Nyolcadik őrjárat

 

RÉSZLET AZ ÉJJELI ÕRJÁRATOK CÍMÛ MÛBÕL

 

 

A költők eredendően ártalmatlan népség, az álmaikkal, révületeikkel és a képzeletükben örökkön magukkal hurcolt, görög istenek benépesítette égboltjukkal egyetemben. Ámde veszélyessé válnak azon nyomban, mihelyt merészségükben odáig mennek, hogy ideáljaikat összemérjék a valósággal, és felbőszülve garázdálkodni kezdjenek ez utóbbiban, amellyel pedig az égvilágon semmi dolguk nem kellene, hogy legyen. Holott kétségkívül megmaradnának ártalmatlannak, ha a szabad félrevonulásukhoz elegendő kicsiny szeglet a valóságban megadatnék nekik, és nem kényszeríttetnének a valóság követei: a nyüzsgés és a kíméletlen tülekedés által unos-untalan e valóságba visszapillantani. Az ő ideáljaik léptékéhez viszonyítva szükségképpen béklyózóan parányi minden, minthogy ezen ideál túlnő még a felhők birodalmán is, s hogy meddig is terjed, azt maguk sem tudnák megmondani, hiszen egyedül a csillagokra kell, s rájuk is csupán ideiglenes határkövek gyanánt, tekintettel lenniök, mert ugyan ki tudná megmondani, hány csillag láthatatlan számunkra mind a mai napig, nem érkezvén még meg fényük, mely úton van hozzánk, a Földre.

A manzárdszobát lakó városi poéta is egyike volt azon idealistáknak, akiket erőszakkal: úgymint éhezés, hitelezők és poroszlók által realistává térítettek meg, amiként Nagy Ká-roly kergeté karddal a folyóba a pogányokat, hogy ottan keresztyénné merítkeznének. Össze-esmérkedtem az éji hollóval, és, miután bizonyság-kártyámat tisztem szerint az éjjeliőr-órába csúsztattam, gyakorta fölkerestem magas lakában, hogy tanúja lehessek izzásának és forrongásának, amidőn hév-elragadta apostolként, feje körül lángkoszorúval átkokat mennydörgött az emberi nemre. Egész lángelméjét egy cél kötötte le: befejezni tragédiáját, amelyben az emberiség nagy ideáljai, a Szeretet, a Gyűlölet, az Idő és az Örökkévalóság – amelyeknek az emberi nem maga csak mintegy puszta teste- avagy külső burkaként jelenik meg – fenséges és titokzatos alakokként lépnek fel, akiknek szerepei között kórus helyett a paprikajancsi, egy groteszk és hátborzongató figura ágál. A tragédiaíró vasmarokkal és rezzenetlenül tartá nagy torztükrét az élet virulóan szép orcája elé, s ez az arc ebben a tükörben vad vonások mozaikjára esett szét; az orcákat szabdaló barázdákban és rút ráncokban mintegy feltárván önnön szakadékait – s éppen ilyennek rajzolta meg a költő.

Sokan az egészet nem értették meg, ami viszont annál érthetőbb, hiszen ebben a mi lornyett-korszakunkban a legnagyobb tárgyak oly messzeségbe távolodtak tőlünk, hogy legfeljebb látcsövön keresztül úgy-ahogy ha kivehetők; ezzel szemben a parányiak meglehetős figyelemnek örvendenek, hiszen a rövidlátók szeme közelre annál élesebb. –

Immár az egész művet befejezte, és abban bizakodott, hogy az istenek, akiket rajta dolgozván segítségül hívott volt, ezúttal legalább egy arany-zápor képében megnyilvánítanák számára magokat, hogy ekképpen megszabadulhatna hitelezői, nemkülönben az ínség meg a törvényszolgák szorongatásiból. Ma volt a napja, hogy meg kellett érkeznie az imprimatúrának a legfontosabb cenzortól, a kiadótól, s engem egyként űzött a kíváncsiság meg a vágy, hogy a szobájához vezető lépcsőket megmászva lássam őt a földi istenek boldog lakomáján. – Nem szomorú, hogy az emberek oly féltékenyen elzárják mind a termeket, melyek boldogságuk tanúi, s még páncélos[1] darabontokkal is őriztetik őket, akiktől a koldus, nem lévén módja megvesztegetni őket, persze hogy visszaretten!

Zihálva kapaszkodtam föl a magas Olympos-hoz vivő lépcsőkön, és benyitottam az ajtón; odabent azonban egy szomorújáték helyett – amire igazán nem számíthattam – kettőt találtam: a kiadó által visszaküldöttet, és magát a tragédiaszerzőt, aki a másodikat, rögtönözvén, költötte és mindjárt elő is adta protagonistaként.[2] Tragikai tőrt elő nem szerezhetvén, siettében, ami egy improvizált dráma esetében bizonyosan megbocsátható, ama vastag zsineghez folyamodott, amely visszaútján összefogta a kéziratcsomót; ezen a tulajdon zsinegen függve lebegett most, miként egy mennybe szálló szent, saját műve fölött, földi terheit levetvén.

Különben nagy csönd, már-már kísérteties csönd volt a szobában; csupán egypár szelíd egér játszadozott, egyedüli háziállatok gyanánt, a lábaim körül, vagy jókedvükben, vagy éhségükben cincogván; ez utóbbi feltételezést látszott erősíteni egy harmadik társuk buzgalma, aki mohón és teljes odaadással rágta költőnk halhatatlanságát: visszaszármaztatott opus posthumus-át.

„Szegény ördög” – mondtam fölpillantván hozzá a magasba –, „nem is tudom, tréfára vagy komolyan vegyem-é a mennybemeneteledet! Az mindenesetre sajátos fintora a sorsnak, hogy a te mozarti hangoddal egy ilyen silány falusi koncertnek lettél egyik szólama, s hogy megszöktél belőle, az nagyon is érthető: egy csupa bicegők lakta országban az egyetlen kivételt mint valami rendhagyó módon kitekeredett lusus naturae-t[3] gúnyolják ki, amiként egy államban, amelynek polgárai egytől-egyig tolvajok, nyilván egyedül a becsületességért kellene kötélnek járnia; a világban tudniillik minden arányok és megállapodás kérdése, és mivel derék honfitársaid kizárólag holmi szörnyűséges rikácsoló kiabáláshoz vannak szokva éneklés helyett, világos, hogy éppen az iskolázott előadásod okán az éjjeli virrasztókhoz[4] kellett sorolniuk, barátom, akik közé én, éppen ezért, önként álltam volt be. Ó, az emberek! egyre csak derekasan menetelnek előre, s ami engem illet, én meg sokért nem adnám, ha egy ezredév múltán csak egy órácskára körülnézhetnék ebben az együgyű világban; lefogadom, hogy látnom adatnék, amint antikvitásgyűjteményeikben és múzeumaikban már egyedül csak a torzat, a harmóniát tagadót gyűjtik, és a rútság ideáljától vezettetik magokat, miután a szépség, mint valami második francia poézis, régesrég avíttnak nyilváníttatott. Azokon a természetről szóló mechanikai előadásokon is örömest részt vennék, melyeken a hallgatóság kiokosíttatik arról, miként lehet csekély erőfeszítéssel egy hiánytalan világot összerakni, amelyeken tehát az ifjú tanítványok akkoron világteremtővé képeztetnek majd ki, amiképpen manapság mindőjüket csak én-teremtővé nevelik. Boldog Isten, minő haladás várható egy ezredév alatt mindahány tudományban, amikor már ma is micsoda eredményekkel dicsekedhetünk! olyan nagy bőségében leendünk a természetreparátoroknak, mint manapság az órásmestereknek; levelezést folytatunk majd a Holddal, amely már mostanság is le-leküldözget nekünk egynémely kődarabot; az alsó elemi iskolában Shakespeare-i darabokat vetünk majd papírra egzercíciumképpen; a színpadon ugyanoly kevéssé tűrjük majd meg a szerelmet, a barátságot és a hűséget, mint manapság a paprikajancsit; tébolydákat csak épelméjűek számára fogunk építeni; az orvosmesterséget, mint az államra károsat, betiltjuk – hiszen csak jár nékik valami büntetés, amiért föltalálták az örök élet elixírjét –, és szintugyanolyan könnyedén rendezünk orkánokat meg földrengést, ahogyan ma tűzijátékokat. – Szegény ördög, ki itt lebegsz; miféle halhatatlanságra lehetne kilátásod abban a világban, s milyen jól tetted, hogy ennek a porától ily korán búcsút vettél!” –

