Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Gombóc a torokban
[ MU Színház ]
fotó Peti Péter
 
Dátum: 2020. szeptember 23. szerda    Mai névnap(ok): Tekla, Telma a - a - a
Részletek Bikácsy Róma-könyvéből
   
Bikácsy Gergely a Könyvhéten (a Kortárs Kiadónál) megjelenő kötetéből    Kapcsolódó anyagok : Bikácsy Gergely: Róma és a nyolcas villamos (Népszava-interjú)
   Bikácsy Gergely honlapja a Terasz-hu-n
   

Részletek Bikácsy Gergely Rómakönyvéből
   
   
   Álomnyalás
   

Bikácsy Gergely
   Róma aszexuális város. Nem tudom, ki döbben meg erre a hírre; szeretném, hogy döbbenve-dühösen ellentmondjanak, legyintve dühöngjenek, idegesen és nevetve olvassák. Márpedig Róma valóban aszexuális város. Vagy inkább: aszexuális lesz, aki belemélyed. A városnak, mint az itt születetteknek, nincs elfojtandó titka. Az csak a betelepülteknek van, Fellininek vagy Pasolininek. Nanni Morettinek például semmi, hacsak nem a vízilabda-szomj, egyszersmind kommunista légszomj, az a bizonyos “palombella rossa” – na, ezt hogy fordítanátok? (Én “vörös átverésnek” – a magyar filmcím nem adta vissza jól.)
   
   Ez a város inkább férfi, mint nő. Nem feminin, bár nem is férfias. Leginkább egy Mamma és a Kisfiának szétválaszthatatlan ötvözete. Ebben Fellini és Pasolini teljesen egyetértett, pedig mindenben különbözött a véleményük, sőt látásuk is. Mamma Róma. És Fellini-Róma. Fiatal nőnek nincs bennük nagy szerepe. Csak a Nyolc és félben látható valami kamasz-vizió a háremről. Csak itt suhanhat át Claudia Cardinale – tisztaszép lány a forrásnál – ez is képzelet, mondanom sem kell, semmi köze Rommához, nincs ennek az álomnak semmi köldökzsinórja a városhoz, mint ahogy a Dolce vita hamvas tengerparti pincérlányának sem: a női erotikát és vonzást elsöpri, beolvasztja, felfalja maga Róma. Erősebb, mint a nők.
   
   Rómeó és Júlia nem itt, Laura és Beatrice nem itt, senki sem itt élt s halt bele nagy szerelembe. Sem a szexnek, sem a kínsötét szerelemnek nem hazája az Okkerváros. (Én azért egy könyvtárban felfedeztem Abélard és Héloïse-t, az igaziakat, az eredeti levelezést, sőt, kalandorosan majdnem elloptam, ezt majd elmondom később.)
   
   Éltes Tevere-parti bámész, tán lehet erről szavam. Nőt én itt nem bámultam, nőt nem éreztem, bugyit lehúzni, letépni nem vágytam. Szoknya alá sem. Hacsak nem a Mamma-város szoknyája alá. Genthon István szép értelemmel, mégszebb érzelemmel meséli csodás kis könyvében, hogy 1940 körül külön tanulmány-sétát tett a Trasteverén, az új, friss, egészséges római nőtipus megfigyelése céljából – efféle tanulmányútnak már a gondolata is bizonyítja a város tökéletes és kikezdhetetlen aszexualitását. Az Utas és holdvilág sem sugároz mást, Mihály trasteverei kalandja ellenére: kaland igen, de nem szexualitás, Róma varázsa egészen másban van.
   
   Öt lány a Baffettóban – mindig visszarémlenek a trattoria esti ablaküvegén át – kedves hugocskák, nem sugároznak vad női vonzerőt. Kérdőíves szép lány a Palazzo delle Esposizione lépcsőjén vakító napfényben (az, aki naranccsal kínált), Lara: kedves barátnő, testvér lehetne, bármilyen szép volt. Aztán a Roma Tre egyetemének nyúzott egyetemista lányai: segítségre szoruló hugocskák megint. Mind kicsit alacsony és soványka, öten ülnek az asztalnál, egy fiú sincs köztük.
   
