kellett hogy világra jöjjön, igencsak érezhette már akkor is, hová keveredett. Neki már az anyaméh is börtön volt – vagy egyenesen koporsó. Neki, aki a legnagyobb akarással élni született, a legnagyobb léptékű halál adatott, életfogytiglani agónia. Ő, aki leginkább kívánkozik Életet élni, a legjobban kívül reked abból: az ő életét legföljebb mások élik. Ergo a költőnek úgynevezett magánélete nincsen.”
   
   *
   
   Érdekes módon líráját fizikai, mentális leépülése nem karcolta meg. Negatív mítoszával se igen bíbelődött a kortárs, ilyennek fogadta el, és kész, költői jelentőségét nem vonta kétségbe. (Már az a kevés, aki ismerte és egyáltalán olvasta verseit.) Az irodalomtörténészeket meg a kritikusokat persze az érdekli, megújított-e valamit, lehetőleg radikálisan, és hogy megfelelően elsajátította-e az aktuális kánont, teremtett-e iskolát, s megmarad-e és mi marad meg az életműből. Szervác, azt hiszem, nem hagyott hátra irodalomtörténetileg is jelentős életművet, ugyanakkor az, amit alkotott, az költészet. Nem másodlagos, nem másodvonalbeli, nem kismesteri, pláne nem középszerű, hanem érvényes és olykori sutaságaival együtt is költészet. Ugyanakkor a hagyományokhoz illeszkedő líránál nehezebb kimutatni a saját hangot, a stílust, a nóvumot, amely a folytonosságot tartja inkább szem előtt, s nem a minden áron való újítást. Szervác költészete eleve nem újítani akart, hanem hozzákapcsolódni egy paradigmához, elsősorban József Attilához, aztán Ady Endréhez, Nagy Lászlóhoz (nevét is tőle kapta, ill. ő mutatta be), bizonyos pontokon igen közeli a rokonsága Szilágyi Domokossal, Hervay Gizellával, s olyanokat nevezett szellemi társául kortársai közül, akik az ezredforduló körüli években semmiképpen nem sorolhatók a divatos költők közé, mint Ratkó József, Buda Ferenc, Bella István, Ágh István. Persze, ahogy leírtam, hogy Szervác nem hagyott hátra irodalomtörténetileg is jelentős életművet, azonnal el is bizonytalanodtam; nem állítanám tehát, hogy legszebb versei múlandók lennének, mindössze annyit, hogy sem hivatalos elismerése, sem kritikai fogadtatása nem segíti az életmű utóéletét.
   

    Pedig, például a hivatalos elismerés –, amely messzire kerülte, helyette dorgálásokat inkább kapott – tulajdonképpen okszerű lett volna; megkockáztatom, a hivatalos elismerés Szervácot igazán megillette volna legalább a nyolcvanas években, amennyiben a kádári-aczéli kultúrpolitika valamennyire is komolyan hiszi/veszi azt, hogy ez az ország a munkásoknak is épül, hogy törekszik a társadalmi igazságtalanságok elviselhető föloldására, a nép „fölemelésére”, stb. Mert Szervác valóban – kétszeresen is – idézőjelbe tett „munkás-költő” volt (ezt próbálom körülírni, miként). Ugyanakkor az is furcsa volt, hogy Szervác élete utolsó éveiben a Börtönújság mellett milyen következetességgel tartott ki a Népszabadság, mint publikációs lehetőség mellett; talán balos-melós érzelmi kötődése, talán vöröscsepeles nosztalgiája késztethette erre, talán örök ellenzéki, az ellenzékkel szemben is ellenzéki magatartása, talán csak a szerkesztőhöz fűződő emberi vonzalma, nem tudom. Annyi azonban bizonyos, Szervác a „másik Magyarország” költője volt, és annak a másik Magyarországnak, függetlenül szereptől, s a szerep nehezen, vagy számunkra nem értelmezhető sallangjaitól, valóban igaz költője volt.
   