Ám e derűs hangulatomban egyszer csak meghatottság fogott el, ahogyan egy hahotázóval is előfordul, hogy végül könnyekre fakad; véletlenül egy zugolyba pillantottam ugyan-is, ahol egyetlen öröme s egyben egyetlen megmaradt bútordarabja gyanánt, némán és jelentőségteljesen, a gyermekkora volt a sápadt porhüvellyel szemben-állítva: egy régi, idő-megviselte festmény, melynek színei félig már kifakultak, amiként az elhunytak arcmásairól, a babona szerint, tovatűnik az orcák pírja. A kép a poétát ábrázolta, anyja ölében játszadozó, kedves mosolyú kisfiúként – ah, a szép arc volt életében az első és egyetlen szerelme, amely csak haldokoltában lett hűtlen hozzá. Itt még a gyermekkor kacagott körülötte, minden örömével, és ő egy tavaszkert közepében állott; telidesteli bimbóval, amelyek illatára oly igen vágyódott, de amelyek csupán mérges virágokul pattantak ki számára, halálát hozván. Megborzongtam és félre kellett fordítanom a tekintetem, amidőn a kópiát, a mosolygó, aranyfürtös gyermekfejet akaratlanul is összehasonlítám a most előttem függő, hippokratészi arcát viselő eredetivel, amely feketén és ijesztően, Medúza-főt formázva meredt vissza saját ifjúságára. Élete utolsó percének utolsó pillantását minden bizonnyal a festményre vethette, minthogy arccal feléje fordulva függött, és közvetlenül a kép elé állítva egy lámpás égett, mintha oltárkép előtt. – Ó, alattomos retusőrök a szenvedélyek, akik úgy frissítik föl a múló évek során az ifjúságban viruló raffaellói fejet, hogy mind erőszaktevőbben, mind keményebb vonásokkal torzítják el, mígnem a hajdanvolt angyalfő helyén a Pokol-Breughel-i maszka[5] mered ránk. –

A költő dolgozóasztalául – Apollón oltára gyanánt – egy kő szolgált, minthogy ami fa-nemű a helyiségben csak volt, beleértve a festmény lefeszegetett keretét is, éjjeli áldozati szertartásai során már rég a lángok tápláléka lett. Erre a kőre volt téve a szerzőjéhez visszatért szomorújáték, amely Az ember címet viselé[6], valamint a poétának az élethez címzett lemondólevele, mely utóbbi imígyen szólt:

 

 

„Lemondólevél az élethez

Az ember mit sem érő kontármunka, ezért kivonom a világból. Emberem nem talált kiadót, sem mint persona vera, sem mint persona ficta[7]: az utóbbira (a tragédiámra) nem akadt könyvkereskedő, aki a nyomdaköltséget megelőlegezné, az előbbivel (velem magammal) mákszemnyit sem törődik még maga az ördög sem, és nyilvánvaló, hogy éhhalálra szántak, akárcsak Ugolinót[8], e minden börtöntornyok legnagyobbikába, a világba zárván, amelynek kulcsát a szemem láttára hajították a tengerbe egyszer és mindenkorra. Még szerencse, hogy elég erőm maradt felkapaszkodni az oromzatra, és levetni magam onnan. Köszönetet mondok ezért ebben a jelen testámentumomban a könyvkereskedőnek, aki Ember(-)e-met ugyan nem karolta fel, ám nekem legalább bedobott egy kötelet a toronyba, amelynek segítségével a magasba juthatok.

