Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Szétkeringő (előadás)
[ MU Színház ]
fotó Peti Péter
 
Dátum: 2019. május 24. péntek    Mai névnap(ok): Eszter, Eliza a - a - a
Elek Tibor: Egy kritikus olvasó feljegyzéseiből
A Merre tart a kritika címmel a Magyar Írószövetség kritikai szakosztálya és a Berzsenyi Dániel Főiskola által Szombathelyen 2003. szeptember 26-27-én rendezett konferencián elhangzott előadás írott változata.


   Egy kritikus olvasó feljegyzéseiből
   Ars critica (?)
   
   
   
   Nehéz helyzetben vagyunk, amikor/ha kritikusként nem kritikát írunk, hanem beszélni akarunk róla. Főként, amikor/ha ilyen, egyébként még csak nem is általánosságban föltett kérdésekre akarunk válaszolni, melyekre a jelen konferencia eredeti felhívása felkért bennünket (Mi lehet a kritika szerepe és feladata változó korunkban?; Hogyan határozható meg a kritika és az irodalomtudomány viszonya?; Melyek az esszé esélyei az egyre elméletibbé váló műértelmezések korában?). Nem azért, mert válságban van a kritika, ahogy sokan évek, évtizedek óta gondolják, mondják (Kulcsár Szabó Ernő például már 1982-ben, Dérczy Péter 1990-ben, de az azóta lezajlott kritikai vitákban többen is), hanem azért, mert az elmúlt évtizedekben az irodalom státusa és az irodalomról való elképzelések olyan mértékű változásokon mentek keresztül, hogy az természetszerűen az irodalomról szóló kritikával kapcsolatban is számos elméleti és gyakorlati kérdést felszínre hozott. (Zárójelben hozzá teszem, hogy ismét, ugyanis a kérdések többsége nem is annyira új keletű, amennyire annak látszik, inkább csak új köntösben mutatkozik.) Például a fentieket is (de másokat is), amelyek minden konkrétságuk ellenére bonyolult esztétikai, filozófiai, szociológiai kérdéskörökkel érintkeznek. Az elmúlt két évtizedben meg-megújulóan lezajló kritikai ankétok, viták, folyóirat-összeállítások résztvevői ráadásul ezek többségével már eddig is szembesültek, megnyugtató és széleskörűen elfogadható válaszok azonban általában nem születtek – most sem fognak –, mert nem is születhetnek. Nemcsak azért, mert különböző értelmezői közösségek, kritikai iskolák léteznek egymás mellett, amelyek elméleti háttere, fogalomhasználata, normarendszere, beszédmódja stb. eltérő és időben is változó, folytonosan módosuló, hanem azért sem, mert valójában mindig egyéni, személyes válaszok születnek (még ha a csoportbelieké közelebb is áll egymáshoz), ugyanis mivel a kritika is, mint minden írásmű, lényegileg személyes, a róla való beszéd sem lehet más. Irodalomkritika tulajdonképpen nem is létezik, csak irodalomkritikák vannak, írta Németh Zoltán az 1999-es keszthelyi kritikai tanácskozás, illetve az annak anyagát összefoglaló Van-e magyar irodalomkritika? című kiadvány kapcsán – s egyéni utak, teszem hozzá én.
   
   Épp ezért a továbbiakban a többes számról át is térek az egyes szám első személy használatára. Én vagyok az, aki nem látom értelmét annak, hogy ezekre a viszonylag konkrét kérdésekre (nem is beszélve a konferenciánk viszont általánosabb címéről: Merre tart a kritika?) általában válaszoljak, pontosabban, aki bízhatnék abban, hogy általános érvényű válaszokat adhatok, s én vagyok az, aki úgy vélem, a kritika körüli problémahalmaz teoretikus és módszeres feldolgozása nem egy előadásnyi, hanem monografikus áttekintést igényelne. Az előadásom alcíme után a kéziratban kitett kérdőjel is a bizonytalanságomat, a feltételes módot akarja kifejezni, valami olyasmit, mint a Bányai János által Rónay György kapcsán újrafogalmazott „talán”. Ars critica, talán. Amit tehetek annyi, hogy saját kritikusi tapasztalataimról, elveimről és gyakorlatomról szólok, a személyességet vállalva, de bízva abban, hogy egyrészt, példám nem egyedülálló, másrészt, a végeredmény hozzászólásként is értékelhető majd az aktuális elméleti és gyakorlati kérdésekhez, s így az itt korábban elhangzottakhoz is.
   