   *
   
   Szervác József összesen öt, életében megjelent kötete (az utolsó kettő, az Aszály előtt és az Átdolgozás, kiadót nem találva, egy kötetben jelent meg) egy tragikusan elkomoruló ívet ír le, egészen pontosan a szabadság, az emberi teljesség József Attila-i értelemben vett lehetőségének megszűnését. Az emberhez méltó létezés lehetőségének végzetes megszűnését, a lehetőségek tökéletes becsukódását, legalább is az alsó-Magyarország, a társadalom perifériára szorult része előtt. Szervác költészetének alfája és ómegája József Attila; s ezúttal – különösen pályájának első szakaszában – gondoljunk a múlt rendszer kissé túlságosan munkásemberpártira hangolt József Attilájára is, aki olyan költőietlen kérdéseket is le mert írni, mint hogy „miért nem a munkás védelmére / gyámolítják a gyáripart” a Hazám című gyönyörű szonett ciklusában. Aztán gondoljunk a Levegőt!, A Dunánál, s a Születésnapomra, a Karóval jöttél, nem virággal költőjére. Kezdetben reminiszcenciaszerűen, majd egyre inkább megszólítva, versbe hívva, szembesítve, pörölve. Talán kiterjeszthetjük a szerváci életmű egészére is a képletet: a Szervác-líra megközelíthető és fölfejthető úgy is, mint a József Attila-i teljességeszménnyel való kortársi szembesülés líratörténete, eredménye pedig a szép eszmény megvalósulása helyett a kifosztottság, a lét totális roncsoltságára való ráismerés. Azonban túl szoros, demonstratív kötődése, kapcsolódásai pontjai ellenére Szervác az első pillanattól saját hangján szólalt meg; mindenekelőtt a személyesség nagy fokú vállalása (újszenzibilitás, újperszonalitás) és a versvilág erőteljes szociográfikus egzaktsága és részletezettsége (dokumentarizmus) révén.
   

   Származása szinte predesztinálta a munkásköltői szerepre. Csepelen született, ipari munkás családban, a létezett szocializmus szlogenjei szerint a vezető osztály isteni szférába emelt vörös fellegvárában. Szervác számára a szülőföld azzal a rendkívül ambivalens eredettel terhelődött, amit a kétkezi, öntudatos, vagy csak részben tudatos, de a munkája minőségére büszke és a szolidaritás lélekmelegében élő, többnyire paraszti származású munkás jelentett szemben azzal a hivatalos, propagandisztikus képpel, amelyet az ideológia próbált fabrikálni belőle, s amelybe nap, mint nap maga is beleütközött. S majd megterhelődött azzal a következménnyel, az egyre nyersebb és illúziótlanabb életvalósággal, ahogyan e kettősség, a múltból őrzött belső tartás és a külső, hamis és törékeny ideológiai máz, összeroppanva együttesen zúzta maga alá a szülőföldet/hazát, s vele együtt az e hazában élő embert. Szervác a maga eredetkutatásában került közel a már említett újnépi költőkhöz; hozzájuk hasonlóan egy letűnő, süllyedő világba született. Csakhogy míg Nagy Lászlóék a fölbomló paraszti kultúra kiforrt értékeit büszkeséggel, méltósággal fölmutatva siratták el, s a gyermekkorban még annak épen megélt teljességére, mint az édenre és az éden elvesztésére emlékezhettek, addig Szervác nevelődési közössége/közege egy olyan társadalmi osztály volt, amely azelőtt indult fölbomlásnak, mielőtt identitására rátalált volna, megformálhatta, saját kultúráját létrehozhatta volna. Egy törmelék kultúrába és egy töredezett közössége született bele. Ennek a töredezett létformának ismerte nagyszerű értékeit is, és ismerte lehúzó, megsemmisítő erejét is. A Szervác-líra alakulása annak a végtelen keserű élettapasztalatnak a birtoklása és tudása, ahogy ez a kezdetben még óvott-dédelgetett eredet, származási háttér fokozatosan deklasszálódik, majd a társadalom teljes perifériájára szorul, szocializálhatatlanná válik, végül biológiai előfordulásában is fölösleges lesz. Nagyon nehéz Szervácnak a munkásemberekhez, a prolikhoz, a peremléthez, a fölösleges emberekhez, a fizikai- és lelki nyomorhoz fűződő viszonyáról írni ma, holott, ahogy Baudrillard írja, már mindenről mindent tudni vélünk, ezért „a mások nyomora és az emberi katasztrófák a mi utolsó felfedezésre váró földrészeink”, Szervác pedig dosztojevszkiji mélységekig ismerte a testi-lelki kitaszítottságot, az infernót.
   