   Mégis megadatott. Valeria nővér, a Szent Ferenc Ház délutáni ügyeletese, ez a sovány, szürkécske, jelentéktelen lány felkísért a szobámba, benyitott a fürdőszobába, és ott ráült a bidére: furcsálltam kicsit, de nem volt idő gondolkodásra. Én valahogy gyorsan alámásztam, mint egy gyík. Csodálkozva felemelkedett. Akkor azt kértem, üljön jól a fejemre: lassan, álmélkodva kicsit, de megtette, és én hanyattdőlve sebesen nyaltam. Éreztem tarkómon a bidé hideg vizét, a fülembe is befolyt. A nővér eleinte nem nehezedett rám teljes erőből: arra emlékszem, hogy húzni kezdtem: nehezedjen, terpeszkedjen rám, bele az arcomba jobban, fészkelődjön, tárja szét a seggét, mintha igazából mosná itt a bidén, vagy űrítkezne. Éreztem már a súlyát, és fuldokolva, egyre sebesebben nyaltam. Nagyon jó volt… A gyors ébredés után viszont eszembe jutott, hogy Valeria nővér nem Római, mégcsak nem is olasz.
   
   Hónapok múltán, jött pár meleg, novembervégi nap, és azon kaptam magam, hogy a dúsan kibuggyanó, nagy párnamellű szőke nők, igazi hollandok vagy svédek, tejkeblű finnek tetszenek. Ezt azért nem vártam volna.
   
   Rómának rabja leszel, de mint a mamádnak.
   
   
   
   Ady Acetosa
   
   

   Hévvel, a viterbói hévvel zakatoltam a híres savanyúvíz forrása felé 2003 június elején, napra pontosan kilencven évvel Ady Endre után. Dög meleg volt a városban, még az itteni koranyárhoz is szokatlanul nagy.
   Kísérője, Elek Artúr memoárjaiban olvastam:
   „A Monte Marión át a Ponte Mollén keresztül az Acqua acetosa forrásáig [kocsiztunk]. Hiába idéztem ott Goethét és kínáltam Adyt a rómaiak népszerű savanyúvizével, a gyöngén szénsavas acqua acetosa-val, ő a kocsist borért küldte a szomszédos osteriába és sárga frascatival köszöntötte föl a nemes ízű forrást.”
   
   A nemes ízű forrás nyomában, ujjongtam magamban. Körülöttem nem épp ujjongó arcot. Annál a megállónál egyetlen lány száll le a vonatról, idegesen hátranéz, a kihalt, világ-végeszerű állomáson és elindul. Se állomásfőnök, se kutya, se madár, a főbekólintó hőség csak. Canicula Maximissima. Megyek a lány után, hátha ő is a savanyúvízért jött. Körül se néz, gyors léptekkel elhagyja a Stazione Acqua acetosát – és hamar eljut a közeli P.zza Acqua acetosá-hoz. Újabb remény – de itt is üres, bármely piazzához méltatlan, tetszhalott minden. Hirtelen eltűnik a szemem elöl. Hol lehet? Leszaladt egy lépcsősoron a mélybe, és most ott hajlik-iszik egy díszes, bár elhanyagolt forráskútból. Hohó! Az acetosa-forráshoz vezető hűs leány! Úgy látom, antik utánzatú vízköpő, kisebb szoborral.
   Megvárom, míg feljön, aztán óvatosan utánzom. A levezető lépcsősor két pihenővel tagolt háromszor nyolc lépcsőfokból áll, és szinte gigantikus oltár-szerű homlokzathoz vezet. Felirata szerint V. Pál fedezte fel a az egészségnek hasznos forrást a Tor di Quinto közeében, de a díszes forráskutat később VII. Sándor építtette (bizonyos Andreas Sacchivel.) Mint protestáns hímszarvas eredek a forráshoz. De ó, a hűs leány becsapott. Gusztustalanul és szokatlanul langyos ez a víz: nem savanyú, és sem enyhén, sem máhogy nem pezseg - csak fáradt-poshadtan langyos. Egész Rommában nem volt még szerencsém ilyen lottyadtsághoz. A kőbe vésett feliraton nyoma sincs az acetosa szónak, VII. Sándor pápai dicsőségről mond veretes szavakat. A vizet ki kell köpnöm.
   
