|
És aztán három évvel később itt a Két ég satujában, ahol minden egyes vers szépséget és tágasságot hírel. Mintha az alagút véget ért volna, s onnan kikerülve a költő előtt valami egészen más tárult volna fel. És valóban: ezek a versek Finnországban születtek, többnyire nem városban, hanem valahol kint a hideg, behavazott szabadban. Acsai Varga Vera, a festő feleség kék-fehér és fekete-fehér akvarelljei, tintarajzai kísérik a verseket. A képek és a szövegek így együtt az olvasóban látomásokat idéznek meg a távoli, északi tájról, amely olyan más, mint az itthoni: a tisztaság, a rend, a hideg, a tágasság, a levegősség, a csend jellemzi; hószag, a fenyők, a gyanta, a nyers fa és a tűz illata lengi be (fenyőillatú meleg), csak neszek hallatszanak: jég pattanásai, csikorgó vagy puhán hangtalan léptek a havon, egy-egy madár rikoltása. Ez az Alagútnapok utáni feltárulás és „jelenés” – mert a konkrét finn táj észrevétlenül látomásossá válik – egy lelki és szellemi átváltozást is megjelenít. Hogy mi módon ment végbe a fordulat, arról nem értesülünk, de az új versekben a lélek nemcsak rányílik a világra, hanem gyengéd szeretettel nyúl hozzá. Ezek a tájélményekről és az ezzel kapcsolatos metafizikai világélményekről beszámoló versek (amelyek most is naplószerűek, mint azelőtt, csak ez most útinapló) egyúttal tulajdonképpen szerelmes versek is. Mindegyikben ott a nő, a társ nyoma, vonzása vagy a feléje irányulás, kimondatlanul ott a „miattad”, „érted”, „veled”, „réveden” és a „neked”, végül pedig (kiderül, hogy a feleség gyereket vár) a „nekünk” is. A magyar irodalom talán legszemérmesebb szerelmes versei ezek, amelyek mintha féltve óvnák az intimitást, még a verstől is, nehogy valami romlás essék benne, ám ez a szavaktól érintetlen kör ott lobog valahol messze a hideg versek mögött, és a sugárzása elér a jeget, havat, tavat s főként az északi eget és levegőt megörökítő képekbe.
A szerelmi élmény a valósággal újjászülető költő számára az isteni szerencse vagy kegyelem folytán egyúttal természetélmény is, és fordítva: a nő és a természet gyakran áttűnnek egymásba. A szerelem természetes, a természetélmény pedig egyúttal metafizikai élmény – én ezt profán metafizikának mondanám, mert nem vallásos jellegű, viszont folyton túlmutat valahova, ismeretlen érzések és állapotok felé. Nem a Legfőbb Lény iránti alázat és odaadás, ellenkezőleg, egy „újfajta szabadság” és spontán összhang, „valami időben valami időtlen”, egy nagyon különös, kitágult jelen járja át; a transzcendenciának nincs egy meghatározható fókuszpontja, hanem szétterül széltében-hosszában és mélységben-magasságban is.
A skandináv hidegség és a geometrikus, absztrakció felé törő formák, a visszafogott, tiszta színek, amelyekre Acsai oly fogékonynak bizonyult, eleve ki is söpörnek mindennemű cifrázást, enyelgést, vallási vagy szerelmi édeskedést a versszférából – így volt ez itthon is a depresszióban, a „földhözragadt ég” alatt –, azonban a versek egy-egy rejtett zugából sugárzó szerelem és szeretet nem engedi, hogy a hidegségből ridegség, a profánból közönséges, a végtelenségből „rossz végtelenség”, az „örök jelen időből” nyomasztás legyen. A műfajoknak is megvan a maguk szellemtörténete: születnek, élnek, delelnek és halnak. Az idill a modernitásban szinte kihalt, noha számunkra József Attila a halálos szorításban is fönntartotta a töredékeit. Acsai Roland idilljeit a tiszta skandináv hideg tartósítja és a skandináv ízlés „geometrizálja”; az északi fények hűvösében kápráznak, és a szeretet óvja meg őket az összeroppanástól. Az emberek – ez a magyar emberpár – ugyanakkor a hatalmas hó-, jég- és levegőtömbök közt kicsiny, idegen; csak valami friss érzékenység, a közép-európai rutinból szabadult figyelem és a tapintat (amely például a másik lába nyomát is óvja a hóban) tartja meg őket a „két ég satujában”, a hideg ég és a tóban tükröződő jeges ég között. Ebben a kötetben a verscímek is gyakran idegen szavak, finn földrajzi nevek. Idegenséget lehel a Két ég satujában, amely idegenszerűség azonban szép és vonzó. Csakhogy a fiatal pár egy olyan földön járt, ahol valahogy minden a helyén van, helyén-való. Élményeik meghonosítása a versekben és a képek által is megkezdődött. „S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben, / Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd!” – írta Janus Pannonius, hej de régen. Hogy a pannon földben most megerednek-e azok az élmények és tapasztalatok, amelyeket egy művész házaspár a messzi északról hozott, az kétséges. Az viszont biztos – amit a depressziós ember egy világért sem hisz el –, hogy az alagút végi fény nemcsak a halált jelentheti, hanem a fordulatot, az újjászületést is. Palatinus Kiadó, 2008. 92 oldal (2200 Ft)
Ízelítő a Csillagszálló kulturális utcalap utolsó számából
|