   *
   
   Pedig, korai versei tanúsága szerint eleinte hitt a társadalmi igazságosságban, a munka becsületében és megbecsülésében, az „igazságban” és a „rendben”. Első kötetének, a Szavak hazáig (1980) címűnek drámai-tragikus illúziótlanságával, nyerseségével együtt is a küzdelem a meghatározó hangütése. Zord világról ír, de a létezés öröme, a küzdés szépsége, és a küzdelem értelmének hite még föloldja az ellentéteket. A Levél a szülőföldre lírai keserű vallomása a megtagadásé és a folytonosságé: a világ birtokbavételének hitével elszakítja a mostoha szülőföld-szálat: „…elszáll az ének, hazaindul, / el a szabadság patent státusából, haza a lucsok- / glóriás, árva, feketén fekete hóval / havazott Szigetig, / haza a megutált kölyökkor / fölrugdalt akoljaihoz, hazaindul a dal, melegíteni bújna / bedugult kocsmáidba, szülőföld, arcaidat / keresi hogy köszönne, de bezárulnak / pofáid /…/ Ménessé nem lehettünk. Nyerítésünket, nyikhaj / hitünket elszipuztad, kiszívtad csápjaiddal. / Míg ennem: élnem adtál – / magadból kitagadtál.” – s majd a válasz: „Nem kell, hogy befogadj hát. / Én nem bujdosni jöttem. / Övemen kés, fogam közt / káromló hit és vér / ágyékomban. Öledben / magvaim megfogannak –”. Ez a viaskodás határozza meg az első kötetet, a József Attilá-s, Nagy László-s hit, a „semmim sincs mindenem lehet”, az „Ölelni tiszták kezeim” tiszta lobogása, a férfierő teremtő erejének büszkesége; a munkásé, akinek „kezéhez szelídül a gép”, és az asszonyt, szeretőt óvó, védelmező férfi erejének büszkesége, aki világot igazgathat és teremthet. A disszonancia az eszmény és a való között feszül, de maga az érték (szabadság, szépség, rend, igazság, szerelem) még érintetlenül ép. A József Attilát szólító dalciklusában az „Attila, ennyi lennél / hazugok száján jelszó / hülyék homlokán jelvény / másnak – Balatonszárszó” tapasztalati csalódottságot a hit még fölülírja: „És tudd: a kerepesi csöndből / már négymilliárd embert / kötözöl itt a földön / szellemmel, szerelemmel.”
   

   Szervác József korai verseinek ünnepélyessége, enyhe pátosza a keserűségen, irónián, önirónián is átdereng, sőt a szerváci „versbeszéd” a végső reményvesztettségben, még provokatívan depoetikus, sőt olykor brutális, alkalmasint morbid nyelvhasználatában is megőrzi emelkedettségét. Az a megszólalási mód, amely indulása pillanatában már jellemezte, lényegében nem változott: megmaradt a gyakran szentenciaszerű megállapításokat tartalmazó, szimbolikus, képi telítettségű kötött formához (főleg a József Attila-i dalhoz) való ragaszkodása, mely egyfajta klasszicitást eredményezett költészetében; a modernebb versbeszédek közül pedig a beat-költők személyességével oldott, avantgárd szabadverset használta leginkább, amely az érzelmek rapszodikusabb áradására, lírai érzelemfutamokra, epikusabb betétekre adott lehetőséget. Általában is a kontrapunktos szerkesztés, az ellentétek, párhuzamok, a gondolatritmus, a formai egyértelműség, pontosság jellemzi versbeszédét, s a formai virtuozitás helyett a fogalmi, gondolati tisztaságra helyezi a hangsúlyt. Ez a viszonylag puritán, nem a variatív gazdagságra, hanem a hitelességre törekvő megszólalási mód csiszolódott, klasszicizálódott tovább később. S az alanyi költészet eredendően vallomásos megszólalási módját is megőrizte; Szervác szinte soha nem tárgyiasít, és soha nem válik személytelenné, vagy rejtőzködővé: verseiben mindig a lírai én személyes viszonya fogalmazódik meg. A lírai én „kendőzetlen” vállalása, a lélek nyílt megvallása azonban a kezdeti pátoszos, enyhe stilizációt követően a fájdalmas tapasztalatok, érzelmi viszonyok birtokában egyre védtelenebb, sebezhetőbb és reményvesztettebb állapotról vall. A világot és benne az embert megérteni és otthonra, hazára lelni – Szervác számára nem filozófiai probléma volt, bár filozófiai magasságba emelkedett, hanem életszerű látásmódjából következett. (Ezért is idegenkedett a „bölcsész”, a „belvárosi” irodalomtól.) Verseiben szociografikus, dokumentatív egzaktsággal és pontossággal megismerhető mindaz az emberi és tárgyi világ – gondolkodásmód, észjárás, ösztönök, elmagányosodás, kocsmák, elhagyatott gyárudvarok, a lepusztult, nyomorgó, lumpen és proli Budapest –, amit a „másik Magyarország” jelent, amellyel civilizált, magukra adó társadalmak nem szoktak büszkélkedni. Sőt, azt hiszem, az ezredvég végzetes fizikai és lelki nyomora egzaktul leginkább Szervác kötészetéből ismerhető meg. „Én nem tudok felejteni” –, írta, provokatívan is vállalva ezt a peremvilágot, de persze ne váteszkedésre gyanakodjunk, hanem arra a földrengésszerű élményre, amely a kitaszítottság, az esélytelenség, a gyámoltalanság kortanúságának lelki terhe a költőből nem csak a megalázottak és megszomorítottak iránti lírai részvétet, de a teljes sorsazonosság vállalást is előhívhatja.
   

   A pályakezdő kötet Levél a szülőföldre kicsit vagány, kicsit hetyke szülőföld-elbocsátása után Szervác mást sem tesz, mint a szülőföld/haza megismerésére, keresésére indul. Ez lesz a végzete: „hová haza? / És a haza hová?” – kérdezi, s az egész kötet annak a fogalomnak a megképezése lesz, ahogyan a ’csepelség’, a peremhelyzetűség elfoglalja és betölti a haza fogalmának egész jelentéskörét. A Mi fájna? (1987) kötet az égi más földi valójával történő megrendítő találkozás könyve lesz, de még ez a könyv is a küzdelem, a vívóhelyzet dokumentuma, bárha kétellyel telten is, sok keserűséggel. Történelmi tanulmány című, nagyapját szólító zsánerében a munkával megszenvedett sorsot szembesíti a történelem (hatalom) ígéreteivel: „…papa / maga 55 évet dolgozott / mint az állat s most kussol itt /…/ mondja papa maga végül is munkás / osztály volt vagy csak / dolgozott”. A történelmi, társadalmi méltánytalanság és a túlélésre berendezkedő, az élet „apróbb örömeiben” önmagára találó megbékélt, megalkudott sors ellen még lázad a költő, de maga körül küzdelem helyett közönyt, fásultságot, lepusztultságot, a megszokás bénító apátiáját látja mindenütt: „Reményünk odaforrott / falat kenyérhez, borhoz”; „Itt nincs család. / csak elesett apák. / Csak együtt élő, / párhuzamos testek” – sorolódnak a keserű, illúziótlan és reménytelen állapotmeghatározások. Istennel is pörül (Ima), az istentől is magára hagyott világ önmagába csukódott, kedvetlenség, törődöttség, fáradtság, kiábrándultság, hitevesztettség, morális és lelki erózió mindenütt. A fölbomlott rendet, a világszervező értelem helyett az esetlegesség, a pillanat túlélésének ösztöne szervezi, s minden erő önmaga végzete felé sodorja a magára hagyott népet (? – igen). Személyes kudarcként éli meg azt is, hogy „túlélte” József Attilát; s persze, ez a számvetés is szimbolikus értelmű: az Elégia, a Hazám című verseivel, a Között ciklusában közvetlenül is, s a kötet számtalan utalásában végzi el a szembesítést („A tér nem /változik. A kín nem.”), s mindegyre jelenünknek a József Attila-i teljesség eszményű világgal szembeni alulmaradást rögzíti. De a megkapaszkodásra még esélyt jelenthet a költészet, „Jogom a szó, hát nem adom alább, / Magam képére ragozom / a létet” –, írja, önmagából merítve az erőt. Ha ebben a világot verseivel újrateremtő, s az önmagát újranemző férfi-hérosz (1985. Augusztus 18., a költő násztalan éjszakája) toposzban stilizációt, kissé romantikus túlfűtöttséget vélünk is fölfedezni, átmeneti jelenség csupán. A romantikus szerep, a nagylászlós attitűd helyét fokozatosan és végzetesen átveszi a „nincsen remény” és a szó, a tett tehetetlenségének kudarcos belátása.
   