   A poshadt vízhez vezető lány eltűnt. Én meg, ahelyett, hogy sárga frascati borért küldtem volna a kocsisomat, visszamentem a Flaminio Pályaudvarra.
   Előtte dúl a bóvlivásár, iszonytató lett a meleg. Semmi jobb dolgom az egész városban. Mint a Batthyányi térről, úgy indulnak – itt félóránként – a vonatok. Hát akkor visszamegyek a Due Torri-hoz, egy megállóval kijjebb, mint az Acqua acetosa-állomás. Ott zöldet, uszodát, hűs habokat ígér több Romma-értő is.
   
   Nézelődök. Az állomások neve a múlt ködéből hívna elő valami homályba vesző régvoltat: Két Vártorony (Due Torri) ugyanúgy nincs, mint savanyúvíz kutak a másik állomásnál. Egyetlen tornyot sem látok, de szemben a mini-pályaudvarral a külső Salaria úton, egy táblafelirat szerint 8 kilométer 200 méterrel Romma központjától ott egy meredek domb, rajta 11 pinea. Tuboly öt éve tengeri fenyőnek mondta ezt a fajtát. Mondom most magamban: meredélydomb, tengeri fenyőkkel.
   
   Falusias, csendes táj: védő lombok, ember sehol, néptelen bukolika.
   Ösvény vezet fölfelé, az autóútra. A nagy rommai Mecset elé jutok. Modern épület. Szombat van, teljesen kihalt, minden kapuja és ajtaja belakatolva. A Mecset előtti tértől pár lépésre egy másik, annak neve Piazza Sergio Leone. Azt hiszem, egyetlen filmjében sincs mohamedán mecset. Visszamegyek az ösvényen. Most hirtelen két öregember kerül a képbe. Házaspár lehet, honnan bukkantak elő? Mennek, valami pontos céllal mennek, mint az a lány az Acqua acetosa felé. Utánuk! Hatalmas földalatti diszkont-áruházba jutok. Körülbelül a tengerifenyők alatt lehetek harminc méterrel.
   Nagyobb, mint bármelyik áruház bent a vérosban. Még roppant méretű elektromos kivtítő is. És ezen, a Due Torri Supermercato hatalmas reklám vetítővásznán egyszercsak Del Pierót, a Juventus gólkirályát látom. Szépfiús mosollyal egy üveg ásványvizet bont ki, vállán kismadár. „Én is kérek” – mondja a madár. Acqua minerale Uliveto – olvasom a zöld palack feliratát. Acqua di digestone! – csicsereg a kismadár Del Piero vállán.
   Madárlátta savanyúvíz Ady után kilencven évvel.
   Veszek egy palackkal: a néptelen kis állomás naptól forró padján ülve bámulom a meredélydombi tengeri fenyőket, úgy iszom. Elég rossz. De legalább megtaláltam.
   
   
   
   Óbuda-Romma
   
   

   Utolsó rommai utam előtt eladtam Kassák-könyveimet. Volt köztük dedikált, volt köztük néhány első kiadás, és a Ma néhány száma. Az Egy ember életét bizonyos Takách szaktársnak dedikálta: „kézszorítással”. Eladtam őket, hogy megint kimehessek Rommába. Éreztem, utoljára.
   