Gondolom, odafönt vidám lehet, s bizonnyal nagyszerű lehet a szabad kilátás; de akárhogyan is, még ha nem látnék semmit is, akkor is jobb, mint idelent, hiszen ott akkor mit sem tudok erről – nem úgy, mint szegény öreg Ugolino, aki az éhségtől megvakulva tapogatózott körbe-körbe toronybörtönének falai mentén, vaksága teljes tudatában, és mégis oly hatalmasan küzdött és ágaskodott benne az életösztön, hogy sehogyan el nem hagyhatta ezt az árnyékvilágot.

Ah, én is játszadoztam, akárcsak ő, rabságomban angyali szépségű fiúcskákkal, akiket magányos éjeimen én magam nemzettem, s akik úgy játszódtak körülöttem, mint viruló ifjúság és fényes aranysugarakban fürdő álmok; ó, bennök, akiket a világnak hátrahagyni vágytam, bennök forró szerelemmel vetettem magamat az élet keblére; – ám az emberek eltaszították őket is, őket is szétrágták a velem együtt ide-zárt éhes állatok, s így azután már csak az emlékeimben enyelg-nek körül, mint csalóka látományok.

Így vagy amúgy: gondosan elreteszelték mögöttem az ajtót, annyi bizonyos, s hogy legutoljára rámnyitották, csupán azért történt, hogy behozzák rajta utolsó gyermekem koporsóját; – így hát nem hagyok hátra semmit az égvilágon, mind-azonáltal felszegett fővel megyek elébed, légy bár az Isten vagy a Semmi!”

Ez az utolsó hamu maradt vissza tehát egy valahai lángból, amelynek másoknak nem fényeskedhetvén kellett ki-húnynia. Gondosan összegyűjtöttem, az Ember-nek az éhes rágcsálóktól még megmenteni tudott relikviáival egyetemben; önkényesen a hagyaték örökösévé nyilvánítván magamat.

Ha az ég kegyelméből jobb helyzetbe kerülök valaha, a magam költségén fogom kiadni Az ember című szomorújátékot, csonkává rágott és töredékes voltában is, és példányait ingyen fogom szétosztani az emberek között. Egyelőre csupán a paprikajancsi prológusát adom ízelítőül. Legelébb is a poéta a saját nevében kéri a közönség bocsánatát, amiért egy tragédiában merészelte fölléptetni a paprikajancsit; mentsége pediglen ekképpen szól:

„A régi görögök szomorújátékaiból nem hiányozhatott a kórus, amely a látottakhoz általánosabb szinten fűzött kommentárjai révén elvonta a tekintetet az egyes jelenetek ijesztő voltáról, s imígyen lecsillapítá a kedélyeket. Nos, én úgy gondolom, hogy most a legkevésbé sem az elnyugtatásnak van itt az ideje, hanem sokkal inkább a felrázásnak, a riadó-fúvás-nak, lévén minden egyéb teljességgel hatástalan, amennyiben oly tompává s közönyössé lőn az egész emberiség, hogy rendszerint már csak mechanikusan teszi minden dolgait, s titkos bűneinek is csupán a kikapcsolódás okán hódol. Erős ingerekkel kell csiklándani, miként az aszténiás betegeket[9]; épp ezt céloztam én a paprikajancsimmal, tudniillik hogy jól fölpaprikázzam – mert a gyermekek és a bolondok nemcsak hogy, miként a mondás tartja, mindig igazat beszélnek, hanem ezenfelül nemcsekély mértékben szolgálják a félelmetes és tragikus kibontakozását is, amennyiben az előbbiek a maguk ártatlanságában mindennémű jámbor szépítgetés nélkül adják elő, az utóbbiak pedig egyenesen gúnyolódnak rajta és tréfát űznek belőle. A jövendő esztéták igazat fognak adni nekem.” –

