"A csúcs a versírás. És a legnehezebb, mert ebben a műfajban meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat, vagy meg kell teremteni a megfelelő külső-belső környezetet."

Gyakran szokták megkeresni különböző médiumok képviselői, hogy interjút kérjenek Öntől? Nem különösebben. Körülbelül évente egyszer. Ugyan véletlenül pont most készült velem egy másik interjú is, de ez nem tipikus. Mi a kedvenc könyve és miért? Blaszfémnek hatna, ha azt mondanám, hogy a Biblia? Életem legkritikusabb korszakaiban, vagy amikor meg szeretnék érteni valamit, amit csak belőle lehet, akkor előveszem, de ez nem azt jelenti, hogy naponta Bibliát olvasok. Ezen túl különböző kategóriák és szempontok szerint tudok csak válaszolni erre a kérdésre. A legfontosabb posztmodern regénynek például Thomas Pynchon Súlyszivárványát tartom, Széky János kongeniális magyarításában. Megszállott Pynchon-rajongó vagyok. Mit szeret jobban esszét, verset, kritikát, vagy tanulmányt írni? A csúcs a versírás. És a legnehezebb, mert ebben a műfajban meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat, vagy meg kell teremteni a megfelelő külső-belső környezetet. A költészet teljesen más munka a többihez képest. Véletlen szerencse számomra, ha verset is írok, mert ahhoz kivételes nyugalom kell. Éppen ezért, két évtizeden át nyáron, Szigligeten írtam a verseim körülbelül felét. Most nyugdíjban vagyok, így sok minden megváltozott az életformámban. Két éve kaptam egy 1 éves ösztöndíjat egy verseskötetre a Nemzeti Kulturális Alaptól. Ez kivételes eset volt. Még nem fordult elő velem, hogy valaki azt mondja, sétáljak, gondolkozzak és egy kedvező pillanatban írjak verset, és mindezért pénzt is kapok. Akkor tehát elkezdtem egyre több verset írni, és persze egész évben.

Akkor a vers az, amit a legjobban preferál? Nem ilyen egyszerű. Természetesen nagyon szeretek esszét, kritikát és tanulmányt is írni, hiszen olyasmit tudok elmondani bennük, amit versben nem. Megjegyezném azonban, hogy kritikusnak már nem vagyok tekinthető, mert az, aki nem rendszeresen, csak évi két-három recenziót ír az általa kedvelt könyvekről, nem kritikus. Hosszú évekig nem jelenhettek meg versei. Miért? Túl modernek voltak és nem épp rendszer dicsérők. Én magam meg nem adhattam ki őket, mert összesen három kiadó volt, amelyek mind állami kézben voltak: a Magvető, a Szépirodalmi Kiadó és a Móra Ferenc Kiadó, felnőtt irodalmi részlege Kozmosz néven, ahol akkor csak elsőkötetesek jelenhettek meg. A folyóiratokat pedig elég keményen cenzúrázták. A rendszerváltás előtt sokan az aktuális állapotot bíráló, jelentését tekintve kétértelmű szövegekkel próbálták kijátszani a cenzúrát. Az ön verseit is tartalmuk miatt küldték tiltólistára? Középiskolás koromban nagyon el voltam kényeztetve, mert az Eötvös Diák című lapban már második osztályos koromban megjelenhettek verseim, utána viszont nem nagyon. Ennek részben politikai okai voltak. Persze nem nyílt rendszerellenesség, mert azért börtön járt volna. A versekbe igyekeztem belekódolni a véleményemet. Valamilyen kiskaput felhasználva esélye sem lett volna kiadatni a verseit? A Kozmoszban Kormos István azt mondta, kiadja a verseskötetemet, de csak két-három év múlva tudta volna, mivel évente csak kettő hasonlót adhatott ki. Én huszonegy évesen inkább visszakértem a verseket, mondván, addigra ezeket akkorra már biztos nem fogom vállalni - pedig ha közben kicseréltem volna újakra, abba is biztosan beleegyeztek volna. Buta voltam még akkor. Nagyjából ugyanez az anyag jelent meg egy évtizeddel későbbi, Dánia című első kötetemben.

Az Eötvös Diák után pályakezdőként mit és hol publikált? Pályám kezdetén - körülbelül huszonegy éves koromban - egy szerencse folytán az Élet és Irodalom „Fiatal Kritikusok Fóruma” című rovatában kritikákat kezdtek közölni tőlem, aztán „rendes” felnőtt kritikus lehettem először cirka 27 éves koromig. A Fiatal Kritikusok Fóruma hogyan működött, rögtön egyenrangú fél lett a szakmában? A hatvanas években későbbi komoly kritikusok, írók, irodalomtudósok indulhattak itt. Az írók számára egyenrangú fél lettem, de a lap, illetve a kultúrpolitika ezzel a fejléccel azt jelezte, hogy nem kell annyira komolyan venni ezeket az írásokat, hisz csak fiatalok írják.

Ez elvette a kedvét a kritikák írásától, később alkotott ebben a műfajban? Nem ez vette el, hanem az 1973-as kultúrpolitikai párthatározat a kritikáról. Végül már csak a harmada maradt benn a lapban a leadott szövegeimnek. Hosszabb szünet után a nyolcvanas években írtam újra rendszeresen kritikát az ÉS-be. Ekkoriban indítottuk meg Györe Balázsékkal a Lélegzet c. élő folyóiratunkat, amelynek első számát először a helyszínen betiltották ugyan, de két hónap múlva másutt simán lement. Tizenhárom számot állítottunk össze, amelyekben a szerzők maguk olvasták fel írásaikat. Néhány év múlva a JAK-füzetek egyik első darabjaként saját szerkesztésünkben irányzatos antológiát is megjelentethettünk a Magvetőnél. Lett egy saját kiadású második Lélegzet-antológia is. 1985-ben több más írócsoporttal együtt megalapítottuk az Örley Kört, a független, nyugatos, modern, nem kommunista írók szervezetét. Végül arra lennék kíváncsi, mit gondol a mai irodalmi életről? Van esetleg valami, ami rosszul működik? Az irodalmi életben három évvel ezelőttig is volt klikkesedés, ami persze mindig így van. Tíz évvel ezelőtt pedig már megkezdődött az a kiéleződése a modern és a konzervatívabb írók, írócsoportok és írószervezetek közti szemléleti különbségeknek, amit nem továbbélezni kéne a gyakorlatban, hanem tompítani. A mindig szükséges elvi vitákat el kell választani a személyes kapcsolatoktól és a kultúrpolitikai gyakorlattól.