   Sem oda, sem visszafelé nem volt valami nagy csomagom, harapós nyárban – de vissza egy olasz nyelvű Kassák-kötettel érkeztem: Rommában szereztem.
   Professore Verdone, a csodaöreg sienai ajándékozta nekem, Kassák régi barátja. Hazatérve elmentem a Kassák Múzeumba.
   
   Az igazgató kiváló ember, jól ismerte a professorét: két éve épp ő kísérte végig a termeken. Érdeklődve hallgatta elbeszélésemet. Meghívott a múzeum következő kiállítás-megnyitójára. A baráti kör tagja lettem, részt vettem néhány rendezvényen. Később felkértek a “Kassák és a film” című konferenciára. Meg is tartottam, de filmekről nem írtam többé, sőt már nem is néztem: televíziómat fillérekért adtam el. Kassák-kutatóvá váltam. Nemsokára rommai ösztöndíj várt rám.
   
   Ekkor vissza akartam vásárolni eladott Kassák-könyveimet. Sorra jártam az antikváriumokat. Nézelődtem. Elképzeltem, mégis sikerül megrendezni az 1966-ban tervezett rommai Kassák-kiállítást, hogy mégis engedélyezik itthon, vagy akárhogy is, de nekem is valamilyen részem lett volna a sikerben. Láttam magam, amint ott állok a Piga Galériában – ahol később Erdély Miklósnak is volt kiállítása, még Teufell atya is részt vett a megnyitón, a Vatikán egyik főpapja. Sokat képzelődök.
   
   Ígyhát most megint van egy Kassák könyvem, és benne olaszra fordított Kassák-versek. Azon kapom magam, hogy először mindig magyarul olvasom őket, még sohasem fordult elő, hogy az olasz szöveggel kezdem volna.
   
   Kiváncsi vagyok, velem lesz-e ez a kétnyelvű Kassák rommai lakásomban, a pirostéglás Via Bramante 6-ban, közel a városfalhoz. Szemben a kocsma, én időnként kikönyöklök az ablakon, mint Kassák Óbudán, és behívok néhány egyetemistát, megmutatni nekik a képeimet. Csak az a baj, hogy nekem nem lesznek képeim.
   
   
   
   Kalampusz atyák
   
   

   Akkoriban a Sacro Cuorében nem kaptam szállást. Napokat laktam, itt meg ott. Állandóan költözködtem. Gurulós bőrönddel vándoroltam az egyik papi szállásról a másikra. A Tevere partján gurultam a bőrönddel, nagy platánlombok alatt. Jó korán, reggel fél kilenc körül, minden friss volt és igéretes, az egész város. A platánok alatt egy helyen máris üvegcserepek villantak rám a földről, mintha több autóbusz ablaka, vagy hatvankilenc elegáns autó tükrei törtek volna morzsa-darabokká. Csikorogva léptem majdnem rájuk, a járdán is szétszóródtak. Ott álltam, ahol nemrég a ruhatervezéssel szélhámoló profi csaló szólított meg. Most felemeltem az üvegszilánkok közül három tarokk-kártyalapot, eltettem őket kabalának vagy talizmánnak, (mi a különbség?) Vérfoltot nem láttam a járdán. A tarokk utánzatú kártyalapokon a következő szó állt: “Lodigiani”. Életemben nem hallottam, később megnéztem mindenféle szótárakban, egyik sem ismerte. Mindhárom lodigianin férfikar emel magasba valami tőr-féleséget.
   
