Dátum: 2019. július 19. péntek    Mai névnap(ok): Emília, Eperke


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Verebes István 70
Hetven éves lett AVEREBES, aki színészként végzett, de rendezőnek tartja magát. Játszik, rendez, ír, színházat igazgat, műsort vezet, fest, feleségeket gyűjt, gyermekeket nevel, unokákkal játszik… és most összegezte az elmúlt hetven évet egy vaskos kötetben – Boldog Születésnapot!
Elöljáróban.

1967. Nemzeti Színház, Bűnbeesés után előadás szünete:
„Kern és Verebes főiskolásokat kérem az ügyelőpulthoz” - hangzik a hívóban, megérkeznek,
„Önök ismétel figyelmeztetés ellenére a nyílszínen – a rendezői beállítás figyelmen kívül hagyásával - fegyelmezetlenségükkel zavarják az előadást. Öltözzenek át és azonnal hagyják el az épületet!” – mondtam az előadás vezető ügyelője ként. Előadás végén telefonhoz hívnak, Várkonyi Zoltán a vonalban – „mit csinált ez a két csibész?” – elmondtam. „Önnek tökéletesen igaza van, de találjunk ki valamit, hogy ne rúgják ki őket a főiskoláról, mert már annyit fegyelmezetlenkedtek, hogy ennek az lenne a következménye. Mi lenne, ha átvenném őket a Vígszínházba?” – Így váltak meg a Nemzeti Színháztól.

Évekig természetesen „mosolyszünet” volt köztünk, majd a nyolcvanas évek végén – amikor önhibámon kívül – egy kulturális lapot szerkesztettem felhívtam az akkor már hírnevet szerzett Verebest, hogy írjon a lapba. Meglepődött, hogy az előzmények ellenére felkérem, de megismerve a részleteket elvállalta. Az eltelt időben számos helyen és alkalommal írt felkérésemre, mindig határidőre és pontosan.

Ezúttal én írok Róla – pontosabban, idézek -, a TÓLIG című könyvéből. Nem tartom magam kritikusnak, de miután 1960. óta élek a színház világában – különféle szerepkörben -, és a szerző számos helyen nyilatkozta, hogy „vitairatnak” tekinti művét, amely vaskosra sikeredett és számos pályatársa nem engedheti meg magának, hogy négyezer forintot áldozzon a kötetért.

A Scolar Kiadó gondozásában megjent mű, szokatlan szerkezetű. A gafomán szerző életírása, közbevetésekkel és történetekkel tarkítva. A kötet minden sorából árad az idősek iránti – nem kritikátlan – tisztelet, a család mindenek fölötti védelme, és a pálya iránti felelősség – saját hibáit nem mentő – fontossága. Mindez rendkívül olvasmányosan.

 
PROLÓG/2

(…) Sajátosan válogatós a memóriám. Gyakorta kapom rajta magamat, hogy magánéletem eseményeinek sok fontos, főleg kellemetlen mozzanat kitörlődik az emlékezetemből. Ami azonban a pályámon történt, abból szinte mindent képes vagyok visszaidézni.
… a Kötet, ha eléri célját, egy szemléletet dokumentál, és ha jó valamire, akkor arra, hogy tanulságul szolgáljon egy valamikor felnőtté váló, józanabb színházi nemzedék egyedeinek: mi az, amit legalább muszáj átgondolniuk, megváltoztatniuk, átformálniuk, de kivált nem hagyniuk.(…)

A könyv négy részre tagozódik: Gyerekkor 1948-62, Kamaszkor 1962-66, Ifjúkor 1966-78, Férfikor 1978-95.

A „SZAKMÁRÓL”
(…)Minek és miként értelmezzem a „szakmát”?

Tejes körű tenyészetként fogjam fel, amelynek egészébe odasorolható mindenki, aki ma Magyarországon egy emelt vagy nem emelt téren színpadi személyzetként megjelenik, vagy inkább valami koholt elv alapján szűkítsem a terepet? Az elismert, rangos múltú, népszerű színészek mellé odasoroljam-e a fölösleges nagyravágyással mikor a helyén, a peremen, mikor a középpontban féldilettánsokat is, vagy óvakodjak ilyet tenni? Fogadjam el, hogy „szakma” csak az a bizonyos szűk érdekérvényesítő csoport, amely húsz-harminc éve rájár e legkülönbözőbb miniszterelnökökre, államtitkárokra, főpolgármesterekre és a többire? (Ez a kör az ügyesebb kinevezettek, a furfangosabban helyükön maradók társasága, és ha az általuk fémjelzett minőségek nem is, de érdekeik - látszólag! – egybevágnak.

