Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Párizsi élet
[ Operettszínház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2020. január 25. szombat    Mai névnap(ok): Pál a - a - a
Balázs Attila új könyvéből
Részlet és vallomás - A meztelen folyó


A zEtna kérdése: Hogy vagyok (?)

Lovass Ildikó

Láttalak az magyar szóban fényképen. hogy drámát írtál, ebből kifolyólag. ha már ezt úgyis letudtad, akkor jövök én a téli számhoz kéréssel: hogy vagy? erről szeretnék terjedelmi határok nélkül szöveget kérni tőled. természetesen az is nagyon jó volna, ha a készülő hosszabb lélegzetvételű prózai munkádból küldenél részletet (mert mi mutatja jobban, hogy van a szerző, mint munkája), de azt is örömmel venném, ha direkte az il meszádzserót tudósítanád e témakörben. mert az, hogyan vagyunk, hogyan tudunk lenni, mégiscsak egy fontos dolog. és így téma is. és nagyon időben küldöm e levelet, mert november 20 a határidő. szeretettel gondol rád li

Köszönöm kérdésed és kérésed, kedves Li! Nagyon időben kezdek el válaszolni. Igen, írtam egy amolyan villámgyors szöveget az újvidéki drámaíró versenyen én, a teknősbéka, amit másnap este már meg is nézhettem. Hát, frenetikus volt, mondhatom, nem túl szerényen; katartikus, majdnem én is elbőgtem magam a végén, követve némely néző példáját. E darabkát Ladik Katinak címeztem az emlékezés-felejtés témára, Katinknak, aki ugyancsak részt vett íróként a küzdelemben, s aki szintúgy elérzékenyült, amikor L'uboslav Majera baráti kérelmére és rendezői utasítására - kézenfekvő játék, ha már a Ladik is ott van, miért ne? - lassan végigvonult a színen, visszafordulva, réveteg búcsút intve. Na, volt ebben harsány nevetés is, csak épp a végére elrontottam a jókedvet. Mindegy, nagyon örültem az egésznek, ám jómagamra felesleges ezzel kapcsolatban több szép, dicsérő szót fecsérelnem. Akik igazából dicséretet érdemelnek, azok a fekete kalapból kisorsolt csapatom tagjai Majerával az élen. Szar lenne fel nem sorolnom itt valahányukat, aztán mégsem teszem, mert hosszú a lajstrom, s nem is törekednék itt részletes beszámolóra. Csak annyit még, egyszerűen fantasztikus, milyen energiával dolgoztak ezek az emberek a rendelkezésükre álló nyúlfarknyi idő alatt a szóban forgó előadáson. Elképesztő erő van bennük, és ezt rettent jóleső megtapasztalni. A pozitív becsvágyon túl - vélem tudni - a dac is hajtja őket. Jó dac, maradjon! Hát, erről tudósított a Magyar Szó, és akkor erről tudósítom én itt az Il Meszádzserót, most, hogy kérdeztél. Durván egy évtized után, vagy durva egy évtized után, azt hiszem, először éreztem igazán jól magam Újvidéken. Szemszögemből nézve nem semmi. (Ez a kérdés, ugye?)
Aztán persze telnek-múlnak a napok itt Pesten, meg másutt is, ahová időnként elvetődöm, minduntalan visszakanyarodva a Király utca 87-be, ahol az idén eltávolították a rusnya facölöp ducolmányokat, megerősítették a körfolyosót, kipingálták a lépcsőházat, és így kissé vidámabb. Nagyszerű lenne, ha a lakók sötét hangulatával is történne valami, ám elég, ha imitt-amott magamon tudok segíteni... amikor nagyon-nagy a mélyrepülés, zuhanás a légzsákban. (Ez is a kérdéshez tartozik, ugye?)