Amit a kéziratból ezen kívül még közre kívánok bocsátani ehelyt, alább következik:

 

„A paprikajancsi prológusa Az ember című tragédiához

 

Az ember beharangozójaként lépek Önök elé. A mélyen-tisztelt népes publikum alighanem könnyebben elsiklik afölött, hogy becsületes foglalkozásomra nézve bolond vagyok, ha személyem ehelyt való igazolása végett Darwin doktorra[10] hivatkozom, aki szerint valójában a majom – aki pedig komolyság dolgában kétségkívül még hátrább áll, mint egy közönséges bolond – az egész emberi nem előhírnöke és prologistája, s gondolataink és érzéseink, az enyéim csakúgy, mint az Önökéi, habár finomodtak és civilizálódtak valamelyest az idők folyamán, ám eredetükhöz híven mégiscsak olyan gondolatok és érzések maradnak mindétiglen, amilyenek egy majom fejében és szívében megfoganhattak. Darwin doktor, akire mint szószólómra és ügyvédemre kívánok itt hivatkozni, azt állítja ugyanis, hogy az ember mint olyan létét egy, a Földközi-tenger vidékén honos majomfajtának köszönheti, amely faj egyedei kizárólag annak révén, hogy megtanulták hüvelykük izmának olyatén használatát, mely lehetővé tette a hüvelykujjnak a többi ujjak hegyével való összeérintését, tettek szert lassanként kifinomultabb érzésekre, melyekről a későbbi nemzedékek során a fogalmakra tértek át, hogy végtére is értelmes ember alakjába öltözzenek; amely alakban ma is lépten-nyomon láthatjuk őket büszkén feszíteni udvari vagy másmilyen uniformisukban.

Mindebben nagyon sok megfontolásra érdemes van – avagy nem találkozunk-é vajon még ezredévek múltán is olykor feltűnő hasonlóságokkal és az ősökre való visszaütés bajosan félreismerhető eseteivel? Én bizony vissza tudok emlékezni nem egy esetre, amidőn azt kellett megállapítanom, hogy némelyik respektált és bámulattal övezett személyiség – így például egyik-másik író vagy más, magát tollforgatónak tartani óhajtó egyén – mind a mai napig nem tanulta meg hüvelykizmát rendeltetés szerént használni; ha nem tévedek, ez fölöttébb meggyőzően szól Darwin igaza mellett. Másfelől a majomnemzetségben olyan érzésekre és készségekre lelünk, amelyeket mi nyilvánvalóan elhullajtottunk az emberré-válás salto mortáléja során; így p. o. a majomanya mai napság is jobban szereti gyermekeit, mint némely főnemesi anyák – mely megállapítással szemben az egyetlen ellenérv annak megbizonyítása lehetne, hogy utóbbiak éppenséggel túláradó szeretetükben hanyagolják el magzataikat, miközben céljuk nekik is ugyanaz, amit amazok kölykeik agyonnyomása által némiképp rövidebb úton érnek el.

Egy szó, mint száz, a magam részéről egyetértek Darwin doktorral, amely egyetértés ama filantróp javaslatra sarkall, hogy tanuljuk meg öcséinket, minden világrész majmait, többre tartani, s iparkodjunk őket, akik ma még paródiáink csupán – alaposan kiokítván őket hüvelyküknek a többi ujjukkal való szembefordításának módja felől, ami az írótollak megfelelőképpeni kézbe-vételét lehetővé teendi számukra –, a magunk képére nevelni és pallérozni. Még mindig jobb ezen első Darwin doktorral egyetértésben a majmokat fogadni el őseink gyanánt, mint addig ellenkezni és húzódozni, mígnem egy második jő, aki aztán még más egyéb vad állatokat tesz meg aszcendenseinkül[11], s aki alkalmasint éppoly jól meg tudná támogatni tézisének valószínűségét; merthát vegyük csak észre: az emberek többségének fiziognómiája, ha arcuk alsó részét és szájukat – amelyből oly bőséggel ontják a fennkölt szavakat – letakarjuk, feltűnő alkatbéli hasonlóságot mutat különösképpen némely ragadozó madárhoz, úgymint keselyűhöz, sólyomhoz stb., és ugyebár a régi nemesség is sokkal inkább a ragadozókra, mintsem a majmokra vezeti vissza családfáját, amit nem csupán a rablás és a rajtaütések iránt az egész középkor folyamán megnyilvánuló vonzalmuk bizonyít, hanem a címereikben rendre ott ékeskedő oroszlán, tigris, sas és egyéb hasonló vad állatok is. –