Például a talentumukban gyöngécskék általában, harcosabban vállalják az ízetlen, esetenként arcátlan eljárások terheit, és erőszakosabban, szívesen harcolnak a „közös célokért”, amelyek az esetek kilencvenkilenc százalékában pénzről, és sohasem a múltból züllő jelene elemzéséről szólnak.) Netán „szakma” az a nevét újra- és újra költő civilszervezet vezető testülete, amelynek összetétele mindig egy bizonyos körön belül sikeredik kialakulni, és akiket általában önjelöltként szavaz meg száz-kétszáz arra tévedő és ügybuzgó színházi alkalmazott, természetesen nagyon is „demokratikusan”? ( A menetrendszerű szervezeti transzformációk is általában akkor következnek be, amikor nyakukon érzik egy-egy éppen aktuális fenntartó élesre fent kését. Aztán amikor megpihennek a macerálók, a következő támadásig ritkán talál magának feladatot a tömörülés.)

Végül, az-e a „szakma”, akik, ha épp időszerűen egy helyen tartózkodnak és (láss csodát!) hirtelen föllelik kényszerű közösségüket, mindjárt hajlamosak is egymás alá írni nevüket – no, persze „a teljes szakma” képviseletében – anélkül, hogy visszagondolnának rá, hány és hány méltatlan esetben maradtak némák, meghunyászkodók az elmúlt öt-tíz-húsz-negyven esztendőben, többnyire akkor, amikor nem az ő bőrükre ment a vásár?

Kikből áll tehát a „szakma”? Kit tart a „szakma” önmaga részének? Kik sorolják magukat a „szakma” tagjai közé? Kit tekint a mindenkori állami- vagy önkormányzati hatalom „szakmának”? Vagyis abban a bizonyos „szakmában” egy és ugyanarról a „szakmáról” beszélünk, vagy másról és másról? Ha igen, akkor hány „szakma” van? Aztán vajon tényleg azok tették-e a legtöbbet a „szakmáért”, akiket a legjobbnak tart a „szakma” többsége? Azok képviselik-e a „szakma” érdekeit a legépületesebben, akik a legbuzgóbbak, hogy ne írjam: erőszakosabbak, gátlástalanabbak?
Ha évtizedek óta mindig ugyanazokat látjuk a „szakma” élén, akiket, és mégis odajutott a „szakma”, ahová, akkor nem volna-e immár sürgős érdemeik elismerése mellett felülbírálni tévedéseiket és mulasztásaikat? És újabb kérdés: vannak-e helyettük „a szakma” képviseletéhez náluknál érdemesebbek? Az ötven-hatvanéves nemzedék fölnevelt-e, hagyott-e érvényesülni a maguk vazallus-utódaikon kívül más nézetű, más elképzelésű fiatalabbakat?

Kérdések, melyekre kínos válaszolniuk elsősorban maguknak a színháziaknak. Kínos és veszélyes, hátha a válaszok révén kívül kerülnek „a szakma” érvényes berkein. Kínos válaszolniuk a műbírálóknak is, mert nem biztos, hogy a válaszok ma már egyeznek az általuk időről időre meghirdetett toplistáikkal. A legkínosabb a hivatalnokoknak válaszolniuk bármire is, mert fogalmuk sincs, honnan hová züllött „a szakmának” becézett „szakma”, mert fogalmuk sincs, kevés-e, elég-e, sok-e a pénz, amivel támogatják „a szakmát”, halvány gőzük nincs arról, mi mennyibe kerül, ki mire költ és hogyan, ki mennyit keres és miért annyit, amennyit.
Hülyék lesznek állást foglalni ennek, a most már politikailag is megosztott „szakmának” a meghatározhatatlan érdekében, amikor ebben a káoszban sokkal kezelhetőbb minden résztvevő. „Oldjátok meg, fejtsétek ki javaslataitokat, nekünk egyenlőre annyi a dolgunk, hogy abban a négy évben, amíg mi döntünk, kitüntetgetjük ezzel-azzal a nekünk rokonszenveseket.”

