Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Az arany ára
[ Bárka Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2020. október 30. péntek    Mai névnap(ok): Alfonz a - a - a
Részletek Bikácsy Róma-könyvéből
   
Bikácsy Gergely a Könyvhéten (a Kortárs Kiadónál) megjelenő kötetéből    Kapcsolódó anyagok : Bikácsy Gergely: Róma és a nyolcas villamos (Népszava-interjú)
   Bikácsy Gergely honlapja a Terasz-hu-n
   

Részletek Bikácsy Gergely Rómakönyvéből
   
   
   Álomnyalás
   

Bikácsy Gergely
   Róma aszexuális város. Nem tudom, ki döbben meg erre a hírre; szeretném, hogy döbbenve-dühösen ellentmondjanak, legyintve dühöngjenek, idegesen és nevetve olvassák. Márpedig Róma valóban aszexuális város. Vagy inkább: aszexuális lesz, aki belemélyed. A városnak, mint az itt születetteknek, nincs elfojtandó titka. Az csak a betelepülteknek van, Fellininek vagy Pasolininek. Nanni Morettinek például semmi, hacsak nem a vízilabda-szomj, egyszersmind kommunista légszomj, az a bizonyos “palombella rossa” – na, ezt hogy fordítanátok? (Én “vörös átverésnek” – a magyar filmcím nem adta vissza jól.)
   
   Ez a város inkább férfi, mint nő. Nem feminin, bár nem is férfias. Leginkább egy Mamma és a Kisfiának szétválaszthatatlan ötvözete. Ebben Fellini és Pasolini teljesen egyetértett, pedig mindenben különbözött a véleményük, sőt látásuk is. Mamma Róma. És Fellini-Róma. Fiatal nőnek nincs bennük nagy szerepe. Csak a Nyolc és félben látható valami kamasz-vizió a háremről. Csak itt suhanhat át Claudia Cardinale – tisztaszép lány a forrásnál – ez is képzelet, mondanom sem kell, semmi köze Rommához, nincs ennek az álomnak semmi köldökzsinórja a városhoz, mint ahogy a Dolce vita hamvas tengerparti pincérlányának sem: a női erotikát és vonzást elsöpri, beolvasztja, felfalja maga Róma. Erősebb, mint a nők.
   
   Rómeó és Júlia nem itt, Laura és Beatrice nem itt, senki sem itt élt s halt bele nagy szerelembe. Sem a szexnek, sem a kínsötét szerelemnek nem hazája az Okkerváros. (Én azért egy könyvtárban felfedeztem Abélard és Héloïse-t, az igaziakat, az eredeti levelezést, sőt, kalandorosan majdnem elloptam, ezt majd elmondom később.)
   
   Éltes Tevere-parti bámész, tán lehet erről szavam. Nőt én itt nem bámultam, nőt nem éreztem, bugyit lehúzni, letépni nem vágytam. Szoknya alá sem. Hacsak nem a Mamma-város szoknyája alá. Genthon István szép értelemmel, mégszebb érzelemmel meséli csodás kis könyvében, hogy 1940 körül külön tanulmány-sétát tett a Trasteverén, az új, friss, egészséges római nőtipus megfigyelése céljából – efféle tanulmányútnak már a gondolata is bizonyítja a város tökéletes és kikezdhetetlen aszexualitását. Az Utas és holdvilág sem sugároz mást, Mihály trasteverei kalandja ellenére: kaland igen, de nem szexualitás, Róma varázsa egészen másban van.
   
   Öt lány a Baffettóban – mindig visszarémlenek a trattoria esti ablaküvegén át – kedves hugocskák, nem sugároznak vad női vonzerőt. Kérdőíves szép lány a Palazzo delle Esposizione lépcsőjén vakító napfényben (az, aki naranccsal kínált), Lara: kedves barátnő, testvér lehetne, bármilyen szép volt. Aztán a Roma Tre egyetemének nyúzott egyetemista lányai: segítségre szoruló hugocskák megint. Mind kicsit alacsony és soványka, öten ülnek az asztalnál, egy fiú sincs köztük.
   