A mondottak alighanem elégségesek is, hogy személyem és a tüstént előadandó, Az ember című tragédia előtti szót-kérésem kellőképpen igazoltassék. A mélyentisztelt publikumnak ezennel megígérem, hogy a halálra-kacagtatásig tréfás leszek, bármily komoly tragédiát céloztanak volt is a szerző szándékai. – Különben is mire az a nagy komolyság; az ember természettől fogva bolondos szerzet, csak éppen nagyobb színpadon ágál, mint a kisebb, a nagyobbikba a Hamlet mintájára beléhelyezett színpad aktorai; bármily komolyan akarja is venni önnön szerepét, a színfalak mögött bizony, ha tetszik neki, ha nem, le kell tennie koronáját, jogarát és színházi tőrét, és szerepét-bevégzett komédiásként vissza kell húzódnia sötét kis kamrájába, amíg a direktornak kedve nem tartja új komédiát műsorra tűzni. Próbálná csak egyszer in naturalibus avagy akár csak hálóruhában és hálósipkásan megmutatni a nagybecsű én-jét, istenemre, egészen bizonyos, hogy mindenkit elriasztana sekélyességével és semmirevaló voltával. Ezért aztán mindenféle tarka jelmezekbe burkolja ezt az énecskét, az öröm és a szerelem álarcaival takarja el arcát, hogy érdekesebbnek tessék, no meg hogy hangját a belérejtett szócső zengőbbé tegye; majd végezetül az én végignéz a magára húzott színházi gúnyákon, s, elhitetvén magával, hogy azokkal volna azonos, igen elégedett magával; mi több, talál még nálánál is nyomorúságosabban öltözött én-eket is, akik csodálják és magasztalják is az összefoldozott madárijesztőt; holott alaposabban szemügyre véve – művészibb fabrikációjától eltekintve – mindenben az elsőre üt a második Mandandane[12] is, aki ruhájába gorge de Paris-t[13] applikált, hogy abba szívet lehessen képzelni, és finom kidolgozottságában megtévesztőbb maszkát tart halálfeje elé.

A halálfej soha nem hiányzik a kacéran szemező maszka mögül, s az Élet csupán csengettyűs ruha, amelyet a Semmi magára öltött, hogy elébb csilingeljen vele, végül pedig dühödten leszaggassa magáról, és messzire hajítsa. Mert az égvilágon minden: Semmi; ez a Semmi fojtogatja és nyeli el mohón önmagát, s éppen e szemfényvesztő ön-elnyelés kelti azt a csalóka látszatot, mintha léteznék Valami, miközben ha ezen megtévesztő viaskodás kihagyna egy időre, menten előtűnnék mögüle a Semmi, kendőzetlenül; úgy, hogy bárki elrémülne tőle. A csalóka tusának ezen átmeneti elnyugvását a balgák az Örökkévalóságnak tartják, holott ez a tulajdonképpeni Semmi és az abszolút halál, minthogy az élet, éppen ellenkezőleg, egyesegyedül a dolgát folytonosan tevő halálból eredhet.