   Érdekes a Vatikán sárga-fekete őregyenruhája. Az állatvilágban ez a veszély színpárosa: a méreggel ijesztés színe, főleg a hüllőknél. Máris ellentmondás: a mérgezők miért jelzik áldozatuknak messziről, hogy meneküljetek, én vagyok a mérgező! (Azért, mert mérget spórolnak: a macho is jelzi az áldozat-nőknek, hogy ő macho: kettős játék ez víz alatt, víz fölött.) A vatikáni egyenruha a halál feketéje és a bohóc tarkabarkája között helyezhető el valami képzelt skálán. Sehogy nem fér össze a tiszta feketével, a közpapok ruhájával. A bíborosok színe lila vagy bordó, a pápáé világossárga. Na, ez hogy alakult ki? Van benne kis piros-kék is, de csak játékos dísznek, túlnyomó ott a schwarz-gelb... - Nem tudom, de én még sárga papot nem láttam. Holott felettük lobog a Vatikán világossárga lobogója. (Püspöklila, az a főpapoké, bordó is a főpapoké, van sárga ruhadarabja a pápai öltözéknek, melyik szín nem az övék?)
   
   A Sacro Cuoréban szobafoglalás előtt megkérdezték, hogy a Confraternita Salesiana tagja vagyok-e? Sajnos nem. Don Bosco életét és munkásságát sem óhajtom alaposabban megismerni: gyermekeket istápolt. Mindenesetre itt ő a nagy ember: könyvtár és könyvesbolt van elnevezve róla, az ő portréja és életrajza mindenütt, Don Boscóé és nem a rendalapító Szalézi Szent Ferencé. Ezért Don Boscóról a szállás törzslakójaként tudok valamit, Szalézi Szent Ferencről továbra is könyvekben kéne kutakodnom.
   A szobámban egy Don Bosco-könyvvel csaptam agyon a hivatlan vendég-szúnyogot. Ha a Confraternita tagja volnék, nemcsak kedvezményben részesülnék, s nemcsak mindig volna szállásom, de étkezhetnék papokkal az alagsori refektoriumban. (Ha már a trasteverei templom karácsonyi nagy asztalánál nem jutott hely.) Üres volt a refektórium, amikor odalopakodtam, hogy legalább lássam. Az ürességből egy ingerült pap lépett elém: “Elnézést, de két énekkarom van most, a gyónásra sokat kell várnia!” – mondta katonásan.
   
   Nem hiszem, hogy a Szent István ház luxuspapok háza volna. A sovány Valeria nővér érzékeimnek semmiféle luxust, csak nyugalmat ígért, szürke és kedves egyetemista. Tanárnak nézett. Minden lakosztályt és kisebb szobát, a fürdőszobákat, még a bidét is megmutatta. Egyik éjjel pár percre beleszerettem. Tőle tudtam meg a trasteverei szálláscímeket. E másik két jó drága papi szállásom közül a San Giuseppe Háza sem luxus-apácáké. Hiszem viszont, hogy a Via Vascellari 62-n levő elegántos Casa San Caterina igenis luxuspapok háza, alázatot feledő papoké. Nem is igazi fő-luxuspapok e kevéssé rokonszenvesek, talán csak a felsőbb középosztály fél-luxusaié. Ezt én kreálom, e kategóriát, a fél-luxust, de egyre inkább érdekesebbnek és használhatóbbnak látom.
   
   Így írták a nevét: Mamscheroff. Csak ezen a helyen, luxuspapoknál létezhet az a panaszos szolgapap. Mintha büntetés alatt, előtt, vagy után volna. A büntetett szolgapap jelentkezése reggel a portán: panaszos szóváltás, ül a padon. A büntetett pap színészt játszik, vagy színész vezeklő papot: reggeli szolga, szertartás-segéd, idegbeteg, sovány, hajlott hátú Mamscheroff. Ő a reggeli-felelős. (Un posto? – kérdi fontoskodva, holott üres az egész refectorium) – Sértés neki, ha a vendég maga tölti a gépről a kávéját, és nem ő készítheti. Halkan fütyörészik, fütyörészése a félelem és beilleszkedés pimaszul óvatos elegye. Hosszú karjaival lengetve kicsit önmagának játszik. Nincs nála érdekesebb figura a luxuspapi szállóban.
   