   Mégis megadatott. Valeria nővér, a Szent Ferenc Ház délutáni ügyeletese, ez a sovány, szürkécske, jelentéktelen lány felkísért a szobámba, benyitott a fürdőszobába, és ott ráült a bidére: furcsálltam kicsit, de nem volt idő gondolkodásra. Én valahogy gyorsan alámásztam, mint egy gyík. Csodálkozva felemelkedett. Akkor azt kértem, üljön jól a fejemre: lassan, álmélkodva kicsit, de megtette, és én hanyattdőlve sebesen nyaltam. Éreztem tarkómon a bidé hideg vizét, a fülembe is befolyt. A nővér eleinte nem nehezedett rám teljes erőből: arra emlékszem, hogy húzni kezdtem: nehezedjen, terpeszkedjen rám, bele az arcomba jobban, fészkelődjön, tárja szét a seggét, mintha igazából mosná itt a bidén, vagy űrítkezne. Éreztem már a súlyát, és fuldokolva, egyre sebesebben nyaltam. Nagyon jó volt… A gyors ébredés után viszont eszembe jutott, hogy Valeria nővér nem Római, mégcsak nem is olasz.
   
   Hónapok múltán, jött pár meleg, novembervégi nap, és azon kaptam magam, hogy a dúsan kibuggyanó, nagy párnamellű szőke nők, igazi hollandok vagy svédek, tejkeblű finnek tetszenek. Ezt azért nem vártam volna.
   
   Rómának rabja leszel, de mint a mamádnak.
   
   
   
   Ady Acetosa
   
   

   Hévvel, a viterbói hévvel zakatoltam a híres savanyúvíz forrása felé 2003 június elején, napra pontosan kilencven évvel Ady Endre után. Dög meleg volt a városban, még az itteni koranyárhoz is szokatlanul nagy.
   Kísérője, Elek Artúr memoárjaiban olvastam:
   „A Monte Marión át a Ponte Mollén keresztül az Acqua acetosa forrásáig [kocsiztunk]. Hiába idéztem ott Goethét és kínáltam Adyt a rómaiak népszerű savanyúvizével, a gyöngén szénsavas acqua acetosa-val, ő a kocsist borért küldte a szomszédos osteriába és sárga frascatival köszöntötte föl a nemes ízű forrást.”
   
   A nemes ízű forrás nyomában, ujjongtam magamban. Körülöttem nem épp ujjongó arcot. Annál a megállónál egyetlen lány száll le a vonatról, idegesen hátranéz, a kihalt, világ-végeszerű állomáson és elindul. Se állomásfőnök, se kutya, se madár, a főbekólintó hőség csak. Canicula Maximissima. Megyek a lány után, hátha ő is a savanyúvízért jött. Körül se néz, gyors léptekkel elhagyja a Stazione Acqua acetosát – és hamar eljut a közeli P.zza Acqua acetosá-hoz. Újabb remény – de itt is üres, bármely piazzához méltatlan, tetszhalott minden. Hirtelen eltűnik a szemem elöl. Hol lehet? Leszaladt egy lépcsősoron a mélybe, és most ott hajlik-iszik egy díszes, bár elhanyagolt forráskútból. Hohó! Az acetosa-forráshoz vezető hűs leány! Úgy látom, antik utánzatú vízköpő, kisebb szoborral.
   Megvárom, míg feljön, aztán óvatosan utánzom. A levezető lépcsősor két pihenővel tagolt háromszor nyolc lépcsőfokból áll, és szinte gigantikus oltár-szerű homlokzathoz vezet. Felirata szerint V. Pál fedezte fel a az egészségnek hasznos forrást a Tor di Quinto közeében, de a díszes forráskutat később VII. Sándor építtette (bizonyos Andreas Sacchivel.) Mint protestáns hímszarvas eredek a forráshoz. De ó, a hűs leány becsapott. Gusztustalanul és szokatlanul langyos ez a víz: nem savanyú, és sem enyhén, sem máhogy nem pezseg - csak fáradt-poshadtan langyos. Egész Rommában nem volt még szerencsém ilyen lottyadtsághoz. A kőbe vésett feliraton nyoma sincs az acetosa szónak, VII. Sándor pápai dicsőségről mond veretes szavakat. A vizet ki kell köpnöm.
   