Ha minderről komoly töprengésekbe bocsátkozna az ember, mihamar a bolondokházában végezhetné, de én csak úgy veszem, ahogy egy paprikajancsihoz illik, és e prológust ilyeténképp lassacskán a tragédia elejéhez kanyarítom, amelyet a költő persze magasabb régiókban képzelt el, s még egy istent is meg a halhatatlanságot is beléje-fundálta, csak, hogy Embere ezáltal jelentősebbnek tessék. Mindazonáltal én abban bízom, hogy módom lesz a jó öreg Sors szerepét eljátszani benne, kinek a görögöknél maguk az istenek is uralma alatt állottak, és lehető lesz kellőképpen összekuszálnom a szálakat a szereplők között, hogy végül azután ők maguk se igazodjanak el saját magukon; elannyira, hogy az embernek végtére óhatatlanul magamagát kell Istennek tartania, avagy legalábbis – az idealisták és a világtörténelem buzgólkodását utánozva – egy isteni maszka megformálásán iparkodnia.

Ezzel tehát, úgy vélem, nagyjából be is harangoztam önmagamat, és alkalmasint átadhatom a terepet magának a szomorújátéknak a maga hármas egységével: az időével – melyhez szigorúan tartani fogom magam, hogy az ember az Örökkévalóságba ne tévedezzék valahogy –, a helyével – amely nem terjedhet túl ezen a termen – és a cselekményével – amelynek a lehető legszűkebb határokat fogom szabni, hogy az ember, alias Oidipusz, csak a vakságig jusson el, nem óhajtván őt egy, az elsőhöz öltögetett második cselekményben a megvilágosodásig eljuttatni.

Ódzkodás nélkül jóváhagytam a maszka-viselést, végtére is mennél több a maszka, annál nagyobb mulatság őket sorban egymás után lerántani, egészen az utolsó előtti szatirikusig: a hippokratészi álorcáig, majd az utolsó véglegesig, mely se nem nevet, sem nem sír immár: a konty- és copf-nélküli csontkoponyáig, amellyel a tragikomikus végleg lelép a színpadról. – A versek ellen sem berzenkedém; hiszen nem egyebek, mint egy komikusabb fajtája a hazugságnak, aminthogy a kothurnus is csupán a felfuvalkodottságnak a szokásosnál komikusabb kifejezője.

Prológus el. – ”

 

 

Utószó

 

A tizenhat „őrjárat”-ból álló prózamű Nachtwachen címen 1804-ben jelent meg először egy korabeli regényújságban (Journal von neuen deutschen Original Romanen) a szászországi Penig városkában. Ami a műfaját illeti, regényként szokás emlegetni, ám nem igazán számít eretnekségnek e besorolás indokoltságának s kivált egyedül-lehetséges-voltának kétségbevonása. Természetesen a Bonaventura álnév is irodalomtörténészi nyomozómunkára ösztökélte az illetékeseket, melynek eredményeképp több nagy név is fölkerült a szerzőjelöltek listájára. A(z újra) fölfedezését nem utolsó sorban az álnév mögé rejtőzött szerző kiléte iránti kíváncsiságnak köszönhető Nachtwachent többek között F. W. J. Schellingnek, Caroline Schlegel-Schellingnek, Jean Paulnak, Clemens Brentanonak, E. T. A. Hoffmann-nak, Friedrich Gottlob Wetzelnek és Johann Karl Wezelnek tulajdonították. Részben Jost Schillemeit professzor közvetett „bizonyítékokkal” jócskán alátámasztott (1973-ban publikált) kutatási eredményei, részben egy 1987-es amszterdami kézirat-lelet nyomán tudományosan kellőképp megerősítettnek szokás elfogadni a tézist, mely szerint a mű szerzője Ernst August Klingemann. Klingemann (1777–1831), aki jogi tanulmányait részben – sűrűn látogatva a közeli weimari Udvari Színházat is – a jénai egyetemen (azaz a Novalis, Tieck és a Schlegel-fivérek köré csoportosuló romantikus kör székvárosában) folytatta, életét lényegében szülővárosában, Braunschweig-ben élte le színházi emberként. A goethei Faustot elsőként színpadra állító színidirektor-rendező drámák, regények és (gyakran polémiától fűtött) kritikák szerzője.

 

(Tatár Sándor fordítása, utószava és jegyzetei)