   A személyességet azért is hangsúlyozom most, mert a kritikában ez, ahogy másoknak, úgy általában nekem sem szokásom. Pedig, használjak bár többes szám első személyt, vagy beszéljek bár távolságtartó személytelenséggel, pontosabban a beszélő személyemre utaló nyelvi jelölés nélkül és a legmodernebb irodalomelméleti eljárásokat és apparátusokat felvonultatva, vagy szólaljak bár meg az ún. olvasó nevében, be kell ismernem, hogy végül is a saját, személyes véleményemet fejtem ki minden esetben. Már ezzel is egy régi vitakérdést érintek, amit régebben úgy fogalmaztak meg, hogy lehet-e a kritika objektív? Természetesen nem, de a szubjektív szónak negatív, pejoratív, korlátozottságot jelentő konnotációi lehetnek, ezért hangsúlyozom inkább a személyességet. A véleményemet nem az ujjamból szopom ugyanis, mögötte áll egész világképem, művészetfelfogásom, értékrendem, esztétikai érzékem és ízlésem, habitusom, egyszóval a kritikusi személyiségem, ami pedig a géneken túl a neveltetésemből, a tanulmányaimból, az olvasmányélményeimből, a tapasztalataimból, annak a társadalmi, kulturális és irodalmi rendszernek és közösségnek a múltjából és jelenéből, amiben működöm, s mivel a véleményem nyelvi formát ölt, természetesen a nyelvből (annak különböző rétegeiből, a köznyelvitől a szaktudományosig) táplálkozik. Nem légből kapott tehát a véleményem, de nem is csak az effajta megelőzöttség miatt, hanem azért sem, mert ugyanakkor a mű világának megértéséért a művel folytatott dialógusom eredményeként, a mű irodalmiságának, szövegszerűségének és poétikai megalkotottságának elemzése során jön létre. Az elemzésem-értelmezésem, jelentéskeresésem és értékelésem során igyekszem világos, következetes, érvekkel alátámasztott szakszerű gondolatmeneteket előadni, így azok és beszédmódom hátterében nyilvánvalóan és szükségszerűen ott működnek a modern, illetve posztmodern irodalomtörténet és irodalomelmélet az adott műnél hasznosíthatónak tűnő szempontjai, felismerései, esetenként fogalmai is (a formalizmustól, strukturalizmustól, a hermeneutikáig, recepcióesztétikáig). Beszélhetnék-e például ma már érvényesen egy-egy mű prózapoétikai kérdéseiről narratológiai ismeretek nélkül? Jóllehet ezzel egy eklektikus (mások számára talán össze sem egyeztethető) szemléletmódot és szempontrendszert veszek figyelembe, de ezt még mindig termékenyebbnek vélem, mintha csupán egyetlen elmélet fegyvertárát működtetném. Másrészt sohasem feledkezem meg arról, hogy kihez is szól a kritikám.
   
   Tényleg, kihez is? Azt kell feltételeznem, hogy a magyar irodalom olvasóihoz, azaz nem egy szűk szakmai közeghez, hanem egy tágan értelmezett olvasóközönséghez, kulturális közösséghez. Tisztában vagyok az esetleges ellenérvekkel, de ahhoz, hogy egyáltalán írni tudjak, ezt kell feltételeznem, másrészt nem igaz, hogy a magyar irodalomnak nincsenek ma már olvasói, s róluk (egy részükről), miért ne feltételezhetném, hogy a művek kritikájára is kíváncsiak. Az író mondhatja (bár valójában, szerintem, ritkán teszi is meg), hogy nem számol az olvasóközönségével, a különböző elvárási horizontokkal, mert van némi igazság abban, amit Eliot mond, hogy a művészet autotelikus, azaz önmagáért való foglalatosság (noha nem ilyen egyszerű ez mégsem), a kritika azonban lényegéből fakadóan mindig valami másról szól, mint önmaga, s csak akkor van értelme, ha valakihez szól. S amennyiben nem egy szűk szakmai elithez, hanem egy szélesebb értelemben vett olvasóközönséghez szólok, nem használhatom a tudománynak azon szakmai módszertanát, nyelvváltozatát, fogalmi apparátusát, amely a köznyelvibe még nem épült be, vagy legalábbis abba nem szivárgott át. A kritikának ugyanis az én felfogásomban is kétségtelenül van ma is valamiféle (nálunk leginkább Radnóti Sándor által hangsúlyozott) „szerviz-jellege”, a művet, a közönséget, a kultúrát azáltal szolgáló, a mű és az olvasó között azáltal közvetítő szerepe, hogy az irodalomértést, a műértést segíti. Sőt, ma van csak igazán, amikor egyre távolabb kerül egymástól az igényes szépirodalom és a közönség, amikor egyre inkább szükség lenne a távolságok áthidalására. Nem idegeníthetem el tehát a témától, a műtől lehetséges befogadóimat azzal, hogy olyan szaktudományos fogalomkészlettel és nyelvezettel bombázom, amiből csak az én roppant felkészültségem, tudós voltom derül ki, s kevésbé a tárgyalt mű világának jellemzői, s az, hogy nekem mi a véleményem róla. Nem baj az, ha egy jól képzett, érdeklődő középiskolai magyartanár, ha ne adj’ Isten, veszi a fáradságot, el tudja olvasni, és meg is érti azt, amit írtam. Viszont nem jó az senkinek sem, ha a különböző elméleti meggondolások és apparátusok, hivatkozások, a tekervényes, idegen szavaktól (legyenek bár szakkifejezések) hemzsegő fogalmazásmód elvonja a figyelmet a tárgyalt műtől. Számomra ilyen egyszerű tehát a kritika és az irodalomtudomány viszonya: a korszerű tudomány, elmélet szempontjai, felismerései, eljárásai nélkül kritikusként sem létezhetem, viszont a szaktudományos kifejezésmódot, nyelvezetet, fogalmi hálókat kritikusként közvetlenül, transzformációk nélkül nem alkalmazhatom. Ehhez, persze annak belátása is szükséges, hogy kritikusként nem törekszem másra, mint kritika írására, az nem eszköze például sem a tudományos (egyetemi) karrieremnek, sem bármiféle hatalmi diskurzusnak. Ezzel, természetesen, nem akarom azt állítani, hogy mindazoknak be kellene látni ezt, akik kritikát írnak, de még azt sem, hogy akik úgynevezett elméleti, tudományos kritikát írnak, azok ezt nem látják be, s valami másra is törekszenek. Csupán a magam választásáról vallottam.
   
   A fent elismert közvetítő szerep ellenére sem gondolom azonban, hogy a kritika az irodalom „szolgálólánya” lenne, ugyanis, ha abszolút autonómiával nem is, relatívval mindenképpen rendelkezik. Bár a mű nélkül nem képzelhető el, a mű sem független a kritikától, amennyiben az olvasat, értelmezés. Közhely ma már, hogy a szövegből a befogadás, az értelmezés során jön létre a műalkotás, bár az számomra már kevésbé evidens, hogy ahány befogadás, ahány olvasó, annyi érvényes, egymással egyenrangú olvasat. Balassa Péter szerint attól függ egy értelmezés érvényessége, elfogadhatósága, hogy kommunikálható-e az: „S ez a kommunikáció beletartozik-e egy tudományos, szakmai, kulturális, társadalmi konszenzusba. Az ízlésítéletem, hogy Kanttal szóljak, számot tarthat-e a közönség akceptálására, tudomásul veszi, mert elfogadható, függetlenül attól, hogy egyetért-e vele vagy sem. Egy lehetséges ízlésítélet tudomásul vétele, ez a modern esztétika kiindulópontja.” Mindenesetre a kritikus is olvasó, mint ahogy a mű befogadása során minden olvasó óhatatlanul kritikus is, én pedig egy kritikát író olvasó vagyok, az olvasó, aki ír (ahogy már Babits Mihály megfogalmazta: Az író műveket alkot, melyek mindenike egy külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő. Az olvasó, aki ír.”), s csak annyiban különbözöm a nem író olvasótól, hogy a véleményemet, értelmezési javaslatomat, ami, ahogy fentebb mondottam, nem szubjektív, hanem többszörösen meghatározott és megalapozott, mégis személyes sajátom, megpróbálom szabatos formába önteni, egy önálló írásbeli műfajban kifejezni. Nem művészet ez (Barthes-zel nem érthetek egyet abban, hogy az íróval azonos szerepem lenne, még ha mindketten a nyelvvel is szembesülünk), de nem is tudomány, és mégsem esszé (esszé talán ez, amit itt előadok), mert annál koncentráltabb, feszesebb, tárgyszerűbb és kevésbé személyes, hiszen nem én vagyok a tárgya. Ugyanakkor egyetértek Dávidházi Péterrel: „A kritikai ítélet sohasem lehet annyira tárgyszerű, hogy a tárgyáról állítván valamit, alanyáról ne szólna. Valaminek a kritikája egyszersmind önmagunk megalkotása és kifejezése: létértelmezésünk megfogalmazása normák és értékek artikulációjával. (…) A művészet nem tisztán magáért való, a kritika nem csupán eszközjellegű tevékenység.” A művészet nem tisztán magáért való tehát, mert akár hirdeti, akár nem, például értünk, értem való, én pedig azért igyekszem a befogadás révén a magamévá tenni, mert szükségem van rá, mert segít élni (hogy Ottlik egyszerű, de pontos meghatározását idézzem), mert szembesülésre késztet a világgal és önmagammal is (hogy Rilke-t is idézzem: „Du musst dein leben andern”).
   
   Miért is olvasok, és miért is írok kritikát? Mert az irodalomnál talán nincs érzékibb és élményszerűbb művészet, mert épp ezért a művel teremtett dialógust élvezem, jó nekem, a megértése (még a félreértése is) a lét és benne önmagam (jobb) megértéséhez is hozzásegít (hogy egy újabb mai elméleti közhelyre is hivatkozzam). S számomra a megértés része a komplex irodalmi élmény szavakba öntése, nyelvi megformálása, hiszen ha nem is a nyelv által, a nyelvben is létezünk. Jóllehet ez a nyelvi küzdelem az érzéseim és gondolataim lehető legpontosabb kifejezéséért számomra épp olyan gondot jelent, mint az író számára a magáé, a helyzetünk és a szerepünk semmiképpen nem azonos (a lét titkainak fürkészésében – ahogy legutóbb Esterházy Péter fogalmazta meg az irodalom lényegét a Mindentudás Egyetemén –, a mű mindenképpen előtte jár a kritikának), mint ahogy a művészi nyelv is különbözik a kritikai nyelvtől.
   
   A mű érzékiségét és intellektuális élményszerűségét, annak komplexitását azért hangsúlyozom, mert csak ezáltal hathat rám, ezáltal válhat számomra értékessé, természetesen esztétikailag értékessé és jelentésessé. Az esztétikai értéket pedig a Markieviczből kiinduló Poszler György és Görömbei András nyomán magam is egy bonyolult, összetett jelenségként, a gnosszeológiai, azaz valóságismereti, a posztulatív, azaz eszmét sugárzó, felhívó, a képi-emotív és a konstrukciós (szerkezeti-formai) értékek egymást feltételező egységeként élem meg. Azaz az irodalmiság fogalmába én (is) beletartozónak, illetve abban összetartozónak vélem például a valóságreferencialitás és a morál kérdéseit a nyelvi-poétikai megalkotottságéval. S mivel a magyar nyelvi közösségbe születtem bele, meghatározottságaim jó része is ennek következménye, s mivel én is vallom (Görömbei Andrással), hogy a művészet, így az irodalom illetékessége korlátozhatatlan, azaz nincs jogunk abból kirekeszteni egyetlen témakört sem, ezért ha bármely író egyéni léte és közössége kérdéseit egymással összefüggésben éli meg, s így a művei világában nemzeti közössége kérdései, akár az annak sorsával összefüggő politika témái is szervesülnek, azt önmagában még nem tekintem átkos anakronizmusnak. Ha az irodalom a születéstől a halálig mindenről beszélhet, akkor miért éppen az emberi egzisztenciát körülölelő közösség kérdéseiről ne beszélhetne? Ha egy írót hajlamai, felelősségtudata a nemzeti közössége önismeretével, sorsával összefüggő élmények és gondolatok megfogalmazására késztetnek, ám tegye, de jól tegye, éppúgy, mint, amikor a halálfélelemről vagy az orgazmusélményről ír.
   
   A posztstrukturalista elméletek fényében ezek ugyan ma már nem túl divatos előfeltevések, de a magam részéről nem kívánok lemondani róluk, mint ahogy a jelentéskeresésről, sőt a jelentésadásról sem. A mű elemzése, értelmezése, megértése során ugyanis szükségszerű, hogy annak valamiféle jelentése is megfogalmazódjon bennem. Természetesen nem afféle szerzői jelentésre, a műbe rögzített jelentésre, az író által az olvasónak kódolt üzenetre, végső értelemre, igazságra gondolok, hanem a művel folytatott dialógus során, a saját meghatározottságaim és előfeltevéseim és a mű világának találkozása nyomán bennem körvonalazódó, az értékeléssel is összefüggő jelentésre, jelentésekre (lehet ez akár a jelentésszóródás felismerése is éppen), amit mint lehetséges jelentést, jelentéseket az olvasó elé tárok, amivel a benne megfogalmazódót összevetheti.
   
   A legmodernebb elméleti meggondolások ugyan éppen az értékelés és a jelentésadás lehetőségét kérdőjelezik meg, de számomra nélkülük olvasóként és kritikusként is értelmét vesztené a művel való találkozás. Amikor a műbírálat eredeti értelmének és hivatásának megfelelően próbálok kritikusként eljárni – Wilhelm Schlegel egykori megállapítását, mely szerint a kritika „a szépművészeti alkotások megítélésének a képessége” és Kulcsár Szabó Ernő húsz évvel ezelőtti intencióit egyaránt szem előtt tartva, mely szerint a kritika hivatásához tartozik az elemzésre, értelmezésre funkcionálisan ráépülő „tudatos értékkiválasztás, az esztétikai szelekció művelete is. Azaz: a mű értékeinek és hibáinak felderítése, esztétikai hatásának elemzése, a fogadtatás előkészítése s ily módon a mindenkori esztétikai értékben testet öltő nemzeti kultúra iránti felelősség.” – akkor a posztmodern kor értékrelativizmusa és az elméleti fenntartások mellett még más körülmények is nehezítik a dolgomat. Például az a tény, hogy ma már az irodalmi mű a piaci forgalomba kerülve éppúgy árucikké vált, mint bármely más termék, aminek a bírálata ronthatja is, javíthatja is hitelét, így eladhatóságának esélyeit (ahogy már Northop Frey megírta, a kritikus funkciója korunkban tulajdonképpen „a vásárlói minőség-ellenőrzés egy formája”). Tehát elvileg már nemcsak az írói hiúságot, érzékenységet sértheti egy esetleges negatív bírálat, hanem akár anyagi érdekeit is, mint ahogy a kiadó és a forgalmazók üzleti érdekeit is. Természetesen egyrészt nagyképűség lenne azt feltételezni, hogy egy-egy kritika a valóságban is ilyen befolyással bírhat, másrészt az önmagára valamit is adó kritikus igyekszik ezen felülemelkedni, mégis, talán ennek is szerepe lehet abban, hogy az utóbbi években irodalmunkban az egyértelműen negatív kritika ritka, mint a fehér holló. Ha saját elmúlt, lassan két évtizednyi kritikusi működésemmel is önkritikusan számot vetek, akkor is azt látom, hogy az elvárásaimnak nem megfelelő, gyengének bizonyult, rossznak ítélt (vagy talán csak meg nem értett?) művekről ritkán, inkább nem írtam, mentségemre szolgáljon, hogy a számomra értékkel bíró művek esetében viszont igyekeztem kíméletlenül szóvá tenni a vélt hibákat, fogyatékosságokat is.
   
   A kritikusi tárgyilagosság és szigor másik akadálya, a tiszta tekintet elhomályosítója lehet napjainkban a különböző értelmezői közösségek, hogy ne mondjak irodalmi szekértáborokat, zártsága, a kánonok megmerevedése, ami az esetlegesen kívülről érkező kritika iránt süketté teszi a közösség tagjait, és az egyes csoportok túlzott belső szolidaritása, ami a belülről megfogalmazódó kritikát pedig egyenesen lehetetlenné teszi. A helyzetet bonyolítja ráadásul a magyar szellemi, kulturális élet újabb keletű, esztelenül végletes ideológiai, sőt politikai alapú kétosztatúsága, amelyben az íróknak, kritikusoknak is szépen kiosztatik a maguk helye. Én ugyan, éppen az elfogulatlanságom megőrzése érdekében, világ életemben tudatosan törekedtem kívül maradni az irodalmi táborok küzdelmein (ezt Gyuláról, Békéscsabáról nem is volt olyan nehéz megtenni), kritikusként és szerkesztőként pedig egyik legfőbb törekvésem a kánonok keresztül-kasul szabdalása, a kanonikus pozícióktól független értékelés, az uralkodó kánonokon kívül rekedt értékek felmutatása, „az irodalmi evidenciák mellett a rejtettebb, a nehezebben felismerhető és feltárható irodalmi tényekre, szempontokra” (Bányai János) való figyelemfelhívás (részben ez motiválta a határon túli magyar irodalmak iránti fokozott érdeklődésemet is), de ha valaki egy kicsit is megmerítkezett a magyar közélet, az irodalmi élet világában, ha az évek során személyes kapcsolatai is teremtődtek, elmondhatja-e magáról, hogy még mindig ártatlanul szűzies tekintettel néz a legújabb művekre. Bizony, én sem, arról nem is szólva, amit mások mondhatnak rólam. A minap egyik jeles kritikustársam például azt mondta, ő baloldali (talán a liberálist is hozzátette) kritikus, én pedig jobboldali kritikus vagyok, s ellenvetésemre, miszerint soha nem lepleztem ugyan, hogy politikai értékválasztásaimat tekintve közelebb állok a mérsékelt jobboldalhoz, a liberális konzervativizmushoz, mint a Magyarországon megvalósult szocialista, baloldali liberalizmushoz, irodalmi, esztétikai értelemben azonban ennek semmi de semmi értelme, tovább állította, hogy de bizony, van. Hát így osztatnak ki a helyek.
   
   S ha továbbfolytatnám, hogy a normális, azaz szemléletileg nyitott, értékítéleteiben elfogulatlan, tárgyilagos és következetes, ebből következően hiteles kritikusi működésnek milyen akadályait látom még, akkor már az is nyilvánvaló lenne, hogy én nem csak akkor vagyok nehéz helyzetben, amikor a kritikáról beszélek, hanem valójában akkor is, amikor írom a kritikát. Egyszer az egyik kritikusom egy korábbi könyvem kapcsán azt írta: „reménytelenül tisztességes olvasat”. Néhány évvel később egy másik pedig, nyilván már az előbbi ismeretében, így ítélkezett: „reménytelen jóhiszeműség”. Ha lesznek még könyveim, s a kritikus olvasó azokról is el tudja majd mondani ugyanezt, akkor az végül is megnyugvással fog eltölteni engem, mert Szilágyi Mártonnal együtt vallom, aki már tíz évvel ezelőtt leírta a kritika kapcsán: „A legtöbb, ami tehető, az az egyéni tisztesség.”
   
   

   Kapcsolódó cikkek:
   Pécsi Györgyi: A dilettánsok már a spájban vannak... (A magyar irodalom helyzetéről 2.) (10. 14.)
    Elek Tibor: Az irodalmi siker természetrajza (?)
   
       

2003-11-17 21:20:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Radnóti Miklós 110 éve született

Deák Kázmér grafikai kiállítása &

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Lord of the Dance ismét Magyarországon

455 éve született a magyarok háziszerzője Shakespeare

A cselló lelke

20 év után JAZZ+AZ!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Novák Ferenc Tata előadása Forrószegiek

Meg kell élni a szélcsendet is

Fotóriporteri Életműdíj 2019: Szebeni András

Kovács Edit Jászai Mari-díjas

Az orosz titán a Müpában

Minden gyerek jusson el színházba – de hova és mire?

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]