Dátum: 2019. május 22. szerda    Mai névnap(ok): Júlia, Rita


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Marton Mária: Tájképre nincs idő
Szocialista lányregény? Nocsak… De mielőtt még bárki legyintene vagy megmosolyogná, érdemes belelapoznia a könyvbe, majd végigolvasnia Marton Mária új regényét. A Tájképre nincs idő ugyanis nem akarja áltatni olvasóját: szó sincs benne a szocializmus védelmezéséről, mint ahogy távol áll szándékától e korszak utólagos, dühös leleplezése is. K.u.K. Kiadó - az ünnepi könyvhétre jelenik meg.
Sőt, jótékonyan nélkülözi a visszatekintő elbeszélések feledékenységét és édes-keserű fűszerét, a nosztalgiát. Akkor hát mit akar ez a regény? kérdezhetnénk joggal. Talán nem többet, de nem is kevesebbet: úgy nézzen vissza egy korra amit jobb híján szocializmusnak nevezünk, hogy éltek, szenvedtek és szerettek itt emberek, akik… Nos, hogyan is? Ez derül ki a regényből, fájdalmasan és szomorúan, derűvel, és ha tetszik, a lányregények érzelmi sorsfordulataival, amelyek viszont soha nem jutnak el az érzelgősségig. Ettől megóv a regény elbeszélőjének önmegértő tárgyilagossága és részvéte. „Szemedben éles fény legyen a részvét…” talán e híres verssor lehetne a regény mottója: hangsúly az „éles fény”-en.

Mészáros Sándor
irodalomkritikus

 
Tájképre nincs idő
Szocialista lányregény

(Részlet)

Anna korán ébredt. Hét óra volt, s már a konyhában kávézott. Beletúrt a hajába, kezével próbálta simára fésülni. Szabadságát töltötte otthon. A nyaraláshoz se pénze, se kedve nem volt. Minek utazzon el, hiszen kertes háza felér egy jobb nyaralóval. A Duna is közel volt házához, ha akart, fürödhetett is. Szerette a Duna iszapszagát. Csupán az zavarta, hogy ebben a kisvárosban mindenki mindent tudott a másikról. A szomszédnak, az Évának a megjegyzésére gondolt: „Na, mi van, nincs kivel elmenned?”
- Aztán, Annácska, nehogy visszahozza, tudom én, mi az a nikotinéhség. Örülök, hogy adhattam - mondta az öreg.
Másnap csak visszavitte a cigarettát. Szomszédja mogorván fogadta el. Annát bosszantotta ez az eset. Miért fogadná el? Milyen jogon? Ha nem viszi vissza, akkor a lekötelezettje. Persze arra is gondolt, hogy tán megsértette, hiszen ajándékba adta neki.
Annát sokszor elkeserítették az emberek. Nem igazodott ki rajtuk. Sosem tudta, kivel, hogyan kell viselkednie.
Egyszer Éva adott neki egy blúzt. Azt mondta, kihízta, már nem tudja hordani. Anna szerette ezt különleges mintázatú, karcsúsított ruhát. Ha nagyon csinos akart lenni, ezt vette fel. Tavaszra Éva öt kilót lefogyott és visszakérte. Arra hivatkozott, nem örökbe adta, csak kölcsön, egy időre.
Egy darabig adunk, aztán már nem. Ahány ember, annyi darab.
Karcsi azért tetszett meg neki, mert őszintének látta. Társaságban ismerkedtek meg, Editnél. Edit grafikusnak készült. Egy rajzát kiszögezte a szobaajtóra.
Közszemlére tettem. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá. Ha nektek tetszik, beviszem a kiadóba, hátha keresek vele egy kis pénzt.
Púpos nőt ábrázolt, magába roskadva ült, kezével takarta el az arcát. Mezítelen lába tetszett Annának. A rajznak azt a címet adta: Bánat.