   Egy másik arc: kövér német pap, Hitchcock Mentőcsónak-jában ilyen az izmosan dagadt náci. Ez is rendkívül ellenszenves: csoportvezető bajor katolikus. – Elegáns profi portások foglalkoznak velem is meg velük is. Azon kapom magam, hogy figyelmesen tanulmányozom a folyosókra kifüggesztett “Menekülési útvonalat”: mikor várható a próba? Egyik délután, épp aludni készültem (rákényszerültem)– s akkor irtózatos csikorgás a fejem melletti falon át, de mintha fúrnák, bontanák már. Most a menekülés? Kilestem a folyosóra, kilestem az ablakon. Nagy csend, áll a dél: a Santa Cecilia tetői, teraszai mozdíthatatlan pihenőben.
   
   A Santa Maria in Trastevere templomban: százméteres, négyszögletű, terített karácsonyi asztal. Ott szeretnék ülni. Úgy képzelem, azok nem luxuspapok, mondtam Teufell atyának. Az asztalnál ülő trasteveriek, azok meg végképp nem luxuspapok: ferences szegényemberek.
   
   Nekem a Vatikán a politika világához tartozik, csak színesebb, tehát a politikus világok legjobbika. A Pápa nekem csak államelnök. Atyára egyáltalán nincs szükségem, nekem ne Péter, hanem Mária vagy Magdolna legyen az irányítóm, ha irányításra vágyom. – Politikusok? Na és ha fogadna a Pápa, vigyáznál, hogy ne ülj le előbb, mint ő? Eszembe sem jutna előbb leülni. Craxi nem figyelt ilyesmire, és a Pápa előtt leült. Kínos udvariatlanság, vagy szándékos, politikai pofátlanság esete állt fenn? Mindenesetre furcsa. A roppant pofátlan Berlusconi Lovag azért erre vigyázott. Tanult Craxi leszerepléséből.
   Megkérdeztem Teufell atyát, látta-e, emlékszik-e erre. Valami olyamit felelt, hogy ha az ember mindenre emlékezne, ami nem méltó az emlékezetre, akkor az egész életünk méltatlan lenne. Nem patetikusan, de nevetve mondta. Elkísérhettem a Propaganda Fide épületébe. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen épületbe és intézménybe jutok, nem is tudom, az épület vagy az intézmény érdekesebb vagy unalmasabb. Azért: “Propaganda Fide” – vegyük szószerint, hát ez hangzik valahogy, nem? Kávézójuk is van.
   
   Teufell atya Beckerről érdeklődött, Ladislao Beckerről, és valóban: Beckernek köszönhettem, hogy megismerkedtem vele, Teufell atyával, akit legszivesebben Kalampusz atyának hívnék, bár nem tudom, mit jelent ez a szó. Mindketten Mosonmagyaróvárra jártak gimnáziumba. Meg akartam kérdezni, hogy mit láttak vagy mire emlékeznek a híres 56-os vérfürdőről, de valahogy sem Beckertől Pesten nem tudtam megkérdezni, sem Teufell atyától Rómában. Tán nem akarózott. Közhelyes módon a Vatikáni Könyvtárról beszéltünk, hogy szeretnék megnézni valami kéziratot. Elképedve hallom, hogy Abélard és Héloise eredeti levelezését is itt őrzik. Vagy mégsem, mert 1870 után az egyesült Itália rátette a kezét, egy csomó iratot és dokumentumot világi könyvtárakba szállítottak, némelyiket aztán nem iktatták és most keresse, aki tudja. Bevallottam, hogy Párizsra tippeltem volna, a Bibliothèque Nationale-ra... Itt fehér folt következik a memóriámban…
   
