Az új kötet versei majdnem szonettek, csupa szabályos 12 soros vers található a kötetben. Ez milyen forma?
Nem szonettek, mert a szonettek 14 sorosak, és egyéb szabályok is kötik őket. A feszességük persze, hasonló. A Hangyák vonulnak c. kötetemben, a hosszúkákban szinonimákkal, kérdőjelekkel, felkiáltójelekkel lassan, tétovázva emelkedtek föl, lettek verssé az öregség gondjai, meglepetései, mosolyai. A Pénteken vasárnap-ban rímekbe, rövid sorokba sűrítve, egy képben, egy sorban, egy gondolatban, legtöbbször már a vers elején ott van minden, mintha egy pillanatot merevítenék ki. Kiderült, hogy nem tudok meglenni kötött versformák nélkül. A szonett írást is nehezen tudtam abbahagyni, hiába határoztam el, a gyűjteményes szonett kötetem után is írtam még néhány ciklusnyit. Aztán pedig, a Deszkatavasz, a Februári kés és a Valahol valami c. köteteim, a szabadversek, prózaversek írása közben egyszer csak megint előkerültek a kötött formák. Az első pillanatkákat 2002 őszén írtam.
Kezdetben kettesével jelentette meg őket, mint régi-új verseket. Mi a régi bennük, s mi az új? S miből születtek meg?
A régi a szonetteket idéző rímes forma, az új pedig az, hogy új élményekből, főként az öregség élményéből lettek. Én mindig azt írom, amit élek. Nem határozom el előre, hogy mit írok. Egyszer csak felbukkan egy forma, és néha évekig abban alakulnak, születnek meg a versek. Egy pillanat, egy érzés, egy gondolat, egy ötlet… Ezek indítják meg bennem a verseket. Lehetnek személyes érzések, a vénségből, a nyavalyákból következők, lehetnek tűnődések arról, hogy miért vagyunk a világon, s ha már egyszer itt vagyunk, mit hogyan kellene tennünk, hogy emberhez méltóan éljünk, és fejezzük be az életet. Ez szerintem minden igazi kötészet elsőrangú mozgatója és lényege mindig.
Mennyire ír még a közéletre reagáló szövegeket?
Hallgatok rádiót, nézek tévét, olvasok újságot, s néha egy-egy hírből, az általa keltett érzésből, gondolatból indul el a vers. De ez nem feltétlenül vagy feltűnően látszik meg rajta. Nem direkten, hanem áttételesen reagál a vers arra, ami a világban vagy kis hazánkban zajlik. Az általános és az örök emberi értékek és viszonylatok tükrében néha nevetségesek, elkeserítőek, bosszantóak, de lehetnek biztatóak, reményt keltőek is a pillanat ingerei, történései. Amiből aztán a ritmus, a rím, a költemény megszületik.
A kötetben időrendi sorrendben szerepelnek a versek, mégsem tűnnek vershalmaznak. Időrendben is lehetséges kötetkompozíciót alkotni?
Én is csodálkoztam, amikor elkezdtem összeállítani a hét év alatt született darabokat, de a kötet eljut valahonnan valahová, anélkül, hogy a sorrenden valamit is változtattam volna. Az első versben arról van szó, hogy az ember egy szakadékon keresztül is, mindenképpen oda akar érni valahová. Az utolsó versben pedig eltűnődik és belátja, hogy „esélye nincs”, s mégis, újra próbálkozik. Nem adja fel, elfoglalja magát, sőt, néha úgy érzi, érezheti, mintha azért menne a vonat, mert ő húzza. Ő is húzza még. Az ember addig él, amíg tesz-vesz, értelmet, célt lát a cselekvésben, a költő addig, amíg írni tud. Akkor is, ha a testi-lelki megpróbáltatásait, megaláztatásait, reményeit, mulandó győzelmeit, az őszikéit, a pillanatkáit írja.
|