   *
   
   Utolsó három kötete, az Előszó (1993), az Aszály előtt és az Átdolgozás (1999) a teljes kilátástalanság, reménytelenség, az átmeneti oltalomkeresés, az ideiglenes itt-lét prolongálásának kötetei, verseik a magyar irodalom legfájdalmasabb, legmeggyötörtebb költeményei közé tartoznak. A kései Vörösmarty reményvesztettsége, a kései József Attila összeroppanás előtti pillanatának sikolya, Ady végzetessége, s a kései Hervay Gizella minden idegvégződést, sebet kitakaró és fölmutató fájdalmának rokon világából születnek e versek: az embernek a roncsolt léttel szembeni alulmaradását, legyőzöttségét, és legyőzöttségében is fölöslegességét, létének értelmetlenségét demonstrálják. Különös, bár nem paradoxon, hogy Szervác alakuló líráját valójában csak az első két kötet erejéig követte figyelemmel a kortárs irodalmi köztudat, s ezeket a valóban infernális mélységekből megszólaló, inkább tagolatlan, velőtrázó sikolyra emlékeztető verseit talán észre sem vette. A negatív (a deklasszált és menthetetlen alkoholista) szerep ekkorra már fölébe nőtt a költőnek, a magyar irodalom pedig pontosan ezekben az (kilencvenes) években hagyta el közéleti érdeklődését és érzékenységét, s ekkortájt zajlott le a nagy modernizációs áttörés is, történt erőteljes kísérlet arra, hogy az irodalom hagyjon föl végre „vízügyi szerepével”, s általában is intellektualizálódjon. Ebben a szellemi szövegkörnyezetben Szervácnak a lélek árvaságát, a testi-lelki nyomorúságot, a kudarcot, a mindennapi szenvedést (megfeszíttetést) artikuláló versei valóban anakronisztikusnak tűntek, mint ahogy általában vált anakronisztikus bizonyos értelemben az a társadalmi közeg is, melyhez emberileg, költőileg a legközelebb sodródott, a leszakadt periféria, a társadalom roncs része. S még az is logikusnak tetszik, hogy éppen a rendszerváltozás körüli esztendőkben roppant meg a Szervác-lírában megjelenő kissé felstilizált költői szerep ellenállás-készsége: a „másik Magyarország” ekkor szakadt le úgy a társadalomról, hogy esélye sem látszott a megkapaszkodásra, s fölemelését egyetlen társadalmi program sem demonstrálta, hatékonyan pláne nem képviselte. Számukra nem a szabadság jött el, hanem perifériális létük csúszott lejjebb, és Szervác együtt csúszott ezzel a már eleve deklasszált, törmelékkultúrában, roncs közösségben élő réteggel, és ezt a lecsúszást, kitaszítottságot, a létezés (és magának az emberi létnek a) pusztulását, sőt talán már bomlását dokumentálta verseiben.
   