   Érdekes mód csak erre emlékszem: az utcán sétálva Teufell atya arról beszélt, hogy a Vatikánba a harmincas években egy bizonyos Parma melletti falu, Zibello egy bizonyos pincéjéből szállították a sonkát. La Bucca di Zibello a vendéglő neve, és Mamma Leonardi, így hívták a szakácsnét... Teufell atya ezért egy pármai útját kihasználva meg is nézte. “A sonkát a boroshordók fölé akasztják, és azok lassan beszívják magukba annak a bornak és hordónak az illatát” – ez a pármai sonka titka. Most is Mamma Leonardinak hívják, az egykori Mamma unokája. Ma már nem onnan szállíttat a Vatikán - s hogy honnan, azt Teufell atya nem árulta el. Olyan arcot vágott, mint akit nem is igen érdekli. (Akkor még nem tudtam G-ről, a vatikáni hentesről. Lehet, hogy akkoriban még maga Teufell atya sem hallott róla, a furcsa fejű és busa-szájú hús-férfiúról, kiről minden vérre vágyó inyenc tudott Rommában és a Vatikánban? Vagy épp azért hallgatott el durcásan, mert eszébe jutott a gyalázatos busaszájú magyar hentes?)
   
   
   
   Sulyom és Gregorianum.
   
   

   Így együtt jó nevek, kiegészítő szinek. Sulyom. Jó ez egyedül is. “Jezsuitadió” – olvasom Tolnai Ottó A pompeji filatelista című írásában: “Máris elhatározom, felhívom Rómában újvidéki származású jezsuita ismerősömet, Szentimreit, aki engem körülvezetett volt a nevezetes Gregorianum titkaiba, felvezetett hatalmas tetőteraszára, jezsuita-cellájába, megkérem, nézzen utána, a belső, titkos iratok mit mondanak a jezsuitadióról: egyáltalán, tudnak-e róla, lehetséges-e, hogy valamikor, vagy még most is sulyomon élnek a jezsuiták, nagy sulyomlakomát rendeznek a fenti teraszon, vagy pedig inkább a sulyomból készitett olvasófüzérek használata miatt kaphatta ezt a nevet.” Neve még: istennyila, súly, szamártövis, tiszavirág. Tolnai Ottóval szívesen töltenék heteket Rommában.
   
   Teufell atyát el szerettem volna kísérni a Vatikáni Zeneakadémiába. Felteszem, alig tudják a halandó turisták, hogy Zeneakadémiából is kettő van párhuzamosan itt, mint mindenből: rommai és vatikáni. Abból lett a baj, hogy elfelejtettem, melyik busszal kell menni. Az épület előtt kellett vona találkoznunk, mert ő tán épp a Vatikánból jött, nem a városból. A 292-essel vagy a 189-essel. Két buszjárat megy arrafelé. Mindkettő felrohan a Gianicolóra, össze-vissza kanyarog, a Villa Sciarra meg a Villa Pamphilij hatalmas parkja mellett. Magas kőfalak! A Sciarrába még beláthattam, a hatalmas, Hyde Park méretű Villa Pamphilijbe nem, csak a kőfalat láttam és a fák lombját, mellette robogott, le-föl, visszakanyarodva, a Monteverdén végül le a Trastevere pályaudvar felé. Az egyik járat oda is megy: a másik valami rózsadombi Monteverde kis utcán megáll, gondoltam, a Trastevere Pályaudvartól csak van valami gyors busz, amivel visszaérek - de nem, az enyém váratlanul és halk zökkenéssel megállt a kis utcán. Ennek ott a végállomása és nem a Trastevere-pályaudvarnál, ez negyven perc múlva indul vissza, és itt még presszó vagy semmi sincs, csak középpolgári villák és platánok. Vagy kocsányos tölgy? Dühömben meg se figyeltem, belehurkolódtam a busz-labirintusba. A Vatikáni Zeneakadémiát, valahol túl a Villa Pamphilin, lent már a térképről, az Aurelia Antica és a Torre Rossa kereszteződésénél már soha nem találom... és lett ebből nagyobb veszteségem. Nemcsak a Zeneakadémiát, de Teufell atyát sem értem el többé, még telefonon sem.
   