   A poshadt vízhez vezető lány eltűnt. Én meg, ahelyett, hogy sárga frascati borért küldtem volna a kocsisomat, visszamentem a Flaminio Pályaudvarra.
   Előtte dúl a bóvlivásár, iszonytató lett a meleg. Semmi jobb dolgom az egész városban. Mint a Batthyányi térről, úgy indulnak – itt félóránként – a vonatok. Hát akkor visszamegyek a Due Torri-hoz, egy megállóval kijjebb, mint az Acqua acetosa-állomás. Ott zöldet, uszodát, hűs habokat ígér több Romma-értő is.
   
   Nézelődök. Az állomások neve a múlt ködéből hívna elő valami homályba vesző régvoltat: Két Vártorony (Due Torri) ugyanúgy nincs, mint savanyúvíz kutak a másik állomásnál. Egyetlen tornyot sem látok, de szemben a mini-pályaudvarral a külső Salaria úton, egy táblafelirat szerint 8 kilométer 200 méterrel Romma központjától ott egy meredek domb, rajta 11 pinea. Tuboly öt éve tengeri fenyőnek mondta ezt a fajtát. Mondom most magamban: meredélydomb, tengeri fenyőkkel.
   
   Falusias, csendes táj: védő lombok, ember sehol, néptelen bukolika.
   Ösvény vezet fölfelé, az autóútra. A nagy rommai Mecset elé jutok. Modern épület. Szombat van, teljesen kihalt, minden kapuja és ajtaja belakatolva. A Mecset előtti tértől pár lépésre egy másik, annak neve Piazza Sergio Leone. Azt hiszem, egyetlen filmjében sincs mohamedán mecset. Visszamegyek az ösvényen. Most hirtelen két öregember kerül a képbe. Házaspár lehet, honnan bukkantak elő? Mennek, valami pontos céllal mennek, mint az a lány az Acqua acetosa felé. Utánuk! Hatalmas földalatti diszkont-áruházba jutok. Körülbelül a tengerifenyők alatt lehetek harminc méterrel.
   Nagyobb, mint bármelyik áruház bent a vérosban. Még roppant méretű elektromos kivtítő is. És ezen, a Due Torri Supermercato hatalmas reklám vetítővásznán egyszercsak Del Pierót, a Juventus gólkirályát látom. Szépfiús mosollyal egy üveg ásványvizet bont ki, vállán kismadár. „Én is kérek” – mondja a madár. Acqua minerale Uliveto – olvasom a zöld palack feliratát. Acqua di digestone! – csicsereg a kismadár Del Piero vállán.
   Madárlátta savanyúvíz Ady után kilencven évvel.
   Veszek egy palackkal: a néptelen kis állomás naptól forró padján ülve bámulom a meredélydombi tengeri fenyőket, úgy iszom. Elég rossz. De legalább megtaláltam.
   
   
   
   Óbuda-Romma
   
   

   Utolsó rommai utam előtt eladtam Kassák-könyveimet. Volt köztük dedikált, volt köztük néhány első kiadás, és a Ma néhány száma. Az Egy ember életét bizonyos Takách szaktársnak dedikálta: „kézszorítással”. Eladtam őket, hogy megint kimehessek Rommába. Éreztem, utoljára.
   