Balázs Attila
Hosszú, készülő munkából egyébként nem tudok küldeni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ilyen nincs. Figyelemre méltó, mintegy beszédes tény, hogy a Neoplantán lóhalálban megalkotott, Szem, ha szakad (avagy: szereti ön Ladikot?) című drámai szösszenet a leghosszabb valami, amit mostanában kipréseltem magamból. Érdekes, itt holmi külső beavatkozás történt a szövegbe, merthogy én ,,a Ladikot" írtam, hangzásban a Léthe vizére célozva, a rajta ringó alkalmatosságra (is), azonban az ,,a" valahogy ugrott. De tök mindegy, ahogy itt mondják. Egy ,,a" nem ,,a". Tökmindegy - egyben. Ja, erről jut eszembe, hogy különben összegyúrtam volt egy könyvet A meztelen folyó címmel, sorsának alakulását érdeklődéssel figyelem, ám úgy gondoltam, nem abból halásznék ki holmi darabkát, hanem nekilátok írni újat, valamiféle brendnyú beszámolót Neked, amely talán részben el is évül, mire télvíz idejére megjelenik, de jelzi, hogy komolyan vettem a feladatot. (Üzenet-érték!)
Mellékesen Radics Viktória könyvét olvasom, aha, olvasom benne, hogy különben a kései Danilo Kiš hite ugyancsak megingott, az az irodalomba vetett hatalmas hite. Kishitűvé vált a nagy hitű Danilo? Amidőn fél tüdőre redukálódott a szufla? Vajon milyen folyamat játszódott le benne? A mi Sziveri Jancsinkat mintegy felturbózta a halál közeledése, mást meg letesz? Szem, ha szakad, kötőtű letéve. Mindegy, rég jártam nálatok, arrafele a Kiš-boltban. Velem mi van?
Sokat cigizek, mint Danilo Kiš, amikor mégiscsak dolgozom, vagy pedig iszom, és tudok annyit inni, mint Sziveri fénykorában, ha ezt inkább sörben passzolom, akkor is. Majmolom a nagyokat, nem? Én kis hitvány. Füst meg alkohol. Aztán kijön belőlem, ami. Óvágású vagyok mindenesetre, illó bohém, kipusztulóban, mint a dzsentri, már nem dívik, nem módi. Ember, kisebb fajta varrógéppel, füstölgök. A kendert igazából nem kedvelem már, kenderkúra nem segít, a többi, erősebb - nem kell. Firkálok, közben óriási hasam lesz, mint a kanizsai Koncz Istvánnak, felpuffaszt a ser, aztán lefogyok, mint mellette a festő Cigonya, Don Quijote-i figura a kanizsai ,,szoborparkban". Csak belőlem nem lesz szobor, bár nem mintha különösebben zsenírozna ez. Sziveri Jancsinak azért emelnék kőemléket mindenképp, kőlevessel, csak úgy, hogy legyen. Ha netán kicsit groteszket is, és ha a fejére tojnának is a galambok, amitől Tolnai Ottó óva int Churchill félelmét példázva - hangjában némi ,,tolnaias" tremolóval: Nehogy a madarak... nehogy... Tényleg, célunk lehet egy rólunk elnevezett utca? Azt hiszem, nekem sikerül kivédenem. Ezt az utca ügyet, és ez is egy hangulat.
Kis zsákutca lehetnék valahol, mint a vakbél muskátlis ablakkal, legfeljebb. De miken gondolkodom, kezd elmenni az eszem? Ám ez is egy ,,hangulattya". Eddig összesen: kettő-három. Négy? Fekete.

Voltam Gion Nándorunk temetésén. Mit mondjak, tényleg maradtak csupán a művek, Gion elment, holott ez képtelenség. Amúgy gyanítom, nincs jó temetés, a halál valahogy mindig elrontja. Nem voltam végig, mert rohantam az 50. Kanizsai Írótáborba, a Tiszára, ahol láss csodát, az emlékezés-felejtés vala a téma. Szobor-leleplezés és emléktábla-avatás, gyakorta avató Nándor nélkül. Emlékezésem fílingjét később Újvidéken - az egykori Gion-színházban, Kanizsa után - gyorsan átlapátolom majd: az élő Ladikba. És evezünk tovább az élet rendjeként. Bekanyarodunk a színház mögött. És még nem intünk búcsút. Csak esik az eső, miként Angliában; úgy, hogy arra nincs esernyő. A konyakszín pocsolyák felett: ellépünk.
Az emlékezés felejtése és a felejtés emlékezete. Érdekes téma. (Ha egyáltalában jól idézem.)
(...)
Van ez az ugyancsak érdekes szórakozásom, amikor tehetem, s amikor nagyon elegem van mindenkiből, hogy kimegyek Szentendrére, ahol a pismányi hegyoldalban - remek kilátással nem a Tiszára, hanem a Dunára - áll egy kis romos ház. Nagybátyámé, de átmenetileg a rendelkezésemre bocsátotta. Kipofoztam annyira, hogy meg lehessen ott húzódni. Véletlenül (túlterhelés!) kiégettem az ócska elektromos vezetéket a falban, tehát nincs áram, ezért amikor jön az este, gyertyával világítok. Kevésbé költséges, mint megjavíttatni, vélem, nem is érdemes belé sok pénzt feccelni. Így aztán az a rendkívül mulatságos helyzet áll elő időnként, amikor leereszkedik a sötétség, hogy gyertyafénynél írok laptoppal. Tkp. most is ezt teszem. Egy gyertya nem elég, több kell belőle, aztán ettől úgy néz ki az asztal, mint régen a ravatal, kint meg baljóslatúan üvöltözik a kuvi-kkk! Így kéne hát vidámakat írni?
Egyébként azt tapasztaltam, ha az ember nagyon szar hangulatban leledzik, jobb, ha nem marad magára, azonban engem ez a helyzet mégis általában feldob, s duzzadó munkakedvet érzek. A félelemtől elönti agyamat a vér, működik az adrenalin vagy mi, így bizony isten, több gondolatom is támad egyszerre. Derült éjszakákon óriási segítségemre tud lenni a telihold, ugyanis egyrészt ingyen világít (pluszban), másrészt valahogy annyira kifinomulnak az érzékeim, miközben kórusban vonyítanak a környék kutyái, hogy még azt is érzem, ahogy a szőr nekilát nőni a hátamon. Ambivalens, ám gyümölcsöző érzés. Fáradtság nincs. Tréning, miként koncentráljunk a munkára mostoha körülmények közt, míg Drakula itt kóvályog valahol. Anakronisztikus figura ő, ma már legfeljebb statisztálhat. Viszonylag jól kijövünk egymással, csak el ne rontsa ezt az idillt valami!
Van itt egy sünöm meg egy rókám is, bár az utóbbit nem láttam egy ideje. Mióta ráépítettek holmi új stílusú házat a híres Róka-árokra, nincs ez a róka. Kinyírták-e, vagy csak odébbállt, bízom inkább az utóbbiban. A sün még itt zörgölődik, csörömpöl a bokorban, a kitárt ablak alatt, bár ha kimegy lenn az útra, bizony, eltapossák! Örvendek neki, hogy itt szuszog, prüszköl, dobog a szíve. Keresem a magányt, mégsem vagyok egyedül. Optimális. Felvidít ez a kis teli tüsök jószág. Így lehet örülni két marék élő szögnek. Belekalapálni egy ingadozó hangulatvilágról szóló részletes jelentésbe.

Aztán lakik itt egy feketerigó is, amelyik nappal látható. Még röptében is fütyül, mintha lyuk lenne rajta, amelyiken átsüvít a lég. Valaki mondta, hogy forró vizet kell önteni rá, mert szerencsétlenséget jelent ez a fekete madár. Azt hiszem, gázrezsómat erre a célra mégsem veszem igénybe. Ugyanez az ember hívta fel a figyelmem Szentendre emberanyagát illetően, hogy ma már csupán mintegy hetven szerb él itt. Akkor hát nincs igazuk azoknak, akik elvonulásaimat úgy kommentálják, miszerint már megint megyek az ,,enyéimhez", mert vágyam támadt rá, vágyom őket. Tény, hogy szerbbel én itt alig találkoztam, találkozom, inkább csak az elnevezésekben, gyakran ott is nem csekély etimológia szükségeltetik. Aztán mégis van valami balkáni, pontosabban mediterrán jellege a helynek. Egy ilyen fílingje (bírom ezt a nemzetközivé vált angol szót), amire néha szükség mutatkozik részemről. Dobro dosli u Szentendre! Parti kocsmában remek csevapcsicsa meg vesalica, élvezetes, ám nem eveznék turisztikai-gurmanisztikai vizekre. Jobbára különben is a saját kis rablóhúsomat-szalonnámat sütögetem a hegyoldalban, s olyankor általában prímán kijövök magammal, miközben szentül hiszem, hogy például a közeli Szamár-hegyen egykor tényleg valódi szamarak legelésztek. És ez életben tartja tiszteletem meg az érdeklődésem a múlt iránt. Nem rossz. Hát nem?
Itt olvastam volt - miután átlapoztam a Jennifer Lopez aktfotóit tartalmazó férfimagazint - a Via del Corsódat hosszan. Lopez nem lényeges, mindössze annyiban, hogy a briliáns emlékezetem fitogtassam. Könyvedben, amelyet rendkívül élveztem, legjobban a Via del Corso I. tetszett. Szerintem remek, ahogy ott viaskodsz Triesztben Rilke meg a fakanál vagy mi között, végül esernyő sincs, egyetlenül az zavar picit, amikor olyat mondasz így tézisesen, hogy például az írás feltételeit nem a külső körülmények határozzák meg. Szerintem ezt így fölösleges odarakni. Kicsit olyan ez, mint a csomó a pudingban, jobb lenne elkeverni. Jobb, ha beleoldódik az egészbe, s úgy van ott, hiszen az egész erről szól - önmagáért és helyett. Amúgy frenetikus, többször is elolvastam már, és még nem unom. Időnként le-föl meg össze-vissza korzózom a könyvedben, de vezet a Via I.
Na jó, kis sör, alvás, utána váltás. Merre is? És milyen kedvvel ébredünk?
Apropó öröm: jó volt találkozni Pécsett, az egész kis vajdasági különítménnyel. Vagy nevezzem csupa egyéniségből álló csapatnak? Nevezem. Van, aki nem tudja, miről beszélek, ám nincs kedvem bővebben... Maradjunk ennyiben: volt egy ,,buli" Pécsett. Többek közt velünk, jugókkal vagy kikkel? Oké, vajdaságiakkal, bácskaiakkal. Volt. Autonóm ügy.
(...)
Aztán jártam a minap Berlinben. A párizsi tudósítótok szerepét már letudtam, gondoltam, most majd leszek a berlini, azonban nem ért annyi erős impulzus, hogy a dolog meg is valósuljon. Pedig a németek úgy tartják, a Fal nélküli Berlin Európa szellemi központja, ahol szinte forr, fluktuál minden, én azonban ebből vajmi keveset éreztem meg. Valószínűleg az idő rövidsége folytán, meg tán már egy kicsit el is tompultam. Bezzeg, emlékszem, amikor a nyolcvanas években látogattam Berlinbe - útban a sztrájkoktól rengő, felgyűrődő Lengyelország felé, űzött arra a kíváncsiság! - igencsak izgalmasnak találtam Nyugat-Berlint, bár lehet, leginkább azt, ahogy viszonylag hosszú időre beszorultam a falrésbe Kelet és Nyugat között. Egyikük nem akart beengedni, másikuk vissza nem, így alakult ki az a patt-helyzet, amelyik nem látszott megoldódni. Megvackoltam hát a Checkpoint-Charlie-nál, ám épp hogy kezdtem új helyzetemet megszokni, már kezdtem bírni aludni is, amikor a nyugatiak megkönyörültek. Nos, akkor láttam a Falat utoljára. Valós darabkáját nem, egy láthatatlanját viszont igen: magammal vittem. Így én is azok közé tartozom, akik elkezdték láthatatlanul széjjelhurcolni. És akkor most meg mi van? Nem tudom, ellenben el tudom képzelni, ahogy a franciákat pl. dühíti az egyesült Berlin szellemi primátusáról alkotott német vélemény. Kinyílik a zsebükben a bicska. Oh, Európa, közös Európa!
Jutott eszembe a mi egykori vajdasági vitánk Újvidék vagy Szabadka kiemelt fontosságáról. És csak nevettem ott, Brandenburg kapujában, s lágy lett a szívem. És akkor úgy éreztem, totál mindegy, Újvidék vagy Szabadka, én örökké vajdasági (netán bácskai) magyar írónak fogom tekinteni magam. (Amúgy félreértés ne essék, én ezt az európai opciót vélem üdvösnek, amíg valaki meg nem győz az ellenkezőjéről.)
Amerika meg erről tényleg nem gondol semmit. New York, New York! Ott erről az egészről főleg nem gondolnak semmit. Csekk-point! Charlie Chaplin. Európai szellemi primátus?
(...)
Hiszed, nem - megyünk privátba -, ma nagyot úsztam a Fürdőben, utána találkoztam a Rock Randevúban Mészáros Sanyid irodalomtudóssal meg Sebők Zoli filozófussal. Ja, mobilon Te is jelentkeztél, de messziről, így csak üdvözlet vala a távolból. Sanyidnak mondtam, hogy én kérésedre tényleg írom ezt, Sanyi átadta Neked, következésképp néha utolérjük magunkat a jelen időben, akárcsak Pécsett. Jó, ez egy kicsit nyakatekert így. Viszont egészen egyszerű és biztos, hogy írom. Írom ezt a találkozásunk után, amikor is többek között Kosztolányiról beszélgettünk. Sanyi, Zoli meg én. (...) Ma pirkadatkor folytatom. Szerintem csak mi lehettünk azok épp e kocsmában, akik Dezsőről eszmecseréltek, meg Csáth-ról, hovatovább Füst Milánról, nem utolsósorban Hamvas Béláról. Kosztolányi győzött, puszilom Alexot, egyébként nem volt nehéz dolga ebben. Aztán ők elmentek, bla, bla, bla. Engem otthagytak részegen befűzni a pincérnőt, aki némelyest a Pacsirtára emlékeztet, ám ez a hasonlat mégis merő fikció. Mert amit némely pincérnő tud, az maga a finom, sikamlós, nem irodalmi, nem ,,pacsirtás" valóság.
Álmosan, fáradtan, lehet borzasan: egy kis hátsó szobában. Szépen, elnyújtottan, mint a prérifarkas üvöltése. Mégis miért? Nem értem, tán a magyar irodalomért? Ki lehet próbálni. Ha lehet.
- Na - mondom -, van, hogy egy ilyen pillanat... Felhajítja az ,,alkotókedvem".
Lám, írok. De én Judyt kívánom legjobban, kezét a kezemen. Róla azonban nem merek többet mondani. Ő a perverz álmom. És erről nem szabad tudnia senkinek. (Írom ide. De minek írom?)
(...)
Ma a Nagy Jóskát láttam szólóban a Trafóban. Utána söröztünk. Ki mit gondol, nekem olyan, mintha pl. Peter Brookkal üldögéltem volna. Dagad a mellem. Bírom a Szkipét. Tőle olyan patrióta érzésem van. Visszük valamire a világban! ,,Szkipetárul". Ugyanakkor, vélem, emlegetett vajdasági magy. irod. ,,pí-ár"-ján még súlyosan dolgoznunk kell a több kellemért. És úgyszint ugyanakkor jobban oda kell figyelnünk, hogy még mi okoz nekünk örömet benne, mi nem, mely simogatás eredménytelen, mely nem, vagy mi? Mindegy, így valahogy látom. Jóskától azonban mindenképp jól tudom érezni magam. Nagyon.
Az örömök többsége különben nem összehasonlítható. Szertefoszlóan jó. A gyomorfájdalom, amelyik gyakorta elkap, az viszont egészen konkrétan rossz. Amikor beköszönt, pocsék napjaim jönnek. Hasam megkeményedik, s olyan, mintha pengével metszenék belülről. Voltam már kivizsgáláson, azonban konkrétan nem találtak semmit, kivéve egy kis lestrapáltságot, amire azt sikerült mondaniuk, hogy meglátszik a cigi, a kávé, nem utolsósorban az alkohol. Azt hiszem, én csodálkoznék a legjobban, ha nem látszana meg. És még jó, hogy nem fedeztek fel bennem mást. Ugyebár... Aranyhalacskát. Was?!
Legutóbbi gyomorfájdalom-láncolatom Berlinben kezdődött, hazafelé (Pest felé) a reptéren. Jelent ez valamit? Vagy legmélyebb üzenete csupán az, hogy legalább pikolóra kéne fogni a sert? Mindenesetre holnap nem gyártok ehhez semmit, mert például be kéne fejeznem a Radics Viki nagy Kiš-könyvéről szóló irományt meg egyebet is. Aztán hogyan? Nehéz ez, ha ott fekszik a hasadon, ott nyomja cefetül a Danilo Kiš emlegette zongora meg a döglött ló. Teszem hozzá: a tarkón vágott nyúl.
Na, az nem érzi magát sehogy.
(...)
Tulajdonképpen írhatnám így ezt a végtelenségig, amíg. Főleg, ha néha kicenzúrázok belőle másnap egy-egy túl intim darabkát. Pedig az lenne az igazi, ha nem tenném. Mert akkor érthetőbbé válna, hogy is vagyok? Mindenesetre gyanítom, hogy nem vagyok már egészen fiatal, örökké fáj valami-valamim, s ha megpróbálom leírni, az nem szabadít meg tőle, ellenkezőleg: mintha még jól aláhúztam volna, hadd szenvedjek duplán! Hát, ilyen ,,szenvelgővé" lettem. Kopik ki belőlem a humor, s ez nagyon rossz jel. Nagyon rossz.
Egyébként most érdeklődéssel várok valamit. Holnap vetítik (silány kis kazettáról, ám szerb felirattal, merthogy egykor a jugó tévéről vette le VHS-re a húgom) a híres Pannon csúcs című filmet, méghozzá a Ludwigban, a budavári palotában. Vasárnap délután kettőkor, képzeld, ebéd után. Istenem, kik lesznek ott? Nincs jobb dolguk? Mellesleg az esemény házigazdája Sebők Zoltán. Érdekes, hogy neki van valami kultusza bizonyos körökben. Nagyon jó fejnek tartják, hát roppant érdekel, ebből mit hozunk ki a film utáni beszélgetésen ugyancsak. Mindenesetre szeretném, ha Sebőkről egyszer majd legalább egy szökőkutat mintáznának meg valahol. És szolgálna az is: dicső emlékünkre.
Húgomról meg nem tudom, csinál-e még filmet életében? Ha arra gondolok, hogy nem, megintcsak elönt a szomorúság. Egykor olyan nagy rössel kezdte, aztán meg szétesett e lendület tutaja az egyre furábbá váló való zátonyain. Hát, hoznék még össze neki legalább egy filmet, ha módomban állna. És akkor fél fokkal nyugodtabb lennék. Negyed utcahosszal.
Nos, tkp. itt szakítottál meg érdeklődéseddel: hogy is állok ezzel az írással? Hát, így. Itt vége (egyelőre). Holnap majd nézem a Bütyök meg a Döbrei meg a többiek ifjabb arcát a Ludwigban. Kár, hogy nem lehetnek itt. Ez az érzés uralkodik el rajtam, s fáj a faszom a filmesztétikai kérdésekre. Inkább az érdekel, hogy hová lett ez a sok ember. Ki erre, ki arra? Ki meg már sehol.
Na, így vagyok.
Csók mindenkinek, akit érdekel.

zEtna



A meztelen folyó

részlet

(tengerre, vitorlám!)


Kiszáradt tenger fenekén születtem hát, csupasz majomként a Duna partján. Sóban-vízben fürösztöttek meg, hogy erősebb legyek, mert eléggé nyavalyás voltam. Gyermekkorom java része a Tisza partján zajlott, annak is a holt ágánál, viszonylag közel a sörgyárhoz. Mit lehet ebből kikövetkeztetni? Semmi különöset. Amikor sok sört iszom, az olyan, mintha lassú folyó sodorna magával a tenger felé. Távoli szigetek fel-felhabzó képe merül fel. Fejem lyukas sörnyitó, de az az érzésem, úszom így is, lassan bele a meleg tengerbe, nyitott szájjal, nyelem a langyos-sós vizet, kicsit habzik az is, bár módjával; átjár, kitisztít, lehet tovább inni. Sört. Nem hiszem, hogy ennek létezne különösebb logikája, azonban van benne valami kellemes embrió-állapot, illetve remény a megtisztulásra, ha ködös is, mint a tenger fölé meredő, felhőbe burkolózó vulkánok képe. A részeg megtisztulásé. Freud egész életében az elsüllyedt Atlantiszt kereste az emberben a maga delfin-agyával, közben nem vette észre, hogy rossz költővé vált. A közönséges tengerészcsomó is szirén anyukáját juttatta eszébe. Ettől komolyan megrendült a lelki állapota. Barbár matróztréfa szerint inkább dugott volna valami najádot. És intett volna a távolodó partok felé. (Sigmund hol strandolt?)
Amikor még gyermek voltam én, őszintén hittem, nekem is van tengerem. Jó-jó pár évvel vitéz Horthy Miklós után. Tengeren mindenképp többször jártam a sulival, mint jugó partizán nagyapám az ő rokkant egyesületével. Pedig inkább neki kellett volna, hogy kinőjjön a karja, mely csodák tételére valójában csak a tenger képes. Ott van ilyen, hogy ezek az alsórendű lények (pl. épp a csillag) elveszítik valamely végtagjukat, amelyik aztán ismét kinő. Mint a gyík farka, ami köztudottan tovább nő dunsztosüvegnyi tengervízben, míg át nem változik holmi tengeri szörny óriási falloszává, önnön kereteit szétfeszítve. Innen tudjuk, hogy gyík és partizán (legalábbis a dalmata) csakis a tengerből származik. És a tenger a legkékebb, fölötte meg legvörösebb az ötágú csillag. Egy hiba volt, hogy nagyapám nem veszítette el teljesen a karját, így a tenger egyszeri alkalomra mit sem tudott kezdeni az ő átmeneti állapotával béna ember és lelkes állat között. Csak hullámzott és hullámzott, nagyapámék meg szép dalokat énekeltek Titóról, a mi szeretett, legendás elnökünkről, akiről tudtuk, víznek-száraznak egyaránt ura. Ugyanúgy felelős a csikóhalak szaporodásáért, miképp a gabona kalászba szökkenéséért. Nem kevésbé a folyóparti sarlós lányok havi ciklusáért. Mert van, aki víz és föld ura, azon-abban minden lelkes baromnak. Szellemnek egyaránt. És teljesen uralja a termékenységet. És csak átmeneti műhiba a meddőség. A tenger az utóbbin is tud segíteni.
Amikor még gyermek voltam én, tengeri csigaházat tartottak a fülemhez, mondták, márpedig az, amit hallok, az a tenger morajlása. Zúgott a tenger, énekelt, hívott. Mondtam, oda karok menni, mondták, majd nyáron. Elindultam gyalog, neki a téli világnak, gondolván, a nagy sós víz partján úgyis örökké nyár van. Mire a rendőrök megtaláltak, már majdnem lefagyott a jobb fülem, amelyet kihúztam a sapka alól, hogy jobban halljam az óceánt a hozzája préselt csigából. – Miért tetted ezt? – kérdezték otthon. – Csak úgy – válaszoltam –, vissza akartam vinni a csigát oda, ahová való. Néztek rám, végül nem szóltak semmit. Nem normális – olvastam ki a tekintetükből. Anyám tán mégis megértett azzal a csigavonalas köldökével, amelyiket akkor még csaknem szemmagasságban tanulmányozhattam a Duna strandján elszállt nyáron. Anyám egyébként mindig a virágos Tiszát vágyta, ám egyszer valamiféle fotókon rajtakaptam, milyen felhőtlenül boldog tud lenni ő a sziklás Adrián is. Gondolom, akkor megértettem valamit a női lélekből. Kicsit mérges voltam a tengerre, de nem sokáig.
Aztán az egyik legjobb dolog mindég az volt, este felülni a vonatra az Újvidéki állomáson, kicsit nézni kihajolva az ablakon, ahogy szikrát vet a mozdony, jól bezabálni az előregyártott szendvicsekből, aludni egyet a szülők feje feletti masszív csomagtartón, majd arra ébredni reggeltájt, hogy a szerelvény már az óriási karszttáblák között kígyózik. Számolni az alagutakat, hogy utána a valahányadik végén izgatottat lehessen kurjantani az árbockosárból, a göngyölt gumimatracok mellől a játékgukkerrel:

– Tenger, tenger!
Gondolom, akkor mindahányszor megértettem valamit a felfedezők magukkal cipelt lelki világából. És csak helyzete válogatja, mikor lehet száraznak, mikor víznek örvendezni. Mert örülni kell. Azt követően az ember megbírja egy darabig. És tengert nyelni ugyan nem jó, de kicsit nyalni: isteni.
Egyszer volt ott egy sziget szemközt a távolban. Apám halk célzást tett rá, hogy ott bizony nem jó nyaralni, mert miképp erdő mellett sok fát kell hasogatni, azon a szigeten bezzeg eléggé sok követ kell törni, és kissé bonyolult onnét hazakerülni. Rebesgetik, mondta apám, hogy arrafelé a víz is tele van éhes cápákkal. Na, ezt kár volt mondania, mert hát arra aligha lehetett garancia, hogy némelyik korgó gyomrú cápa nem téved át emide. Szorongásom ma is van, de hatalmas félelmem úgy múlt el, hogy cápahúst etettek velem, s eredeti dalmát recept szerint a penisemet kicsit megcsapkodták a cápa farkával, amitől tüstént visszabátorodtam. Terveket szőttem arról, miként lehetne segíteni azokon a szerencsétleneken átellenben, de apám – akiről később tudtam meg, miszerint világra jövetelem előtt ült egyet tiltott határátlépésért a požarevaci sitten, pedig ő meg csak az ő anyukájához akart menni –, apukám ezeket a terveket rendre elvetette, holott mindenképp szükségem lett volna a segítségére. Ezért hát úgy gondoltam, az övét is meg kéne kicsit paskolni a cápa farkával, és akkor mindjárt bátrabb lenne. Évtizedek távlatából már nem emlékszem, hogy ért véget az a nyaralás. Utóbb hazamentünk, annyi biztos, azonban annak a távoli rejtelmes szigetnek a képe visszautazott velem. Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel. Jóval később tudatosult bennem a neve: Goli otok. Meztelen sziget. De nem egy nudista-paradicsom! Másféleképp elkárhozott, csupasz lelkek messzi szigete. Még hosszú ideig jobban érdekeltek a Kincses szigetek. Aztán persze nem. Azaz: később valahogy összefonódott bennem a „meztelen” meg a „kincses”. Midőn mélytengeri halak mintájára lámpást szerelt fejemre az Úr. Kezét reám veté, hogy lássak.
Ugyancsak a tengeren történt, hogy életemben először láttam – ahogy azt nálunk a sarkon a poros Bácska kocsmában mondták tótziher őszintén: – pinát. Már nagyon kornyikáltam fagyiért, amikor anyám megtört, s mondá, hogy rendben, de akkor hozzak másoknak is. Nosza, hoztam is, de mire visszaértem, a nyaralásunkon hozzánk csapódott özvegy ismerősünk, bizonyos Gordana néni elvonult valahová hátra a sziklák közé napozni a maga száz kilójával. Szegény anyám nem sejthette, hogy a Gordana néni annyira nekivetkőzött máris (a hatvanas években), úgyhogy teljesen jóhiszeműen utána küldte a siptár mogyorós tölcsérkét. Ma is emlékszem, ahogy állok és bámulom a szétvetett lábú Gordana nénit, köldöke alatt azt az önigazgatási társadalmunktól messze elbitangolt, elvadult barlangi remete állára illő bozontot, apám ápolt szakállának dzsungeli változatát, miközben mindkét fagyi lecsurog a könyökömig, az állam pedig hangosan leesik. Valószínűleg árnyékot vetettem a Gordana nénire, mert arra feleszmélt révült napimádatából, gyorsan felült, összegörnyedt, takarta magát, azonban megpillantva a fagylaltot, szélesen elmosolyodott, és düh vagy szégyen aprócska jelét sem mutatva, hangos köszönömökkel nyúlt felém. Zavartan odaadtam neki az ő nyalánkságát, aminek rögvest nekiesett testéhez képest aprócska, hegyes, piros nyelvecskéjével. Mohón szürcsölte az olvadó krémet, nagyokat szusszantott hozzá langy tócsája közepén, és nem is nézett énrám, kinek födbe gyökerezett a lába. Csak bámultam, bámultam a kissé kihegyesedő fürdőnacimban, mire ő kópén kacsintott; megboldogult Ananije Krstić szárazföldi kapitány jóval fiatalabb, szabados felesége: némiképp férfivá avatott. Lehet, ezért vannak erotikus asszociációim, amikor tengeri tehén képét látom, vagy bálna csecsét. Hely és időpont: Supetar, valahol a hatvanas években. Nagyon meleg volt a víz, állítólag még októberben is, és tengeri salátát okádott ki magából a fövenyre. Később, amikor egyszer katona lettem, Miro Kokotović spliti szakács világosított fel, hogy nő híján egy marék tengeri zöldség is megteszi, ám legjobb a delfin övig érő vízben. Ő ugyan hallott már tonhalról is, azonban azt hazugságnak véli. Lassan megöregszem, de receptjeit még nem jutott eszembe leellenőrizni.
Ha már itt tartunk, elmondhatom azt is, hogy egyszer meg Makarskán volt felettünk, ahol egész házat béreltünk szüleim társaságával, volt ott a domboldalon – a félelmetes-kígyós Biokovo hegy alatt – egy kis kerek erdő, ahol bolondul fűrészeltek a kabócák, s ahová lovakat, szamarakat meg öszvéreket kötöttek ki, és azok ott a gutaütés határán, óriási pöcsüket kieresztve-himbálva – holmi hőszabályozás? – rágták a szénát. A világbajnok egy félszemű öszvér volt, amelyiknek mi gyerekek, fiúk-lányok egyenest a csodájára jártunk, kvázi hunyócskázva. Akkora dorongot egyikünk sem látott életében. Valami monstruózus, mit mondjak. Megfigyeltük, hogy mellső lábai között is lendületből azzal csapkodja agyon a böglyöket, halálprecízen, miközben állati nagyokat fingott. Amúgy sztoikusan tűrte, hogy ámulatunkban körbevegyük, sőt, mintha kajánul mosolygott volna hozzá. Gazdája mesélte el, hogy ezt a mazgáját légnyomás érte még feljebb a kőtörőben, akkor vesztette el féloldalt a szeme világát, és azóta néz így ki, mintha gutaütötten röhögne. Azelőtt lejárt vele a rivára, hogy fényképezkedjenek rajta a turisták, merthogy rettent béketűrő jószág, de hát az említett baleset után ezt már nem tartja célszerűnek. A kőtörőhöz viszont a szegény pária többé nem akar menni, akárhányszor arra venné vele az irányt, menten megbokrosodik. Mindegy, fatönköt azért még jól húz, csónakot is a partra, így hát úgy döntött, megtartja. Mi pedig – amikor senki felnőtt nem láthatta – pálcával piszkáltuk kíváncsian az öszvér rémisztő fegyvercsövét.
Egyszer valamelyikünk megszúrhatta, vagy netán nagyobbat sózott rá, mert az állat horkantva felkapta fejét, és kötelének csomója kitört egy darabkát a társaságunkban legszebb, mellesre cseperedő lány, bizonyos Katinka metszőfogából, aki ettől hisztit kapott, és a haját tépve járkált le-föl. Kétségbeesetten jajgatott, hogy akkor hát ilyen csúf lesz nagylány korára. Nem volt akkora baj, mint ő azt a helyszínen a nyelvével érzékelhette, de tény, hogy az esetnek megmaradt a nyoma, és később, amikor már érett nőként elmosolyodott, mindig eszembe juttatta ezt a nyaralást, és magamban jót szórakoztam rajta. Ez is a tengert hozta eszembe, fenyőerdőt kabócával. És miért, hogy sose próbáltam megcsókolni Katinkát? Már amikor nagyok lettünk, akkor sem. Miért? Holott vonzott, mint hajótörötteket a világítótorony fénye. Meglehet, az a Tvrtko nevű öszvér az oka. Helyette Gyöngyit próbáltam akkor ölelni a parton, mert ott muszáj. Meg a langyos sekélyben, ahol aprócska halak rajai villannak, és a víz annyira tele van tejjel meg ikrával, hogy az tisztára elveszi az eszed. Gyöngyike fanszőre moszatként hullámzott bepárásodó búvármaszkom előtt, amikor egy megnyert fogadás után – betyárbecsület – kénytelen volt megmutatnia, mije van, csak nem mondjam meg senkinek, nehogy eljusson anyja fülébe. Esküszöm, mint pici csikóhal, úgy nézett ki Gyöngyike csiklója, szeméremajka, és mozgott is. Amikor megérintettem, Gyöngyike reflexszerűen összerándult, térdével megrepesztve a maszkom üvegét. Oldalt a víz betódult, én meg úgy megszívtam, hogy majdnem odavesztem. Egy kis sós víz azóta is van a tüdőmben. Sok évvel utána a háború elzárta utamat az Adria felé, azonban elmémből és szétdohányzott mellszivacsomból nem tudta kiiktatni. A tengert, amelyik akár dafke, ám még mindig: a mienk is. Bizony.

Hol volt, hol nem volt, de volt ott egy másik sziget is egyszer, még Makarska előtt a közelben: Brioni. A különcködő horvátok szerint Brijuni vagy valami ilyesmi. A tar kőtörő szigettel ellentétben – csak elbeszélésből tudhattuk – Brioni valóságos földi paradicsom, mindenféle állattal meg növénnyel, ahol még a régi rómaiak emeltek egykor dicső építményeket, manapság pedig Tito megy oda, amikor tengerre vágyik. Ám tudjuk jól, neki bokros teendői vannak, sosem pihen, ezért hát odahív mindenféle politikust, és akkor ott igyekszenek elrendezni a világ dolgait, miközben pecázgatnak meg ilyesmi. Miro Kokotović szakácstól tudtam meg békebeli katonaságom idején ugyancsak, hogy arrafelé szolgálták fel apjáék a legszebb osztrigákat, a legkékebb kagylókat meg a leghosszabb prsztákokat. És ott még mindig van ám mindenféle lény, amit legendás, időközben fél lábát veszítette, majd megboldogult államfőnk hosszú útjai során ajándékul kapott – az erszényes patkánytól a csíkos zebráig. És akkor egy kicsit vadászgattak is anno, így aztán ettek már ott a vendégek fokhagymás zsiráfnyakat is, meg szibériai medvetalpat, amelyik köztudottan akkor a legjobb, ha előzőleg hat hónapig áll a pácban gondosan összeválogatott tajgabéli fűszernövényekkel és kizárólag dubrovniki sóval, merthogy a dubrovniki sónak más az íze, miképp a szűzleány ajkáról is másmilyen a só, meg másmilyen a fonnyadó nőéről. Meg másmilyen az a só, amelyiket gyorsan szikkasztanak, és egészen más az, amelyiket lassan érlelnek. De az sem lényegtelen, közben milyen szél fúj. A túl erős könnyen összebarázdálja a sót, aztán baszhatod! – Ezt Miro általában olyan meggyőződéssel mondta, a szakavatott akkora fölényével, hogy sosem merészeltem szavait megkérdőjelezni. Csak magam elé képzeltem a végtelen, hófehér tengeri sómezőt, s hogy az egész Jugó – szeszélyes szeleivel együtt – ekkora sóhivatal lenne, arra nem merészeltem gondolni, bár gyötörtek némi kételyek. Ma már tisztábban látom az egészet, de rendesen tisztán sosem, mert mindig ott az átkozott só a szememben. És mit is sirassunk?
Gyermekkoromban bőgtem, engem miért nem visznek át abba a rendkívüli állatkertbe szemközt, de hiábavalónak bizonyult minden fetrengés, még verést is kaptam majdnem érte. Érdekes, ma már megnézhetném Brionit, akárcsak a Meztelen-szigetet, azonban valamitől nem érdekel. Inkább Hvarra megyek, meg másfelé megyek, inkább Dubrovnikba vigyen el a szél, de emezektől nem izgulok be. És ha ugyan megvan még, nem csábít az a makarskai kis kerek erdő sem – Tvrtko meg a többiek nélkül. Valami elmúlt. Az okos nóta is azt mondja: nem jön vissza soha többé.
Meg hogy: hol van az a nyár? Hát nincs, kedves barátom.
Nema, jebo te!
De van még a tenger. Ha valahogy nem is a régi. Sótlanabb. Kilopták azt is belőle. Mint az emberek szemét.


2003-12-04 05:50:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Rojkó Annamária - Prém Margit missziója

Elment a „La subretta Aniko”

Vég Kata - Mögöttes Én

Boldog Új Évet!

Boldog Ünnepeket!

Ivánka Csaba-díj 2019

AJÁNDÉK EZ A NAP

Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János a MAGYAROCK története 2

Esti Kornél bárki lehet

Kocsis Zoltán -

Kozák Péter - Földiekkel játszók

A 37. Torinoi Filmfesztivál

Érdi Tamás - Beethoven zongoraszonátái

Nemes Anna - Előled

Szemből szembe

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]