   Errefelé lehet az a kis utca is, ahol egy kerítés mögül sötétes puskával meglőttek egy idős apácát. Ezt akartam kérdezni Teufell-Kalampusz atyától, a kongregáció tagjától: “Ha a szabad akarat a legnagyszerűbb isteni adomány, akkor kinek a szabad akaratának köszönhetjük hálásan, hogy Noé bárkájára a malária-szúnyog is felkerült: Isten vagy Noé szabad akaratának?”
   
   Én nem nagyon szeretem a Spanyol lépcső meg a Trevi kút tömegturistáit, utálom a Via Condottit, kerülöm, ahogy csak tudom. Leginkább a Spanyol lépcsőt. Egyszer, hetek múltán mégis oda keveredtem, gondoltam, mint valami bámész turista, besétálok a Propaganda Fidébe, és ha már ott vagyok, nem tudom, tán ott lesz Teufell atya is. Épp valami szállító autó állt a bejáratnál, a portás azokkal tárgyalt, én a háta mögött besurrantam. Ácsorogtam kicsit belül, aztán mégis kijöttem. A rakodók ott készülődtek. Egy kolduló cigányasszony mellém lépett. Nem kért semmit, halkan, óvatosan szólt hozzám: “Padre! A portás figyeli magát.” Vagyishogy a portás felfigyelt rám. Tizenhárom éves lehettem, amikor a Lukács uszodában, a kisebb, az ún. “női medence” lépcsőjének legfelső fokán bámészkodtam. Hosszan bámészkodtam, mint akinek semmi dolga, nem volt kedvem sem bemenni, sem elmenni a medencétől, csak álltam ott. Ekkor egy fiú lépett hozzám, ugyanilyen arckifejezéssel, mint most a cigányasszony. “Öcsi! - mondta halkan. – Figyel az úszómester.”
   
   Teufell atya Rio de Janeiróban a várostörténeti könyvtár igazgatója volt! 81-94 között a Vatikáni Hitterjesztési Kongregáció levéltárosa. A Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációja Levéltárának forráskutatója. Ez azért imponáló, betanulom olaszul, latinul és magyarul: “Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációja Levéltárának Forráskutatója”. Főleg ez az utolsó, munkálkodónak hangzó szó: “forráskutatója!” Teufell atya valóban sokat tudhat Töhötöm atyáról, akiről e könyv “Három páter” című fejezetét írom. (Tud, ha akar.)
   
   A régi Lukácsban Öcsi voltam, itt páter lettem. Jövök ki az épületből. Most nem látom a portást: visszahúzódott, és nyilván úgy tesz, mintha nem is figyelne, talán épp a schwarz-gelb őrséget riasztja. A rakodók még mindig ott készülődnek. Alig telt el néhány perc, és mintha e néhány emlékpercre kimerevedett volna a kép. Alig telt el néhány perc, és évtizedek kopírozódtak surranva egymásra. A hang még mindig: “Padre! Padre! Alamizsnát...”
   
   
   

2003-12-07 13:36:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Taub Jánosnak
Taub sosem fontoskodik, de kemény és játékos. Szolnokon olyan García Marquezt (a Száz év magányt) alkot a színpadon (Törőcsik, Garas, Mertz), hogy meghívják az előadást Bogotába, a szerző kolumbiai fesztiváljára. (Bodor Páltól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
A Hazám-díj Kuratóriumának nyilatkozata

Hajós Trianoni Emléktúra

Az ember tragédiája 2.0

A Békéscsabai Napsugár Bábszínház 2020/2021-es évada

„ Távoli üzenet”

Déri Miklós fotóművész kiállítása

Átadták az első Heller Ágnes-díjat

Hajós Trianoni Emléktúra - START

Darvay Nagy Adrienne - Szín játék

MGP - Coming out

Élő online könyvbemutató

Marót Péter 1945 – 2020

Születésnapi levél - Taub Jánosnak

Nemeskürty István, a nemzet Tanár ura 95 éves lenne

Vetró-Rózner-Bereményi: Magyar Copperfield

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]