Miközben azt hallom, azt olvasom, hogy „a szakma összefogott”, nem történt semmi. (…) Annak megsejtéséhez, hogy a Fidesz egyetlen hídfőállást nem ad föl, korántsem kell politológusnak lennem. Miért is adna fel, amikor a balliberális főváros tizenöt-húsz éve tartja az övéit!? A budapesti színházvezetők még mindig csak a maguk megmaradásának érdekében alkudoznak hivatali éveiket töltő elvbarátaikkal, és eszük ágában sincs egy vagy többféle átfogó tervet javasolni az egész szerkezet megújítására.
Amikor a megszorítások, állításuk szerint, ellehetetlenítik a társulatuk működését, közülük egy se áll fel azzal, hogy „köszönöm, így ezt tovább nem csinálom”, akkor pedig hihető-e, hogy „a szakmát” valóban ők képviselik forradalmi hevülettel? Amikor négyévente váltakozva egyszer az MSZP-SZDSZ, másszor a Fidesz nyomja be a maga kinyilvánítottan vagy jól sejthetően pártos kádereit a vidéki városok színházainak az élére, amikor ezek a „támogatott” művészek hajlandóak beülni egy másik pályatársuk székébe, csak mert egy-egy akkurátus polgármester határozott ukázt kapott a központból érdekükben, elfogadhatjuk-e, hogy az intézmények élén állók fémjelzik a legderekasabban azt „a szakmát”, amiről Hegedűs D. Géza úgy idézett mestereitől, hogy „a színház erkölcsi intézmény”. Vagy ezt csak azt jelenti, hogy a jó erkölcsöt megjelenítjük ugyan, de saját pályánkon soha nem állunk jót azért?

Az elmúlt tizenöt évben szinte valamennyi budapesti színházban és öt kivételével valamennyi vidékiben volt szerencsém dolgozni. A szalmai hiányosságok pótlását, a körülmények lehetetlenségeinek érvényes áthidalását mindenhol reményteljesnek láttam, de a morális hozzáállás züllésénekmegzabolázását majdnem hogy kilátástalannak. Ez ügyben tart-e már valahára önvizsgálatot az a bizonyos „szakma”?

Szólt itt valaki, hogy a színigazgató ne vegyen fel minden rajta múló ürügy révén nagyságrenddel nagyobb összegeket, mint társulatának legnépszerűbb, legelismertebb színésze? Hogy adott esetben a jelmez, amibe belebújik, többe van, mint féléves jövedelme, hogy a mögötte felépített, fölöslegesen gigantikus díszlet az egész társulat éves fizetésemelése helyett magasodik egy legfeljebb tizenöt előadást bíró bukott produkcióban?

Szólt itt valaki, ha kollégáját egyik napról a másikra parkolópályára utalják vagy érdemtelenül kirúgják, csak mert kényszerűbben lelkesedik gazdájáért? Ha a rendező a próbákon felkészületlen, ha rendre részeg vagy tűrhetetlenül arrogáns és durva? Ha az igazgató annak adja a nézőtéri és a társalgóbéli büfé bérleti jogát, aki neki visszacsurgat a haszonból?
Szólt itt valaki, hogy a színházigazgatók mandátumában a legcsekélyebb kockázat sincs beépítve, hogy amíg ő dönt, megbecsteleníthet pályákat, szétdúlhat családokat, sértegethet, méltatlanul viselkedhet nyilvánosan, hazudhat, lophat, mert kinevezője inkább másfelé néz, nehogy botrány legyen?(…)

Nem szólt itt senki semmiért, de azért „a szakma összefogott”, és ez a fontos. (…)

[Kadelka László]
2018-07-04 00:50:00

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél

Sinkovits Imre, nem lévén más lehetősége, aznap fulladásos halálra ítélte Gertrudist. Az ifjú kellékes, Szász János néven immár világhírű film- és színházrendező.

Ronyecz Mária hetvenöt éve született.

Cikkarchívum
Vak Randi egy könyvvel
Kettős élet - vagy mégsem?
Kincses Zoltán - Harsány a vizek ura
Ajándék ez a nap
Podhorányi Zsolt - Dámák a kastélyban
Dékány István - Trianoni árvák
VADÁSZ - MILTÉNYI „KALANDÁRIUM”
Dalos György - Az utolsó cár
Bitó László - Sámson A vadon fia
Kocsis András Sándor - IRÁN ezeregy arca
A.A. Milne - Micimackó
Müller Péter - Vallomások a szerelemről
Hofi megmondja
Kalmár Tibor Jiddische mamák
Lackfi János - Levágott fül
Légrádi Gergely - Nélkülem
Presser Gábor – Oláh Ibolya: Voltam Ibojka
Merő Béla - Volt egyszer egy... Reflex Színpad
Galkó Balázs Juhász Ferenc-estje TITKOK KAPUJA
Horváth Csaba - A reptéri nyúl Beszélgetések Tóth Krisztinával
Cikkek listája >>>

címszó
év
hónap
Könyvkiadó-hírek
Tericum Kiadó
Édesvíz Kiadó
Aranykor Kiadó
Bestline Cinema
Alexandra Kiadó
Legfrissebb albumok
Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu