Schaár Erzsébet (1908–1975) alkotása Pécs egyik büszkesége. A másik Pécsé. Azé, amelyik nem kap különösebb hírverést, amelyiknek nincs bizalmasabb köze a Széchenyi téri obligát Republik-koncertekhez, amelyik inkább Krasznahorkai- és Hölderlin-kötetek társaságában időzik az időtlenben, láthatatlanul és hangok nélkül, albérleti szobák mélyén vagy a Havihegy szikláinak takarásában. A másik Pécs szemmel láthatóan nem létezik – hiszen szemmel nem látható a létezése. Hogy ez megváltozhat? Talán. Kiemelt előfeltétel gyanánt az Utca című alkotással való találkozást kell megjelölnünk. Besétálni Schaár Utcájába, hátha többé nem találunk ki onnan: kecsegtettek-e szebb jövővel bárkit is valaha?

A művész utolsó alkotása 1991 óta látogatható Pécsett. A tér és idő keresztjére feszített ember (Simone Weil szavait sokat idézzük, de ritkán merjük érteni), az Emberi Jelenség (ahogy Teilhard de Chardin mondaná), Pilinszky szavával: a kreatúra úgy válik az ábrázolás tárgyává, hogy a kiállítás látogatója végül maga is a kiállítottak egyikeként ismer önmagára. Ismer rá önnön lényegére. S e lényeg modern kori szinonimájaként: lényegtelenségére.

Pilinszky János nemcsak dolgozott együtt Schaár Erzsébettel, de Auschwitz című versét egyenesen neki ajánlotta. A művet egyetlen mondat alkotja, a rímtelen, dísztelen jambusi sorok a Pilinszky- és a Schaár-féle világlátás körös eredőjének állítanak emléket: „Négy-öt esztendős lehetek, / s az én koromban a világ, / vagy – ha úgy tetszik – a valóság, / egyszóval mindaz, ami van, / két esztendő vagy nyolcvan év, / mázsás cipő, több tonnás kiskabát, / és főként, ami hátra van még, / pontosan öt-hat éves.” Arcok és ablakok: fenségesen kopár díszletek között, vigasztalanul egyetemes jelenlét árnyékában sétál itt, akinek van hozzá mersze. Jutalma mázsás cipő lesz és több tonnás kiskabát.