Mindenkinek tetszett. Egyedül Karcsi tett rá megjegyzést, azt mondta, ő nem látja a bánatot a képen. Azzal érvelt, hogy a nő, akár boldog is lehet, csupán fáradt és leült megpihenni. Megpihen, aztán megy tovább. Fiatal testet lát, ami optimizmust jelent, a mezítelen láb természetességet. Karcsit zavarta, hogy nem látja a nő arcát. Edit megsértődött. Közölte Karcsival, nem ért a művészi szimbólumokhoz, hogy a dolgokat nem egy az egyben kell ábrázolni. Azt is mondta, hogy túl vagyunk a rubensi, leonardói kifejezésformán.
Annának tetszett Karcsi elemzése. Sértette fülét Edit modoros okfejtése. Nem érezte benne a figyelmet, csupán az indulatot. Közbe is szólt:
- Én úgy rajzoltam volna meg, hogy egy fiatal testű nő ül, mezítelen lábbal, és ebből a testből egy öreg, ráncos arc néz felfelé. A háta görnyedt, az arca, fiatalsága ellenére ráncos, öreg… - Anna még akarta folytatni, de Edit felcsattant.
- Akkor rajzold meg te, ha ennyire okos vagy. Ti csak ültök itt a fotelben, és okoskodtok. – Sértetten levette az ajtóról a képet.
Ma már kinevette a régmúlt naiv vitákat. Elképzelte Editet, amint otthon rajzolgat magának, de az emberektől félti a legjobban, amit csinál. Nem haragudott rá. Arra gondolt, talán hasonlítanak egymásra: nem érti az embereket. Őt se értik.
Azon az estén Karcsival együtt jött el.
- Tudod, nem könnyű okosan kritikát mondani. Okosnak lenni - közölte a fiú komoly hangon, s zakójából cigarettát vett elő.
- És ki az okos?
- Nem is tudom. Te biztosan okos lány vagy – mondta nevetve.
Anna is nevetni kezdett. Nem szólt semmit. Tetszett neki a fiú mosolya, jóságossá tette. Érezte, hogy meg akarja csókolni. Nem tudta, szeretné vagy sem. Karcsi gyöngéden magához húzta, és megcsókolta. Egy kutyás öregasszony sétált el mellettük, szétváltak.
- Egyedül élsz? – kérdezte Annát.
- Igen, ha akarsz, gyere fel…
- Nem.
A lányt megdöbbentette a válasz.
- Miért?
- Nem azt mondtad, hogy gyere fel, amiben benne van, hogy te is akarod, hanem azt mondtad: ha akarsz. Egyedül nem szeretek akarni, legalábbis ezt. Kedvesen mondta, közben simogatta a lány arcát. Anna mégis ingerült lett.
- Mi az, hogy ezt?
- Miért, mit?
Nem tudott rá mit felelni. Elindultak. Arra gondolt, semmi sértő nincs a fiú stílusában, miközben arra vágyott, hogy szerelmet valljon neki, holott ő csupán vonzalmat érzett iránta. Elhatározta, nem hívja újból. Karcsi sem szólalt meg. A kapunál esetlenül váltak el.
Már nyolc óra is elmúlt. Szeretett hálóingben kószálni a lakásban. Levágott egy szelet sajtot, enni kezdett. Kinézett az ablakon. Kevesen jártak. Jóízűen majszolta a sajtot. Vágott még belőle. Kicsit megszórta pirospaprikával, úgy ette.
Azon az estén, amikor Karcsitól elvált, izgatott volt. Felbontott egy üveg sört, és kiült a teraszra. Nem bánta volna, ha ott ül mellette a fiú. Érezte, nőiesek a mozdulatai. Lábát fölhúzta a fotelba. Nézte a combját, bal kezével többször végigsimította. Hajnalban aludt el. Álmodott. Szeretkezett. A férfi arca kivehetetlen volt. A szeretkezés után felállt, kiment a hosszú teraszra. A középkori ódon épület belső udvarán apácák zsoltárokat énekeltek. Állt. Hangosan nevetett. Az egyik apáca abbahagyta az éneklést. Felnézett rá. A főkötő alatt saját arcát látta.

A munkahelye jutott eszébe, nem mintha hiányzott volna. Kollegáival kijött, némelyiket szerette is. Ebben az évben a gimnáziumok magyar irodalom tanítását kellett felülvizsgálniuk: milyenek a tankönyvek, hogy tanítanak a tanárok, mit tudnak a gyerekek. Még télen teszteket készítettek a gyerekekkel és a tanárokkal. A tankönyveket rosszul szerkesztették. Ez annyira természetes volt, hogy ezen már senki sem háborodott fel. Több éves harc után, maguk közt, rövid megjegyzések erejéig foglalkoztak vele.
A gyerekek keveset tudtak. Az egyik tanuló, arra a kérdésre, hogy melyik irodalmi vagy történelmi nagyságot tanítják rosszul, azt írta: Széchenyi Istvánt, mert gróf létére hagyták, hogy közéleti ember váljon belőle. Apukája szerint, ha a grófok csináltak is valamit, csak azért tehették meg, mert sok pénzük volt és unatkoztak. Apuka szerint fölösleges csapodár költőket isteníteni, mert rontja a fiatalok erkölcsi tartását. Máskülönben is az iskolában a reális életre kell nevelni a tanulókat, hogy később megállják a helyüket az életben.
Isteníteni! Hol van ez már - gondolta Anna. - Éljen a párt! József Attila a munkásosztály költője. – idézte magában az iskola párttitkárát. Arra gondolt, egyszer minden megváltozik, itt, ahol él, itt, ebben az országban. Nem érzett magában keserűséget. Szerette a hazáját. Sosem fogalmazta meg senkinek, de ez a szeretet erősen élt benne. A fontos érzéseit senkinek sem fogalmazta meg. Élvezte belső magányát. Erőt adott neki.
Sok kávét ivott. Szaporán vert a szíve, tenyere megnedvesedett. Kiment a konyhába, töltött magának egy kis tejet, megitta. Kevesebbet kéne dohányoznom, gondolta, de tudta, úgysem bírja ki. A nikotin rudacskák adtak neki valamit: élvezetet.
A felmérésekben nem hitt. A gyerekek tudása, a tanárok stílusa nem változott, csak az évek múltak és a felmérések halmozódtak. Nem örült, hogy olyat csinál, amiben nem hisz. Mégsem ment máshova. Nem keresett rosszul, nem szakadt meg a munkában. Ha napközben el akart intézni valamit, megtehette. Senki nem ellenőrizte, hova megy.
Éva irigyelte az értelmiségi munkáért. Anna meg Évát irigyelte: egy maszek gombosnak dolgozott. Napi ezer gomb kilyukasztásáért komoly pénzt kapott. Anna szerint ennek a munkának legalább van értelme. A gomb, lyukak nélkül nem gomb. Jobban keresett, mint ő. Éva kifakadt, ha a pénzét emlegették. -csináld te! Minden nap gombot lyukasztani, meg számolni! Néha azt hiszem, becsavarodom. Egy gomb két lyuk, két gomb, két lyuk, három gomb két lyuk. Mindig mondom magamban. Mire végigmondom, kilyukasztja a gép. Persze néha eltévesztem. Akkor őrjöngök, mert a végén ismét meg kell számolni. Egyszer véletlenül tízzel kevesebbet adtam, és az a mocskos tulaj levont a pénzemből. Dühöngtem, ott akartam hagyni. Csináld te utánam!
Csináld utánam, visszhangzott Anna fülében. Egy teszt egy nap, két teszt két nap, három teszt három nap, és a lyukak ott maradnak a gyerekek fejében. Boldoggá tette az érzés, hogy még nem kell bemennie. Szabadnak érezte magát. Azt csinál, amihez kedve van. Ha úgy tartja a kedve, napestig itt állhat hálóingben az ablak előtt.
Apja jutott eszébe. Ő mondta mindig: „- Szabadon kell élni! A szabadság a legfontosabb. Mindig azt tedd, amihez kedved van, akkor érsz célt!” Ő hű volt az elvéhez.
Amerikából hazalátogatott egy koncentrációs táborbeli barátja. Náluk szállt meg. Lenyűgözte, hogy apja valamikor koncentrációs táborban szenvedett. Sokat kérdezgette, milyen is volt ott az „élet”. Apja minden esetben kikerülte az őszinte válaszadást.
- Keménynek kellett lenni. Aki kemény volt, kibírta – mondta apja.
Anna sosem fogta fel, hogyan lehet keménynek lenni a koncentrációs táborban. Könyvekből, filmekből ismerte azt az időszakot. Borzalommal töltötte el. George, azaz Gyuri bácsi, ittléte során többet mesélt:
- Tudod, lányom, olyan svájcisapka-szerűségben jártunk. Aki csak úgy a fejére csapta, tudtuk, hogy meghal. Aki gondosan, divatosan rakta a fejére, tudtuk, még bírja erővel. Apád fején mindig szépen állt a sapka. Nehogy azt hidd, gyerekes divatozás volt! Emberként akartunk kinézni, nem akartunk állatokká válni. Élni akartunk. Egyszer apád ült a barakk lépcsőjén. Csendben fütyörészett. Mindig fütyörészett. Kérdeztem is tőle: „- Mi az istent fütyörészel örökké, mitől van ilyen fene jó hangulatod?” Válaszolt. „- Nincs nekem jó kedvem, de az az én dolgom. Nem akarom, hogy ezek a tetves nácik azt higgyék, alá tudnak fűteni a jókedvemnek, hogy elfelejtetik velem, hogyan kell fütyülni.”
Mi voltunk tetvesek, nem a nácik. Én az apádnak köszönhetem, hogy élek. Annyi tartás volt benne, hogy nekem is erőt adott. Például, vacsoráztunk. Szörnyű löttyöket toltak elénk. Levest, amiben döglött bogarak úszkáltak. Megettük, mert éhesek voltunk. Sokan, vacsora közben az anyjuk ételéről álmodoztak, csirkéről, sült húsról. Apád rájuk szólt: „- Hülyék! Éhen haltok, kínozzátok magatokat! Nincs sült csirke! Ezt edd meg!” Minél többet evett valaki képzeletében, annál jobban fogyott, aztán meghalt.
Egyik este apád a barakk előtt ült. Kérdeztem: „- Mit csinálsz?”
Mondta, gyűrűt az asszonynak. Ócska kis vasdarabból, olyan formás gyűrűt faragott a bicskájával, hogy csak ámultunk.
- Hol a gyűrű? - kérdezte Anna.
- Ellopták. Valaki ellopta. Tudtuk, ki volt, de nem szóltunk. Én akartam, apád nem engedte. Azt mondta: „- Hátha ettől életben marad. Most azzal foglalkozik, le ne bukjon előttünk, és nem azzal, hogy megölhetik.”
Anna az apjára nézett. Elismeréssel. Apja arca piros lett. Száját keskenyre húzta. A lány megértette, miért nem beszélt soha. Még ennyi idő után is sebet ejtett rajta a múlt.
Anna talán jobban látta kettőjük kapcsolatát, mint ők maguk. Gyuri bácsi, apjának nagy tisztelője maradt. Ennyi év után is a nagyembert látta benne. Apjának ez a tisztelet jólesett. Nem kényeztették el az utóbbi évtizedekben. Főmérnökként helyezkedett el egy nagyvállalatnál. Jó munkaerő volt, ügyes szervező. Sok ellensége akadt. Nem tudták elviselni, hogy előre gondolkodik, tervez. Sokat csapkodta az igazgató és a párttitkár asztalát. Az utolsó időben már csak otthon csapkodott. Anna anyja szomorúan nézte férje harcát.
- Mi volt bent? – Ezt a kérdést mindennap feltette.
- A sötétfejűek nem értenek meg, nem hagynak dolgozni, nem adnak lehetőséget. Így hívta őket: sötétfejűek. Sosem részletezte, pontosan kikre gondol. A végén már ennyit sem mondott. A melósokkal szeretett iszogatni. Ritkán rúgott be, akkor sem kötekedett. Egyszer hazajött, nem szólt semmit. Köszönés nélkül a fáskamrába ment. Kipakolta a téli tűzifát, apróra vágta, szinte mindet. Módszeresen szabályos aprófát baltázott a rönkökből.
Anna és édesanyja a konyhaablakból nézték. Nem szóltak egymáshoz. Apja, mikor elfáradt, eldobta a baltát, kissé támolyogva bement a szobába. Ruhástól az ágyra dőlt.
