A jelentős színpadi rendezések stílusa több mint az egymást átszövő stílusjegyek összessége. Csak paródia állítható elő a stílusjegyek utánzásával. Paradox, de az időbeli művészeteknél, így a színháznál is a korábbit (darabot, előadást) átírja az utóbb megszületett műalkotás, s így létrejön egy többszörös egymásra-íródás, amely eredménye a mai színházművészet. Lehet szeretni néhány elemét, vagy magát az egészet, akár csak létét, sokszínűségét is ünnepelhetnénk, de szabad zsörtölődni a működési módján (maffiaszerűen, pár fős – politikai, művészi - csoportok döntenek komoly kérdésekben; a jelenlegi társadalomi állapotok leképzéseként képtelen az úgy nevezett szakma egyet érteni), nem is beszélve a legtöbb előadás színvonaláról.

Don Quijote mauzóleuma

Don Quijote mauzóleuma

Don Quijote mauzóleuma

A színházi struktúra vitát évek óta csűri-csavarja az ún. szakma, de a rendszerváltás óta nem találtatott egyöntetű, vagy legalább egybecsengő válasz (a politika által lassacskán egyre élesebben feltett kérdésekre). Helyesbítek, kőszínházi válaszokat alig hallottam egyebet, mint a több pénzért síró, követelő szózatokat, illetve a struktúrát óvó, védő szólamokat, míg a struktúrán kívüliek némelyike acsarkodva be óhajtott kerülni a belső körbe, mások pedig csak a munkájukkal voltak elfoglalva. Ez utóbbi az a válasz, amelyre hallgatni érdemes, csak a munka! Olyan kompozíciók létrehozatala, amelyek hozzá tudnak tenni valamit a darabok-előadások egymásra-íródásához. Szükséges a muzeális színházi formák csiszolgatása és őrizgetése is, de ennél előrébb valónak érzem annak a paradoxonnak a kifejezését, hogy valahogy a most-tal tudjon szembetalálkozni a mindenkori néző, az előadás folyamán dialógus induljon meg benne maga-magával és a művel, sőt a korral is. Olyan művek jöjjenek létre, amelyek vonatkozásaikkal bennem – a mindenkori nézőben -, rajtam keresztül, át meg átszőjenek, újabb rétegek felfedezését tegyék lehetővé, élvezzem azt az illúziót, hogy mint befogadó, magam is alakítom a műalkotást (nem csak az törekszik rám hatni).

Keresők

Keresők

Keresők

Ez az élmény igazán kétszer adatott meg a POSZT-on, de csak az OFF programokon. A Vajdai Vilmos rendezte TÁP Varieté Performance és SzínházKeresők című darabja közben kapott el valami, illetve az ARTUS - Goda Gábor társulatának Don Quijote mauzóleuma című előadásának megtekintése közben. Mindkét alkalommal azt éreztem, hogy itt és most kapok valamit, amit máshol, máskor nem. Olyan energiadús formák munkáltak ott, hogy a tartalom kérdéskör fel sem merülhetett, mint problematika. Mert mindkét darab (ha egyáltalán ennek nevezhetjük őket) közelebb állt a léggömb-hámozás mesterségéhez, semmint máshoz. És egyik sem pukkadt ki, egyik megtekintése közben sem jutott eszembe távozni (mint a versenyprogram előadásai esetében). Jelenleg külön seregszemlén szerepelnek a kő-, és alternatívszínházak, de ha az alternatív jelzővel illetettben zajló színházi progresszió sokkal kifejezőbb, s előre mutatóbb, mint ami a kőszínházi szférában zajlik, akkor számomra egyértelmű, hogy mely előadásokat kellene (kellett volna a POSZT-on) piedesztára állítani.