Most az volt a baj, hogy túl korán keltem, ilyen is van, ne csodálkozzon senki. Három körül zuhantam – egy kiadós veszekedés után, sírva – az ágyba, reggel pedig már fél nyolckor felébresztett a szorongás: mi is lesz ezután. Rigó elzúzott a strandra hagyva engem kedvvesztetten, én pedig hazamentem a másik Rigót, a macskámat pátyolgatni, aki az egyetlen támaszom ezekben a nehéz időkben. Milyen jó is a hobbiállatoknak – gondoltam. Még hírből sem ismerik a másnaposságot, édesek, illatosak örökké… Aztán háromkor már kint a backstage-ben, szedem össze az anyagot az éjjeli divatbemutatóra, ám mint utólag kiderül, feleslegesen. Aztán Irodalmi Sátor, ám érdeklődésem mérsékelt, kishúgommal a sörbárba lépdelünk. Húgom sírja a szerelmi bánatát a vállamra, plussz borokat javaslok neki, az mindig segít. Aztán csónakház, és később a zseniális finn Värttina koncertje. Nem először, hanem harmadjára vannak itt a Szigeten, közben bejátszott egyszer egy másik sziget, a Margit is. Nem lehet tehát csodálkozni a hatalmas tömegen. És a három csajszi elvarázsol mindenkit. Érces és édes hangú boszorkányok ők, akár ha a Machbet-ből menesztették volna mindahányat. Végig finnül énekelnek, mégis átjön, mégis hat az egész cucc. Hangjuk velőkig hatol, kellemes borzongások, sosem elég belőlük, a közönség követeli is a részét. Koncert alatt felfedezem: a színpad mellett remek vegetáriánus konyha üzemel. Ha ezt előbb tudom, nem nyomulok minden nap szendvicsekkel, ellene menne a sziget hatalmas kolbász és saslik kínálatának. Szóval a Värttina zseniális volt. Sajna a búcsúszámot már nem tudtuk meghallgatni, rohanni kellett a RádioCafe kék bódéjához, ahol Nagy Gabival vendégeskedtünk. A téma mi más is lett volna, mint a női irodalom. Úgy látszik, tőlünk nem tudnak soha mást kérdezni. Sebaj, lenyomtuk, bár sms-ekből megtudtuk: idegesítőek és belterjesek voltunk. Vissza a csónakházba, ahol nyilvánvaló lett, másoknak is a hatodik napjuk ez. A mellettünk lévő asztalnál ordenáré éneklés. A repertoár gerincét a Kicsiny falum, ott születtem én… kezdetű sláger adta, ami azért – valljuk be – még reggel ötkor, egy vidéki mulatóban is kínos. Mindegy, a srácok jól érezték magukat, külön öröm volt számukra, hogy mindezt a mi arcunkba sugározhatják. De sokkal boldogabbá váltak a nóták kiapadása után, mikor teli torokból üvölthették: pina pina fasz fasz, pinaaaaaa! Nos, mi itt vettünk búcsút tőlük. Amúgy is menni kellett, hajnali egykor kezdődött a divatshow a Roxy SunCity-ben. Az alapot Attalai Zita világhírű cipőszobrai képezték, az apropót a Mancs Tűsarok rovata szolgáltatta. Már megérkeztünkkor láttuk: ez nem a mi közönségünk. Részegek és idetévedtek halmaza, akikkel a gyöngyöt a disznók elé elvet érvényesítettük. Mindegy, a lényeg nem ez, hanem a látvány, amit nyújtottunk. A fodrászok iszonyúan feltupírozták a hajunkat (Pál Katáét, Sisso-ét és az enyémet) és végül egy tűsarkú cipőt applikáltak bele. A közönségből egy srác az est végén totál kikészülve jött oda hozzám. “Te azt hiszed, attól vagy menő fej, hogy a cipőt a fejeden hordod?” Meg sem próbáltam megmagyarázni neki, hogy ez csak a performance része. Ráhagytam, mire iszonyú dühös lett. Örjöngve letépte magáról a bakancsát, fejére tette, és üvöltötte: “így már jobban tetszem neked?” Ráhagytam, igen, határozottan imponálsz….” Csak azt sajnáltam, nem volt ott jó Peti Péterünk, megörökíteni ezeket a csodás pillanatokat.