    A lét utáni lét verseit írja, ahol a lét utáni lét nem a létre, hanem a léthiányra emlékezik. Kései verseinek kíméletlen drámaisága, izzó feszültsége azonban változatlanul magas fokon izzik: megmaradt néhány fogalom, amellyel a léthiány úgy írható le, hogy nem a Semmi, a teljes önfeladás kerekedik felül, hanem a mégis – valamiféle metafizikai, és egyszerre gyermeki – sóvárgás az emberi teljességre. Kevés szavunk kompromittálódott, használódott, kopott el annyira az elmúlt században mint a „haza, hazám” fogalom; de Szervác képes ugyanolyan ihletett, szakrális tisztelettel megszólítani, hívni, mint József Attila. Költészetének kulcsfogalma ekkor a „haza” szó lesz, a szülőföld, az ország, a nemzet, az ontológiai hajlék szinonimája, s még egyszer, mintegy búcsúzóul körbejárja ezt a haldokló, halál utáni tájat, hogy rátaláljon: „kell lennie valahol egy hazának / kell a meglévő ég alatt kell ahol / nyelvünkön szólhatunk ahol megértik /…/ kell lennie valahol egy hazának / ahol kenyér a kenyér szó a szó / a próféciákból pediglen elég // kell lennie kell lennie / hazának hazának lennie kell”. A haza, a mostoha, az elbitangolt, az ontológiai hajlék, a biztonság veszett el, vagy talán meg is szűnt, ahogy a Szibériában raboskodó Petőfi szerepét újraszituáló önsirató zsoltárában írja: „Talán nem is kellett a vers. / Talán már én se kellek. / Talán már nem is vagy, Hazám, / S a földön, mely engem nevelt, / Már a madarak is talán / Más nyelven énekelnek.” –, s így a hazáért hozott emberáldozat, a föláldozott élet, az erkölcsi helytállás, sőt a létezés metafizikai értelme is szégyenteljesen fölöslegessé válik: „S rabságom is hiába, / Amnesztiát, se kegyelem- / Döfést nem adhat láncravert / Torkomért cserébe nekem / Jövőm szibériája.”
   
   A léthiányt feledtethetné (lefedhetné) a megtalált haza, de az ontológiai hajlék nem elérhető, csak sóvárogható, az elérhető valóságos haza pedig, ahogy Delírium, haza, vagy a Budapest, VIII. című verseiben írja, maga az iszonyat, a vegetatív létezés, a pusztulás, a mocsok, az embert körülvevő szemét és szenny apokaliptikus halmaza. A „belső van kívül” –, kurvák (akiket húgocskáinak nevez), stricik, kocsmatöltelékek, csavargó cigányok, bozgorok, a túlélés nyomoroncai, emberi roncsok és a táj roncsai jelentik a valóságos hazát, a nem létezett otthon hiányát. „Járókelőktől / tudakolnám: hogy juthatnék haza – // fiam, mi már sohasem leszünk otthon, / teremthetnénk bár hazát, hazábbat – / másoknak is hiába” – inti fiát, s azzal az életében és létben tántorgó, identitását vesztett valóságos és metafizikai hajléktalannal azonosítja önmagát, akinek hazája, otthona a hazátlanság, az otthontalanság: „én eltévedni nem tudok csak megállok / minden kapu előtt mint a kitett eb”. A „nincs hová és nincsen haza sem” kudarcának beismerése, az alulmaradás, az űzöttség fölismerése és tehetetlen tudomásul vétele azzal a megrendítő fölismeréssel erősíttetik meg, hogy a valóságos/elérhető hazának nincs szüksége erre a gyámoltalan, létben tántorgó emberanyagra: „Magad / leértékelt portéka vagy / a szimfónia luxusstandján? / Te közép-európai balkán! /…/ Add föl / Add föl magad”.
   

   A Mesék a csudajóról című versben arról ír, hogy egyszer az utcán leütötték, eltört a bordája, kórházba került, a mentő hazáig szállította: kitették a kapu elé, és magára hagyták. Egy házbeli asszony támogatta föl a költőt a lakásába és ápolta. A nyilvánvaló József Attila-i áthallás mellett ne menjünk el! A Levegőt! című költeményből ismerős a vershelyzet: „Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, / e táj oly elhagyott. / S ím váratlan előbukkant egy férfi, / de tovább baktatott. / Utána néztem. Kifoszthatna engem, / hisz védekezni nincsen semmi kedvem, / míg nyomorult vagyok.” Továbbírta volna József Attilát? Igen, annak végzetes, bestiális kifejlődését tapasztalta meg, amit József Attila még csak gyanúval megsejtett: az ember kiiktatható, a társadalom hivatalos szolidaritása pedig megszűnik a „másik Magyarországgal” szemben. A társadalom fölösleges emberének, a perifériának iszonytató a sorsa: társadalmi, emberi közöny az osztályrésze, sikertelenségében biológiai lényként is fölösleges, a perem önmagába záródó kör, és innen nincs tovább. A játékosan induló vershelyzet nyomatékosan utal József Attilára („Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktába írják, miről álmodoztam, s azt is ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.”) –, frivol, könnyed s egyszersmind nyers költői vetélkedés a verskezdés, amely akasztófahumorba, öngyilkos iróniába fordul: „A villanyórámat amikor / kikapcsolták, / s a Főhatóság / plombája, mint a férfikor / vállán a béna öncenzúra, / oly méltósággal lógott, / az mégis csudajó volt, / játszani támadt kedvem újra. // Játszani elmés masinát /…/ Legyek mint minden villanyóra / kiköthető hatalmi szóra, s míg fontoskodva összehúzza / szemöldjeit a Nagymumus, / a Főhatóság, én röhögök, / legyen e sötétség örök / kívül-belül – / végezetül / így leszen demokratikus.” A költő személyes megpróbáltatását, ’peches sorsát’ írja versbe ugyan, csakhogy ez a sors, ahogy a ver gondolati íve, s József Attilá-s szövegáthallásai egyértelműsítik, a munkanélkülivé vált emberi sokaság (tömeg, a „másik Magyarország”) megalázó sorsa is egyúttal. Vagy, ahogy a Strófák Ady Endrének című versében demonstratívan is kimondja, az egykor vezető osztálynak csúfolt munkásság tökéletes tudathasadása és kifosztása történik meg e mostoha „hazában”: „Jelentem, Csák Máté földjén / isten lettünk, kenyér gyanánt / hatalmunkat zabáljuk, / jelentem, vörös proletárok / építik itt a Pimodánt.” A szabadság, a rend szép eszménye így hullik a semmibe, s fájdalmasan semmibe hullik az identitásvesztésében fölöslegessé vált ember is.
   
   József Attila még azt írhatta: „Nagyon fáj”. Szervácnál nem csak a haza, a szépség, a szabadság és a rend fordul önmaga negatívjába, de az emberi kín is; a létezés virtuális létezés, az élet virtuális élet: „Talán már nem tudok szerelemül. / Talán már magamul se. / Fölitták régen a szeszek / bennem a balga gyermeket, / már csak az ordas kín feszül – /…/ rég nem a fájdalom fáj, / a fájdalom hiánya, a lélek / hiánya szikkaszt” (Levitézlő). Számvetésében, végső reménytelenségében a totális kudarc beismerése arra készteti, hogy visszavonja, érvénytelenítse egész életét: „(Nem jöttek értem fekete / autóval, csupán rácsokat / szereltek rám, belém zárták a börtönt.) / / Magánzárkában / élet fogytos sorsok.” Az Aszály előtt és az Átdolgozás című utolsó köteteiben a grammatikai, nyelvi, fogalmi tisztaságra, és, mint említettem, egyfajta emelkedett, enyhén pátoszos versbeszédre kényesen igényes Szervác-lírában megsokasodnak a durva, közönséges, alantas kifejezések, fogalomhasználatok. Ez a nyerseség, gorombaság az embert körülvevő, és az emberben is meglévő közöny nyelve, mint pl. az Alkalmi vers című nekrológban, melyet egy nyomdász – és kocsmai ivócimbora – halálára írt. Itt az ember eldologiasításának (nem több, mint kartoték-adat) hűvös-rideg leltára lesz a provokatívan depoetikus versbeszéd, nyers nyelvhasználat: „…mi lesz? // Nem lesz már semmi. Késés / levonva, megizélheted, alig / találtunk valakit, kaparna el, / kivonulunk majd, után tánc. /…/ Ne törődj semmivel, az urak / tiszteltetnek, némelyiket / fölébresztettem miattad, ami meg / engem illet: azóta / általában én ücsörgök / a helyeden”. A közöny demonstratív vállalása persze ezúttal is provokáció is – a társadalmi, emberi közöny megtörésének rettenetes és kockázatos megkísértése. Mert Szervác bármennyire önpusztító, bármennyire végzetes vonzalommal tagadta is ki magát az életből (vállalta föl személyes sorsában, költészetében a társadalmi kitaszítottságot, a társadalom meddőhányójával való azonosulást), adta föl a reményt, vesztett/szakított el minden pókhálószálat, mindig megmaradt benne valami az égire ellenállhatatlanul sóvárgó, tiszta gyermekből. Olykor csak egy rövid sóhajtás szakad föl a végső lemerülés előtt: „hadd lehessek én / Istentől nemzett vadlegény / aki lehetnék aki voltam / marhamód magamba bomoltam” (Aki nincs), máskor dermesztő szépséggel a Megváltó születésének örök törvényét jelenti be (Megszületik); s talán éppen ezekkel a pusztulásban is az istenit fölvillantó gesztusokkal írja fölül mégis a világ brutális determinációját.
   
   Furcsa, de már első kötetében ott lappang, kimondatlanul is valami végzetesség; ez a végzetesség Adyé, aki úgy hitte/tudta, hogy ő az utolsó magyar. A Szervác-lírában a másik Magyarország utolsó költőjének gondolatköre kristályosodik – a lepusztult világ kocsmái nem küldenek lélekmagasba költőket; igaza lehet.
   
   *
   

   Szervác József önpusztításával mintegy demonstrálta az ember eldobhatóságát. Vagy pontosabb, hogy biológiai-testi pusztulásával is demonstrálódott: a periféria-lét biológiai anyagként sem számít. Hogy ez tudatos magatartás volt-e, vagy amolyan hetyke-dacos szembenállás, mely egy idő után saját pályára áll, s tőrbe csalja a szerep hívóját, nem tudnám eldönteni. Mindenesetre ez az életpálya nagyon egybecsengett azzal a tapasztalattal és lét-tudással, ami a versekből kiolvasható. Ugyanakkor Szervác kései versei, emberi sikolyai annyira szemben állnak korunk uralkodó trendjeivel, annyira zárványszerűen idegenek a mai irodalom testében, hogy egyelőre arra sem vállalkoznék, hogy megítéljem értékét, értékállóságát. S hogy lesz-e bátorság olvasni, érteni Szervácot valaha is, azt sem tudom…
   
   *************
   
   Új Könyvpiac
   
   *************
   Kapcsolódó cikk:
   Szervác József: Aszály előtt - Átdolgozás
   
   

2004-04-15 21:53:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Rojkó Annamária - Prém Margit missziója

Elment a „La subretta Aniko”

Vég Kata - Mögöttes Én

Boldog Új Évet!

Boldog Ünnepeket!

Ivánka Csaba-díj 2019

AJÁNDÉK EZ A NAP

Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János a MAGYAROCK története 2

Esti Kornél bárki lehet

Kocsis Zoltán -

Kozák Péter - Földiekkel játszók

A 37. Torinoi Filmfesztivál

Érdi Tamás - Beethoven zongoraszonátái

Nemes Anna - Előled

Szemből szembe

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]