(…)Fuss, fuss, ahogy csak bírsz! mondogattam magamnak egyre hangosabban, miközben a lábamat egyre gyorsabb tempóra ösztönöztem. Menekültem valami elől, vagy inkább valaki elől. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Mindenhol fák vettek körül és alig láttam valamit. Rohantam, ahogy csak bírtam. Az édesapámmal rengeteget jártam ebben az erdőben, ennek köszönhetően úgy ismertem, mint a tenyeremet, és most mégis megbotlottam. Felhorzsoltam a térdem, de tudtam, hogy ezt csak a legkisebb problémám lesz, ha elkapnak.
Már azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet, de ekkor szerencsére észrevettem a házunkat. A lámpák égtek, engem pedig elöntött a nyugalom, mert tudtam, hogy a házban, biztonságban leszek.

És mekkorát tévedtem…

Szinte beestem az előszobába és azonnal bezártam az ajtót.
-Anyu, apu! Itthon vagyok! – kiabáltam és próbáltam, elrejteni a félelmet a hangomban. Nem nagy sikerrel. Semmi válasz nem érkezett. Furcsa volt… már-már ijesztő. Benéztem a nappaliba, a konyhába, apu dolgozószobájába, még a fürdőbe is, de nem találtam senkit. Már kezdtem azt hinni, hogy elmentek itthonról, - én pedig egyedül maradtam, - de ekkor zajt hallottam az emeletről. Magamhoz vettem apu elrejtett pisztolyát, amit csak vészhelyzet esetén vehettem elő. Nagy levegőt vettem, majd nagyon halkan a szüleim hálószobája felé mentem. Az ajtó résnyire nyitva volt. Mikor beléptem, a pisztoly kiesett a kezemből, hangos zajt csapva maga után. Mozdulni sem bírtam. A szüleim az ágyon feküdtek… holtan. Az ágy, a föld, az egész szoba tiszta vér volt, szinte undorító. Ha nem sokkolt volna annyira a látvány, talán még a vacsorámat is kiadtam volna magamból. Az asztalt valaki eltolta az ablak elől, és az éjjeli szekrényen lévő lámpák is szét voltak törve. A szőnyegen mindenfelé elszórva üvegszilánkok, és egy kisebb fajta öröm járt át, hogy magamon hagytam a cipőmet. De a gondolataim és a szemeim visszatértek. A szüleim egymás mellett feküdtem csukott szemmel, mintha aludnának. Leszámítva a két kést, ami a mellkasukba volt szúrva. (…)