   Sem oda, sem visszafelé nem volt valami nagy csomagom, harapós nyárban – de vissza egy olasz nyelvű Kassák-kötettel érkeztem: Rommában szereztem.
   Professore Verdone, a csodaöreg sienai ajándékozta nekem, Kassák régi barátja. Hazatérve elmentem a Kassák Múzeumba.
   
   Az igazgató kiváló ember, jól ismerte a professorét: két éve épp ő kísérte végig a termeken. Érdeklődve hallgatta elbeszélésemet. Meghívott a múzeum következő kiállítás-megnyitójára. A baráti kör tagja lettem, részt vettem néhány rendezvényen. Később felkértek a “Kassák és a film” című konferenciára. Meg is tartottam, de filmekről nem írtam többé, sőt már nem is néztem: televíziómat fillérekért adtam el. Kassák-kutatóvá váltam. Nemsokára rommai ösztöndíj várt rám.
   
   Ekkor vissza akartam vásárolni eladott Kassák-könyveimet. Sorra jártam az antikváriumokat. Nézelődtem. Elképzeltem, mégis sikerül megrendezni az 1966-ban tervezett rommai Kassák-kiállítást, hogy mégis engedélyezik itthon, vagy akárhogy is, de nekem is valamilyen részem lett volna a sikerben. Láttam magam, amint ott állok a Piga Galériában – ahol később Erdély Miklósnak is volt kiállítása, még Teufell atya is részt vett a megnyitón, a Vatikán egyik főpapja. Sokat képzelődök.
   
   Ígyhát most megint van egy Kassák könyvem, és benne olaszra fordított Kassák-versek. Azon kapom magam, hogy először mindig magyarul olvasom őket, még sohasem fordult elő, hogy az olasz szöveggel kezdem volna.
   
   Kiváncsi vagyok, velem lesz-e ez a kétnyelvű Kassák rommai lakásomban, a pirostéglás Via Bramante 6-ban, közel a városfalhoz. Szemben a kocsma, én időnként kikönyöklök az ablakon, mint Kassák Óbudán, és behívok néhány egyetemistát, megmutatni nekik a képeimet. Csak az a baj, hogy nekem nem lesznek képeim.
   
   
   
   Kalampusz atyák
   
   

   Akkoriban a Sacro Cuorében nem kaptam szállást. Napokat laktam, itt meg ott. Állandóan költözködtem. Gurulós bőrönddel vándoroltam az egyik papi szállásról a másikra. A Tevere partján gurultam a bőrönddel, nagy platánlombok alatt. Jó korán, reggel fél kilenc körül, minden friss volt és igéretes, az egész város. A platánok alatt egy helyen máris üvegcserepek villantak rám a földről, mintha több autóbusz ablaka, vagy hatvankilenc elegáns autó tükrei törtek volna morzsa-darabokká. Csikorogva léptem majdnem rájuk, a járdán is szétszóródtak. Ott álltam, ahol nemrég a ruhatervezéssel szélhámoló profi csaló szólított meg. Most felemeltem az üvegszilánkok közül három tarokk-kártyalapot, eltettem őket kabalának vagy talizmánnak, (mi a különbség?) Vérfoltot nem láttam a járdán. A tarokk utánzatú kártyalapokon a következő szó állt: “Lodigiani”. Életemben nem hallottam, később megnéztem mindenféle szótárakban, egyik sem ismerte. Mindhárom lodigianin férfikar emel magasba valami tőr-féleséget.
   
   Érdekes a Vatikán sárga-fekete őregyenruhája. Az állatvilágban ez a veszély színpárosa: a méreggel ijesztés színe, főleg a hüllőknél. Máris ellentmondás: a mérgezők miért jelzik áldozatuknak messziről, hogy meneküljetek, én vagyok a mérgező! (Azért, mert mérget spórolnak: a macho is jelzi az áldozat-nőknek, hogy ő macho: kettős játék ez víz alatt, víz fölött.) A vatikáni egyenruha a halál feketéje és a bohóc tarkabarkája között helyezhető el valami képzelt skálán. Sehogy nem fér össze a tiszta feketével, a közpapok ruhájával. A bíborosok színe lila vagy bordó, a pápáé világossárga. Na, ez hogy alakult ki? Van benne kis piros-kék is, de csak játékos dísznek, túlnyomó ott a schwarz-gelb... - Nem tudom, de én még sárga papot nem láttam. Holott felettük lobog a Vatikán világossárga lobogója. (Püspöklila, az a főpapoké, bordó is a főpapoké, van sárga ruhadarabja a pápai öltözéknek, melyik szín nem az övék?)
   
   A Sacro Cuoréban szobafoglalás előtt megkérdezték, hogy a Confraternita Salesiana tagja vagyok-e? Sajnos nem. Don Bosco életét és munkásságát sem óhajtom alaposabban megismerni: gyermekeket istápolt. Mindenesetre itt ő a nagy ember: könyvtár és könyvesbolt van elnevezve róla, az ő portréja és életrajza mindenütt, Don Boscóé és nem a rendalapító Szalézi Szent Ferencé. Ezért Don Boscóról a szállás törzslakójaként tudok valamit, Szalézi Szent Ferencről továbra is könyvekben kéne kutakodnom.
   A szobámban egy Don Bosco-könyvvel csaptam agyon a hivatlan vendég-szúnyogot. Ha a Confraternita tagja volnék, nemcsak kedvezményben részesülnék, s nemcsak mindig volna szállásom, de étkezhetnék papokkal az alagsori refektoriumban. (Ha már a trasteverei templom karácsonyi nagy asztalánál nem jutott hely.) Üres volt a refektórium, amikor odalopakodtam, hogy legalább lássam. Az ürességből egy ingerült pap lépett elém: “Elnézést, de két énekkarom van most, a gyónásra sokat kell várnia!” – mondta katonásan.
   
   Nem hiszem, hogy a Szent István ház luxuspapok háza volna. A sovány Valeria nővér érzékeimnek semmiféle luxust, csak nyugalmat ígért, szürke és kedves egyetemista. Tanárnak nézett. Minden lakosztályt és kisebb szobát, a fürdőszobákat, még a bidét is megmutatta. Egyik éjjel pár percre beleszerettem. Tőle tudtam meg a trasteverei szálláscímeket. E másik két jó drága papi szállásom közül a San Giuseppe Háza sem luxus-apácáké. Hiszem viszont, hogy a Via Vascellari 62-n levő elegántos Casa San Caterina igenis luxuspapok háza, alázatot feledő papoké. Nem is igazi fő-luxuspapok e kevéssé rokonszenvesek, talán csak a felsőbb középosztály fél-luxusaié. Ezt én kreálom, e kategóriát, a fél-luxust, de egyre inkább érdekesebbnek és használhatóbbnak látom.
   
   Így írták a nevét: Mamscheroff. Csak ezen a helyen, luxuspapoknál létezhet az a panaszos szolgapap. Mintha büntetés alatt, előtt, vagy után volna. A büntetett szolgapap jelentkezése reggel a portán: panaszos szóváltás, ül a padon. A büntetett pap színészt játszik, vagy színész vezeklő papot: reggeli szolga, szertartás-segéd, idegbeteg, sovány, hajlott hátú Mamscheroff. Ő a reggeli-felelős. (Un posto? – kérdi fontoskodva, holott üres az egész refectorium) – Sértés neki, ha a vendég maga tölti a gépről a kávéját, és nem ő készítheti. Halkan fütyörészik, fütyörészése a félelem és beilleszkedés pimaszul óvatos elegye. Hosszú karjaival lengetve kicsit önmagának játszik. Nincs nála érdekesebb figura a luxuspapi szállóban.
   
   Egy másik arc: kövér német pap, Hitchcock Mentőcsónak-jában ilyen az izmosan dagadt náci. Ez is rendkívül ellenszenves: csoportvezető bajor katolikus. – Elegáns profi portások foglalkoznak velem is meg velük is. Azon kapom magam, hogy figyelmesen tanulmányozom a folyosókra kifüggesztett “Menekülési útvonalat”: mikor várható a próba? Egyik délután, épp aludni készültem (rákényszerültem)– s akkor irtózatos csikorgás a fejem melletti falon át, de mintha fúrnák, bontanák már. Most a menekülés? Kilestem a folyosóra, kilestem az ablakon. Nagy csend, áll a dél: a Santa Cecilia tetői, teraszai mozdíthatatlan pihenőben.
   
   A Santa Maria in Trastevere templomban: százméteres, négyszögletű, terített karácsonyi asztal. Ott szeretnék ülni. Úgy képzelem, azok nem luxuspapok, mondtam Teufell atyának. Az asztalnál ülő trasteveriek, azok meg végképp nem luxuspapok: ferences szegényemberek.
   
   Nekem a Vatikán a politika világához tartozik, csak színesebb, tehát a politikus világok legjobbika. A Pápa nekem csak államelnök. Atyára egyáltalán nincs szükségem, nekem ne Péter, hanem Mária vagy Magdolna legyen az irányítóm, ha irányításra vágyom. – Politikusok? Na és ha fogadna a Pápa, vigyáznál, hogy ne ülj le előbb, mint ő? Eszembe sem jutna előbb leülni. Craxi nem figyelt ilyesmire, és a Pápa előtt leült. Kínos udvariatlanság, vagy szándékos, politikai pofátlanság esete állt fenn? Mindenesetre furcsa. A roppant pofátlan Berlusconi Lovag azért erre vigyázott. Tanult Craxi leszerepléséből.
   Megkérdeztem Teufell atyát, látta-e, emlékszik-e erre. Valami olyamit felelt, hogy ha az ember mindenre emlékezne, ami nem méltó az emlékezetre, akkor az egész életünk méltatlan lenne. Nem patetikusan, de nevetve mondta. Elkísérhettem a Propaganda Fide épületébe. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen épületbe és intézménybe jutok, nem is tudom, az épület vagy az intézmény érdekesebb vagy unalmasabb. Azért: “Propaganda Fide” – vegyük szószerint, hát ez hangzik valahogy, nem? Kávézójuk is van.
   
   Teufell atya Beckerről érdeklődött, Ladislao Beckerről, és valóban: Beckernek köszönhettem, hogy megismerkedtem vele, Teufell atyával, akit legszivesebben Kalampusz atyának hívnék, bár nem tudom, mit jelent ez a szó. Mindketten Mosonmagyaróvárra jártak gimnáziumba. Meg akartam kérdezni, hogy mit láttak vagy mire emlékeznek a híres 56-os vérfürdőről, de valahogy sem Beckertől Pesten nem tudtam megkérdezni, sem Teufell atyától Rómában. Tán nem akarózott. Közhelyes módon a Vatikáni Könyvtárról beszéltünk, hogy szeretnék megnézni valami kéziratot. Elképedve hallom, hogy Abélard és Héloise eredeti levelezését is itt őrzik. Vagy mégsem, mert 1870 után az egyesült Itália rátette a kezét, egy csomó iratot és dokumentumot világi könyvtárakba szállítottak, némelyiket aztán nem iktatták és most keresse, aki tudja. Bevallottam, hogy Párizsra tippeltem volna, a Bibliothèque Nationale-ra... Itt fehér folt következik a memóriámban…
   
   Érdekes mód csak erre emlékszem: az utcán sétálva Teufell atya arról beszélt, hogy a Vatikánba a harmincas években egy bizonyos Parma melletti falu, Zibello egy bizonyos pincéjéből szállították a sonkát. La Bucca di Zibello a vendéglő neve, és Mamma Leonardi, így hívták a szakácsnét... Teufell atya ezért egy pármai útját kihasználva meg is nézte. “A sonkát a boroshordók fölé akasztják, és azok lassan beszívják magukba annak a bornak és hordónak az illatát” – ez a pármai sonka titka. Most is Mamma Leonardinak hívják, az egykori Mamma unokája. Ma már nem onnan szállíttat a Vatikán - s hogy honnan, azt Teufell atya nem árulta el. Olyan arcot vágott, mint akit nem is igen érdekli. (Akkor még nem tudtam G-ről, a vatikáni hentesről. Lehet, hogy akkoriban még maga Teufell atya sem hallott róla, a furcsa fejű és busa-szájú hús-férfiúról, kiről minden vérre vágyó inyenc tudott Rommában és a Vatikánban? Vagy épp azért hallgatott el durcásan, mert eszébe jutott a gyalázatos busaszájú magyar hentes?)
   
   
   
   Sulyom és Gregorianum.
   
   

   Így együtt jó nevek, kiegészítő szinek. Sulyom. Jó ez egyedül is. “Jezsuitadió” – olvasom Tolnai Ottó A pompeji filatelista című írásában: “Máris elhatározom, felhívom Rómában újvidéki származású jezsuita ismerősömet, Szentimreit, aki engem körülvezetett volt a nevezetes Gregorianum titkaiba, felvezetett hatalmas tetőteraszára, jezsuita-cellájába, megkérem, nézzen utána, a belső, titkos iratok mit mondanak a jezsuitadióról: egyáltalán, tudnak-e róla, lehetséges-e, hogy valamikor, vagy még most is sulyomon élnek a jezsuiták, nagy sulyomlakomát rendeznek a fenti teraszon, vagy pedig inkább a sulyomból készitett olvasófüzérek használata miatt kaphatta ezt a nevet.” Neve még: istennyila, súly, szamártövis, tiszavirág. Tolnai Ottóval szívesen töltenék heteket Rommában.
   
   Teufell atyát el szerettem volna kísérni a Vatikáni Zeneakadémiába. Felteszem, alig tudják a halandó turisták, hogy Zeneakadémiából is kettő van párhuzamosan itt, mint mindenből: rommai és vatikáni. Abból lett a baj, hogy elfelejtettem, melyik busszal kell menni. Az épület előtt kellett vona találkoznunk, mert ő tán épp a Vatikánból jött, nem a városból. A 292-essel vagy a 189-essel. Két buszjárat megy arrafelé. Mindkettő felrohan a Gianicolóra, össze-vissza kanyarog, a Villa Sciarra meg a Villa Pamphilij hatalmas parkja mellett. Magas kőfalak! A Sciarrába még beláthattam, a hatalmas, Hyde Park méretű Villa Pamphilijbe nem, csak a kőfalat láttam és a fák lombját, mellette robogott, le-föl, visszakanyarodva, a Monteverdén végül le a Trastevere pályaudvar felé. Az egyik járat oda is megy: a másik valami rózsadombi Monteverde kis utcán megáll, gondoltam, a Trastevere Pályaudvartól csak van valami gyors busz, amivel visszaérek - de nem, az enyém váratlanul és halk zökkenéssel megállt a kis utcán. Ennek ott a végállomása és nem a Trastevere-pályaudvarnál, ez negyven perc múlva indul vissza, és itt még presszó vagy semmi sincs, csak középpolgári villák és platánok. Vagy kocsányos tölgy? Dühömben meg se figyeltem, belehurkolódtam a busz-labirintusba. A Vatikáni Zeneakadémiát, valahol túl a Villa Pamphilin, lent már a térképről, az Aurelia Antica és a Torre Rossa kereszteződésénél már soha nem találom... és lett ebből nagyobb veszteségem. Nemcsak a Zeneakadémiát, de Teufell atyát sem értem el többé, még telefonon sem.
   
   Errefelé lehet az a kis utca is, ahol egy kerítés mögül sötétes puskával meglőttek egy idős apácát. Ezt akartam kérdezni Teufell-Kalampusz atyától, a kongregáció tagjától: “Ha a szabad akarat a legnagyszerűbb isteni adomány, akkor kinek a szabad akaratának köszönhetjük hálásan, hogy Noé bárkájára a malária-szúnyog is felkerült: Isten vagy Noé szabad akaratának?”
   
   Én nem nagyon szeretem a Spanyol lépcső meg a Trevi kút tömegturistáit, utálom a Via Condottit, kerülöm, ahogy csak tudom. Leginkább a Spanyol lépcsőt. Egyszer, hetek múltán mégis oda keveredtem, gondoltam, mint valami bámész turista, besétálok a Propaganda Fidébe, és ha már ott vagyok, nem tudom, tán ott lesz Teufell atya is. Épp valami szállító autó állt a bejáratnál, a portás azokkal tárgyalt, én a háta mögött besurrantam. Ácsorogtam kicsit belül, aztán mégis kijöttem. A rakodók ott készülődtek. Egy kolduló cigányasszony mellém lépett. Nem kért semmit, halkan, óvatosan szólt hozzám: “Padre! A portás figyeli magát.” Vagyishogy a portás felfigyelt rám. Tizenhárom éves lehettem, amikor a Lukács uszodában, a kisebb, az ún. “női medence” lépcsőjének legfelső fokán bámészkodtam. Hosszan bámészkodtam, mint akinek semmi dolga, nem volt kedvem sem bemenni, sem elmenni a medencétől, csak álltam ott. Ekkor egy fiú lépett hozzám, ugyanilyen arckifejezéssel, mint most a cigányasszony. “Öcsi! - mondta halkan. – Figyel az úszómester.”
   
   Teufell atya Rio de Janeiróban a várostörténeti könyvtár igazgatója volt! 81-94 között a Vatikáni Hitterjesztési Kongregáció levéltárosa. A Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációja Levéltárának forráskutatója. Ez azért imponáló, betanulom olaszul, latinul és magyarul: “Rendkívüli Egyházi Ügyek Szent Kongregációja Levéltárának Forráskutatója”. Főleg ez az utolsó, munkálkodónak hangzó szó: “forráskutatója!” Teufell atya valóban sokat tudhat Töhötöm atyáról, akiről e könyv “Három páter” című fejezetét írom. (Tud, ha akar.)
   
   A régi Lukácsban Öcsi voltam, itt páter lettem. Jövök ki az épületből. Most nem látom a portást: visszahúzódott, és nyilván úgy tesz, mintha nem is figyelne, talán épp a schwarz-gelb őrséget riasztja. A rakodók még mindig ott készülődnek. Alig telt el néhány perc, és mintha e néhány emlékpercre kimerevedett volna a kép. Alig telt el néhány perc, és évtizedek kopírozódtak surranva egymásra. A hang még mindig: “Padre! Padre! Alamizsnát...”
   
   
   

2003-12-07 13:36:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Szakonyi Károlynak
Mindenek előtt: nem szép félrevezetni a világot! A Németh Lajos lehet, hogy nyolcvankilenc éves, de a Szakonyi Karcsiról senki nem hiszi el, hiába csináltatott magának jó pár éve ilyen szép ősz maszkot. (Kadelka Lászlótól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Születésnapi levél - Szakonyi Károlynak

Kétszázharminc éves a magyar nyelvű színjátszás

Ősbemutató Székesfehérváron

A Hazám-díj Kuratóriumának nyilatkozata

Hajós Trianoni Emléktúra

Az ember tragédiája 2.0

A Békéscsabai Napsugár Bábszínház 2020/2021-es évada

„ Távoli üzenet”

Déri Miklós fotóművész kiállítása

Átadták az első Heller Ágnes-díjat

Hajós Trianoni Emléktúra - START

Darvay Nagy Adrienne - Szín játék

MGP - Coming out

Élő online könyvbemutató

Marót Péter 1945 – 2020

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]