Howard Barker a kortárs angol drámaíró nemzedék egyik legegyénibb képviselője. Az 1990-ben írott, s Kaposvárott négy évvel később bemutatott darab olybá tűnik, mintha magyar drámaíró írta volna, a magyar közelmúltról és a hazai jelenről. Vannak olyan (politikai) figurái, amelyek akár egy az egyben behelyettesíthetők valamely konkrét személlyel, például letűnt világunk főideológusával. Ez, no meg a nő és a férfi örökérvényű, kiismerhetetlen kapcsolatrendszerének felmutatása felforrósítja minden szituáció, minden elhangzott mondat jelentését.

A történet akár lehetne érdektelen és lapos is a ma embere számára. 1571-ben Lepantónál a velencei-pápai-spanyol egyesült seregek legyőzik a török flottát. Velence megdicsőül. Galactia (Udvaros Dorottya), a végletes személyiségű festőnő kapja a megbízást, hogy festményen örökítse meg szülővárosa diadalát. Bár többen Carpeta festőért (Rátóti Zoltán), Galactia szerelméért rajonganak a szépművészeti bizottságban, végül is a Dózse (Gálffi László) meggyőzi őket. A megrendelők Galactia festményén a háború igazi, kegyetlen arcát pillantják meg, s elkezdődik az ördögi játszma művész és politikus, a tehetséges, szerelmes asszony és a hiú, szervilis, dilettáns férfi között. A „ki-kit győz le, ki-kit pusztít el” viadalban a szerző zseniálisan viszi előre a történetet, miközben mondatai számunkra annyira ismerősek, mintha csak rólunk mintázta volna alakjait.

Mácsai Pál, a dráma színpadra állítója nagyon jól ráérzett arra, hogy hol és mit kell hangsúlyozni a drámában. Füzér Anni díszletei remek játékteret, jelmezei nagyon jó játéklehetőséget biztosítanak minden szereplőnek.

Udvaros Dotttya úgy ábrázolja a festőnőt, úgy mutatja meg a tehetséges alkotót, hogy mindvégig elhiteti: a hiteles művésznek, ha csapda helyzetbe kerül, elsősorban önmagának kell elszámolnia. Rátóti Zoltán jól hozza a „gyenge jellemű, jó pasit”, s sikerült megoldania, hogy a nagy drámai pillanatban, amikor szerelme zseniális festményét megpillantja, elhisszük neki tehetségtelenségének fájdalmas felismerését. Gálffi László nincs könnyű helyzetben, mert az író nem őt, hanem Ostensibile püspököt (Végvári Tamás) ruházta fel azokkal a mondatokkal, amelyek megpecsételhetik Galactia sorsát. Végvári Tamás viszont nem igazán él a lehetőséggel. S úgy tűnik, nem is érti, hogy valójában a püspök az ördögi játszma mozgatója, aki nem buta, hanem nagyon is ravasz politikus. Für Anikó a kékharisnya kritikusnő (a budapesti bemutatón Kerekes Viktória játszotta) szerepében egy csipetnyit halovány volt. S épp az ő alakítása kapcsán kellett elgondolkozni azon, hogy a Madách Kamara kisszínpadára álmodott előadás a Pécsi színház nagy színpadán mintha kevésbé hatott volna. Ha ez így is volt, semmit nem von le a produkció értékéből. A Jelenetek egy kivégzésből olyan előadás, amelyből napokig tudunk töprengve töltekezni. Fotó: Peti Péter