A férfiakat nem tudnak sírni, mondta magában a lány, és apja helyett elrámolta az összevágott fát.
Gyuri bácsi rajongó szeretete kirángatta apját a búskomorságából. Gyuri bácsi egy kaliforniai benzinkút tulajdonosa volt, sok pénzzel, amit nem sajnált szórni. Együtt jártak szórakozni. Aztán Anna elkopott mellőlük, unta Gyuri bácsi amerikás meséit.

Szülei egyik este szóltak Annának, hogy beszélni szeretnének vele. A nagy családi beszélgetések a konyhában zajlottak. Anna nyugtalanul nézte őket. Látszott, valami különös eseményre készülnek. Apja komótosan rágyújtott, mint aki azért húzza az időt, hátha valami megváltozik közben. Felbontotta a whiskyt, amit Gyuri bácsitól kapott. Annának is töltött, aki bár tizennyolc éves volt, de nemigen szeretett inni. A férfi a torkát köszörülte, végül édesanyja szólalt meg.
- Na, mondjam én?
- Ne! Én. Anyukáddal úgy döntöttünk, hogy kimegyünk Amerikába, azaz Kaliforniába, Gyuri bácsihoz. Nem nyaralni. Kitelepszünk. Gyuri bácsi egyedül él egy szép nagy ház… - apja belenyúlt mellényzsebébe, előhúzott egy képet. Lánya elé tolta. - Itt élnénk.
Anna nézte a képet, a virágok különösen szépek voltak. Nem tudta, mit mondjon. Végül megszólalt, próbált hűvös maradni, miközben olyan érzése támadt, mintha fojtogatná valaki.
- Mit dolgoznál ott, Apa?
- Annyit találok ott, mint itt.
- Nem beszélsz angolul…
- Anyád jól beszél. – Anyja tanár volt egy gimnáziumban. – Majd segít, meg hát ugye az élet. Nem akarunk itt hagyni. Ott is tudnál egyetemre menni. Gyuri bácsi segítene. Te is tudsz angolul, hiszen abból akarsz vizsgázni. Nem?
- De. – válaszolta Anna. Eszébe jutott a gimnáziumi kertudvar, ahol először csókolózott életében. Öt kilót fogyott Laci miatt, azt hitte, ha egy lány szerelmes, akkor soványnak kell lennie. Eszébe jutott a Viola utca, ahol a lányokkal lófrált iskola után.
- Nem akarunk elveszíteni. Azt akarjuk, hogy velünk gyere. Csodás, gazdag életet akarunk neked. – szólt közbe Vera, Anna édesanyja. Az asszony keze remegett, szalvétát vett el az asztalról, szórakozottan hajtogatni kezdte.
- Azonnal kell felelnem?
- Dehogy! – kiáltott apja felszabadultan. Örült, hogy mégsem mondott nemet. - Egy heted van rá, de utána tudnia kell Gyuri bácsinak.
- Ha nem megyek veletek, ti akkor is mentek?
- Nem gondoltuk, hogy nem jössz – közölte anyja.
Azon az estén nemigen tudtak egymással beszélgetni. Anna kint maradt a konyhában. Szülei lefeküdtek. Tévét néztek. Tudta, hogy nem megy velük. Szerette szülővárosát. Fájdalmában gyűlölni kezdte szüleit. Szívtelen, önző embereknek tartotta őket. Ma már másképpen érez. Pedig még ma is keserűen gondol a búcsúzásra. Vagyis el sem búcsúztak egymástól.
Mikor szülei megkapták az érvényes útlevelet, vízummal, elutazott barátnőjével a Balatonra. Addig nem jött haza, míg felvették a telefont. Emlékszik az utolsó telefonbeszélgetésre. Barátnőjével borozgattak. A kissé hűvös nyárestén jólesett az édes bor a vízparti vendéglő teraszán. Kicsit kapatosan mentek telefonálni. Vera vette fel a telefont.
- Gyere haza, lányom, beszél…
- Nincs mit. Ne zavartassátok magatokat. Utazzatok! Csináljátok meg a szerencséteket!
- Most gyűlölködsz, kár. Támogatunk. Küldünk pénzt. Ha meggondolod magad, utánunk jöhetsz. Jót akarunk. Jót… - anyja kiabált. – Holnapután indulunk, már nem lehet visszacsinálni. Apád iszik és sír utánad. Ne tedd ezt apáddal!
- Ő nevelt szabadságra, hát most élek vele. Szabad akaratomból nem megyek. Mondd meg neki, ne igyon, és tegye ő is azt, amit szabadságvágya diktál. - Az utolsó mondatot már sírva mondta. Köszönés nélkül letette a kagylót.
Azóta nem látta őket, csak egyszer beszélt velük telefonon. Hazament a Balatonról. Hosszú magyarázkodó levél várta, s százezer forintos bankbetét. Nem is voltak szegények, gondolta. Megitta a maradék whiskyt.
Egy hét után felhívták. Nem tudott nekik mit mondani. Bement a postára, és leadta a telefont. Azóta nincs telefonja.

A hálóingben fázni kezdett. Nem volt kedve felöltözni. Ténfergett a lakásban. Megkereste a papucsát, belebújt. Arra gondolt, mégiscsak le kéne menni a Dunára. Belepuffant a fotelba. Egy gyufaszállal a körmét piszkálta.
Nehezen szokta meg, hogy „nincsenek” szülei.
Felvették a Tanárképző Főiskolára. Tanítani akart. Csodálatos tervei voltak. Első nap úgy lépte át a Főiskola küszöbét, mintha szent helyre érkezett volna.

A magyar tagozaton az öreg Schmidt tanította. Alacsony, kicsit púpos ember volt. Az első órán így kezdte:
- Magamról annyit, szigorú vagyok. Nem viselem el a lazaságot. Idejönnek, tanárokat képezünk magukból, aztán eszük ágában sincs tanítani. Öt évig az állam támogatja magukat. A diploma megszerzése után olyan helyre mennek dolgozni, ahol sok a pénz, kevés a munka. Valaki most, meri vállalni, hogy sosem akar tanítani, és mégis idejár?
Az osztályból csak hárman álltak fel, két fiú, egy lány.
- Már most ki kéne rakni a szűrüket.
A fiú, aki felállt, bemutatkozott. - Pintér Gézának hívnak. Bölcsész akartam lenni, de nem vettek fel. Verseket írok, költő akarok lenni – mondta és nyíltan a tanár szemébe nézett. Schmidtet felbosszantotta.
- Ebben az országban minden ötödik ember, költő. Magyar, a költészet népe. Irkafirkáltok, azt hiszitek, zsenik vagytok, miközben az állam pénzén élősködtök.
- Én a gimnáziumot csak úgy tudtam elvégezni, hogy hajnalban újságot hordtam ki. A szüleim kispénzű emberek. Sokszor elaludtam tanulás közben. Idén nyáron, míg a többiek nyaraltak, egy maszek kifőzdében mosogattam. Napi tizenkét órát dolgoztam.
- Hát aztán, mennyit kerestél, mondd csak meg!
- Annyit, hogy egy darabig nem kell a szüleimtől kérni. Nem vagyok élősdi. Zseninek sem érzem magam. Az irodalmat szeretem, de a tanítást nem. Idegbajt kapnék a magamfajtától.
Társai kuncogtak. Az öreg Schmidt szó nélkül ment a katedrához, elkezdte az órát. Pintér Gézát akkor szerette meg az osztály. Meg merte mondani, amit gondolt. Schmidt ettől a naptól kezdve állandóan feleltette a fiút.
Anna vonzódott Gézához. Sokat beszélgettek a büfé előtt, ahol mindig hosszú sor állt. Többnyire linzert ettek, hideg tejjel. Géza a hétköznapjairól mesélt. Faggatta Annát, mit csinál otthon, mik az álmai. A lányból áradt a szó. Egyszer azt kérdezte:
- Hívő vagy?
- Hívő, hogyhogy hívő?
- Hívő vagy, vagy nem vagy hívő? - Géza ismét feltette a kérdést.
- Nagymamám elvitt a templomba, titokban, apámék tudta nélkül megkereszteltetett, római katolikusra…
- Nem azt kérdeztem, mi a vallásod, hanem hívő vagy, vagy sem?
- Hívő - vágta rá Anna.
- Én is. Tudod, ki vagyok én? – A fiúnak csillogott a szeme.
- Ki?
- Az Isten. - Harsányan nevetett.
- Azt hiszed, őrült vagyok?
- Nem, te vagy az Isten…
- Te is Isten lehetsz.
- Nem. Egy Isten van, az te.
- A jóság gyümölcsének ízét ritkán kívánjuk meg, talán csak akkor, ha azt akarjuk, hogy hozzánk is jók legyenek. - A mondat végén indulatosan bekapta az utolsó linzerdarabot.
- Sokat csalódtál?
- Nem. Szeretem az embereket. Tudok olyan embert szeretni, aki utál engem. Itt van például az öreg Schmidt. Ki nem állhat, mert szembeszálltam vele. Én szeretem, vagy legalábbis próbálom megérteni. Csalódott ember, aki másokban keresi a hibát. Neki is lehettek álmai erről a társadalomról, az iskoláról, önmagáról. Az álmai nem valósultak meg. Másokban keresi a hibát, bennem, a maszekokban, az új generációban. Ő az elkeseredett öreg tanár, akivel kibabrált az élet.
- Állítólag, tíz évvel ezelőtt ő volt a legjobb tanár a Főiskolán. - Még halkan hozzátette - Szerintem ma is az.
- Ma már nem. Nem hisz. Valami elfogyott benne…
- Mindannyinkból elfogy valami az idők során. Te most Istennek érzed magad, de tíz év múlva, egyszerű Pintér Géza leszel, és a verseidet, lehet, csak kevesen olvassák, mert nem te kellesz. Nem a te álmaidra lesz szükség – Érvelt Anna, s arra gondolt, hogy ő abban hisz, törékeny az ember, törékenységében rejlik minden rosszaságának kezdete.
- Nem értettél meg. – A fiú arca megkeményedett.
Aznap nem beszéltek többet.

Felállt a fotelból, kávét melegített magának. Gézára gondolt. Azt hallotta, újságírónak szegődött egy laphoz. Néha megjelentek versei is. Kedve lett volna most beszélgetni vele. Gondolataiban megjelent előtte szerencsétlenül, közepes versekkel, olyannak látta az arcát, mint az öreg Schmidtét. Utálta magát. Miért nem tudja Gézát úgy látni, hogy benne lakik az Isten, és jóízűen linzert majszol. Talán, ha itt maradt volna ebben a városban, még ma is találkoznának. Szinte hallotta Géza búcsúszavát: „- Magammal viszlek a szívemben. Nem szakadok el tőled soha.”
Idegesen szívott a cigarettájába. Mit ér vele, ha egyedül van? Persze, ha a fiú itt ülne vele szemben, akkor is egyedül érezné magát.

Karcsi jutott eszébe. Egyik este csöngettek, röviden, szaggatottan. Már feküdni készült. Kinézett az ablakon, a sötétben egy ázott alakot látott. Nem ismerte meg. Fejére kapta anyja régi pongyoláját, kirohant. Karcsi állt ott, csuromvizesen, dideregve.
- Gyere be - fogta meg a fiú kezét. Gyöngéden kísérte be.
A fiú zavartan állt az előszobában. Próbálta elrejteni a kezét.
- Véres a kezed?! Menj, mosakodj! – mutatta meg a fürdőszobát.
Anna kapkodott. Kifutott a konyhába, teát tett fel. Szíve szaporán vert. Gondolta, kisebb verekedésbe keveredett. Hozzá jött. Maga is megdöbbent, mennyire izgatott. Örömöt érzett.
- Ott van apám köntöse, bújj bele! - kiabált be az ajtón.
Elővette a bárszekrényből az utolsó üveg whiskyt. Karcsi piros képpel jött ki a fürdőszobából.
- Hangulatos a szobád - mondta. Már megnyugodott. Megsimogatta a lány arcát.
- Nézz csak körül, ne szégyelld magad! Szeretem ezt a házat, ezt a szobát. Mikor apámék elutaztak, átrendeztem a saját ízlésem szerint.
Karcsi sétálgatni kezdett. Esetlenül mozgott. A köntös lógott rajta. Anna, a fiú mezítelen, szőrös lábát nézte. Elmosolyodott, majd elnevette magát.
- Hülyén nézhetek ki… - vigyorgott.
- nem, csak szőrös a lábad, attól… - nevetett tovább.
- Férfi vagyok, vagy mi a fene! - kihúzta magát daliásra, amitől még viccesebben nézett ki.
- Uram, whiskyt, teát?
- Óh, micsoda választék. Mind a kettőt... - A teát kezdte inni.
- Nem kell magyarázkodnod.
- Okos lány vagy. Nem öltem embert, csak megvertem. Megvertem az öcsémet. Még sosem ütöttem meg embert. Tudod… - elhallgatott. Töltött a whiskyből, két pohárba. - Bántotta az anyámat. Csúnyán.
Anna kíváncsi volt a részletekre, de nem kérdezett. Ha akarja, úgyis elmondja. - Miért hozzám jöttél?
- Csak. Te jutottál eszembe. Eszembe jutott az öreg, ráncos arc…
- Én nem vagyok öreg, belül sem. Nem magamról beszéltem, hanem ötletet adtam a képhez. – Zavarta a lányt a „csak” kifejezés, de nem tette szóvá.
- A te ötleted volt.
- Ez igaz.
- Nekem is van ötletem.
- Mi?
A fiú megcsókolta. A lány hagyta. Először gyorsan, kapkodóan szeretkeztek, majd lassan, hosszan. Hajnalra elfogyott a whisky. Anna kissé részegen a szeretetről beszélt. Feküdt az ágyban, hadonászott a kezével. Azt mondta, a világ legjobb ötlete a Télapó.
- Egy kedves részeg, holdkóros vagy – mondta a fiú, miközben simogatta a lány gyönyörű vállát. Olyan hangon szólalt meg, mintha ő többet tudna a világról.
- A Télapó az enyém. Te mesélj a húsevő állatokról, kérlek, mesélj róluk! Én egy részeg gyerek vagyok, csak mese mellett tudok elaludni – gügyögött Anna. A fiú viccesen vicsorgott, a lány torkát harapdálta, majd egymásba fonódtak. Délig aludtak. Nem sokat beszélgettek. Karcsinak fájt a feje. Annának nem volt kedve felkelni, az ágyban maradt. Mikor a fiú elment, felidézte az éjszaka minden mozzanatát. - Az ágyban jó - szögezte le magában. - Ágyban, asztal mellett és mindörökké. Van ilyen? Félt magától. Olyan érzése támadt, mintha filmek és regények nagyhelyzeteiben tudná csak magát elképzelni. Cselekedeteiben az egyszerűségre törekedett, mégis sokan mondták neki, hogy bonyolult lélek.
Valóban hóbortos lenne?

 
2008-05-27 06:02:00

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
Cikkarchívum
Vak Randi egy könyvvel
Kettős élet - vagy mégsem?
Kincses Zoltán - Harsány a vizek ura
Ajándék ez a nap
Podhorányi Zsolt - Dámák a kastélyban
Dékány István - Trianoni árvák
VADÁSZ - MILTÉNYI „KALANDÁRIUM”
Dalos György - Az utolsó cár
Bitó László - Sámson A vadon fia
Kocsis András Sándor - IRÁN ezeregy arca
A.A. Milne - Micimackó
Müller Péter - Vallomások a szerelemről
Hofi megmondja
Kalmár Tibor Jiddische mamák
Lackfi János - Levágott fül
Légrádi Gergely - Nélkülem
Presser Gábor – Oláh Ibolya: Voltam Ibojka
Merő Béla - Volt egyszer egy... Reflex Színpad
Galkó Balázs Juhász Ferenc-estje TITKOK KAPUJA
Horváth Csaba - A reptéri nyúl Beszélgetések Tóth Krisztinával
Cikkek listája >>>

címszó
év
hónap
Könyvkiadó-hírek
Tericum Kiadó
Édesvíz Kiadó
Aranykor Kiadó
Bestline Cinema
Alexandra Kiadó
Legfrissebb albumok
Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu