Bp. Költészet Napja 2003.        „Szállj költemény, szólj költemény / mindenkihez külön-külön, / hogy élünk ám és van remény, – / van idő, csípjük csak fülön.”

Annyi pezsgőtabletta van bennem, hogy szemléltethetném a periódusos rendszer némelyik oszlopát, mégsem megy a pezsgés. Délben még úgy tűnik, sikerül majd eljutni az összes érdekes programra. 2 órára újra bizonyossá válik, hogy nincs értelme semminek, s festegetni kezdek egy elképzelt világot, melyet Xanaxnak hívnak. Bukott poéta a költészet napján dögöljön a HBO/Viva+ előtt, hagyja a hétnyire dagadt műsorözönt másra! Különben is csak közelítőleg ismerem a Gát utca elhelyezkedését. József Attila szülőházától 200 méternyire található gimnázium tanulói még annyira sem, de végül a bennszülöttek útbaigazítanak.    Az emlékhelynél a tavaszi hidegben Juhász Ferenc állít körmondatokból katedrálist: a teljes univerzumot felölelő, őssárkány-csontvázakban és életfűszál-csatornákban gazdag beszéde azt a képzetet kelti, hogy verset mond, de lehet, hogy csak így képes kifejezni József Attila nagyságát, akit Petőfihez mér, mert „esendősége, dühe, átka nem volt kisebb nálánál”.

Galkó Balázs szavalata (Ars poetica) után koszorút helyez el a kulturális minisztertől kezdve a ferencvárosi lokálpatriótákig mindenki, aki érintett, s a kivezényelt, egyennyakkendős (J. A. monogrammos) általános iskolások is odabiggyesztik az emlékezés virágait. Kilesem, mit ír Görgey Gábor a három szobában berendezett kiállítás emlékkönyvébe, és természetesen közönségessé teszem: „Szégyenszemre most járok itt először, és őszintén meg vagyok hatva, mert József Attila számomra egyike a legnagyobbaknak.”

Imígyen megtudva véleményét kihagyom hivatalos megnyitóját, és elvágtatok az Írók Boltjába, ahol Bertók László Valahol, valami című verseskötetének bemutatójára kerül sor. Parti Nagy Lajos a szerzőről egy antológiába írt ismertetését olvassa fel, ismét rácsodálkozva a kétségekből, folytonos széttartásból és összeilleszthetetlenségből a káoszt egybetartó forma révén keletkező harmóniára. A „kétségbeesett hétköznapi pontosság” kapcsán Bertók beszél írástechnikájáról, hogy kap egy sort, versküszöböt valahonnan – abból a pillanatból, ami éppen van –, megcsinálja, elteszi, előveszi, javítgatja. Miután megjelentek folyóiratokban, úgy háromévente három kupacba szedi őket a heverőre dőlve, s abból összeáll valami. Szóba kerül a hármas szám kitüntetett szerepe: 81 szonettjének megjelenése után, fia mondta neki, hogy az három a negyedik hatványon, így a Három az ötödiken : 243 szonett és a Dongó a szobában 3x9x9 „közelítése” már tudatos szerkesztés eredménye volt. Egyébiránt kilenc évig írt szonetteket (ami, ugye, három a négyzeten), s címével együtt 15 soros egy szonett, s köztudomásúlag 3x5=15.

Előző könyve (Februári kés) 3x18 verset rejt, s hasonló felépítésű a Valahol, valami is, mert kapaszkodónak, formának jó a hármas, akárcsak a középső ciklus haikujainál. Olvasna fel egyet, vagy kettőt – kéri Parti Nagy, „legyen három!” kelt derültséget Bertók, tartva magát a számmisztikához. Végül levetítik a Költői portrék tévésorozat vele készült részét, ám ekkor már a versbe öltözött Ráday utca felé tartok, ahol éppen Heltai Jenő szövegeire írt kuplékat énekelnek a színpadon.

Érettségi tétellé nemesedett költők életnagyságú fotói üldögélnek a kávéházak napernyői alatt, egy élelmes büfés „József Attila menüt” árul (libasült + főtt krumpli + kugler = 1000 Ft). De szeretnék gazdag lenni! Galkó Balázs 100 forintért fülébe súgja bárkinek kedvenc József Attila-versét, hogy az „ismeretlen szponzorok” révén egy ferencvárosi iskola könyvtára gazdagodjék, az adományozók pedig „költőpénzt” kapnak, Petőfi, Arany és Ady aláírásával hitelesített József Attila-forintost. Latinovitsot és Ruttkait hallgatva lehet andalogni a Szerelmesek sátrában egy megvilágított rózsa elé lecsüccsenve, én a piros hálólabirintusban értetlenkedem, hogyan jut eszébe valakinek Pilinszky Egyenes labirintusa nyomán egy néma telefon és némi műanyag. Az időmértékes vers készítésére buzdító pályázat oszlopán mintául szolgáló verseket és a strófatípusok verslábait bemutató „szórólapokat” találhatnak a versfaragáshoz kedvet kapók, felolvasásra váró profik téblábolnak, mert csúszik az Írószövetség programja a Ráday Könyvesház pincéjében tartott fogadás miatt. Fél óráig abszolút semmi nem történik, ha csak azt nem számítjuk, hogy egyfolytában falok. Revánsot eszek a feleslegesen kihagyott Pilinszky-est miatt. Bár a Stúdió K néhány méterre van csupán, a svédasztalt dúlva inkább azon morfondírozok, a szintén „szülinapos” Márait miért nem népszerűsítik fennhangon. Rohannék tovább, habzsolva a művészeti programokat, de felrémlik a mester szava: „Hagyd az időt!”

Rutkai Bori és barátai Magányijesztő címmel adnak elő valamiféle abszurd mese-performance-t, a közönség közé dobált virslifüzérrel és pingponglabdákkal. A csodálatos és sokoldalú (iparművész, vágó, színész stb.) énekesnő hangja a Csókolom-koncertek legjobb pillanatait idézi. Meghívott költőkkel színesítik az előadást, s hiába takarja álarc őket, műveik alapján felismerem Peer Krisztiánt és a rezsős balladáját elröhögő Orsikát.

Fiatalok mellett a Palatinus 40-esei is képviselteik magukat a hétvégén, a legnagyobb érdeklődés viszont Kányádi Sándor tanúságtételét kíséri. Kifejti, hogy véleménye szerint mi a magyarság célja, s honfoglalós példájával támasztja alá, hogy nem kell félni az Európába csatlakozástól – bár annak előnyeit ő már nem fogja élvezni, és többször hangoztatott székelysége révén amúgy is európainak tekinti magát a hunok jussán. Tréfás anekdotákkal kacagtatja meg a hallgatóságot, s hosszasan dedikál, precízen kijavítva könyveinek sajtóhibáit. Legtöbben a „legolcsóbb”, 1500 forintos Szürke szonettekbe ruháznak be („Idős már, írassunk alá vele valamit, amíg még él!”), de mindig nagy a forgalom a versesköteteket árusító sátornál. Van remény? Keresett, eladható a költészet, ha jól tálalják?        Gyűlnek bennem a pillanatok, az élmények, zárásul meghallgatom a Kovács András Ferenc „amerikás” verseit tolmácsoló Mikó Istvánt és zenekarát, s a „Versbe öltözik az utca” ötletét kitaláló és megszervező Orbán Györgynek (a Ráday Könyvesház tulajdonosának) hálát küldve visszatérek a gyökerekhez.