Nyolcadik őrjárat
RÉSZLET
AZ ÉJJELI ÕRJÁRATOK CÍMÛ MÛBÕL
A
költők eredendően ártalmatlan népség, az álmaikkal, révületeikkel és a
képzeletükben örökkön magukkal hurcolt, görög istenek benépesítette
égboltjukkal egyetemben. Ámde veszélyessé válnak azon nyomban, mihelyt
merészségükben odáig mennek, hogy ideáljaikat összemérjék a valósággal, és
felbőszülve garázdálkodni kezdjenek ez utóbbiban, amellyel pedig az égvilágon
semmi dolguk nem kellene, hogy legyen. Holott kétségkívül megmaradnának ártalmatlannak,
ha a szabad félrevonulásukhoz elegendő kicsiny szeglet a valóságban megadatnék
nekik, és nem kényszeríttetnének a valóság követei: a nyüzsgés és a kíméletlen
tülekedés által unos-untalan e valóságba visszapillantani. Az ő ideáljaik
léptékéhez viszonyítva szükségképpen béklyózóan parányi minden, minthogy ezen
ideál túlnő még a felhők birodalmán is, s hogy meddig is terjed, azt maguk sem
tudnák megmondani, hiszen egyedül a csillagokra kell, s rájuk is csupán
ideiglenes határkövek gyanánt, tekintettel lenniök, mert ugyan ki tudná
megmondani, hány csillag láthatatlan számunkra mind a mai napig, nem érkezvén
még meg fényük, mely úton van hozzánk, a Földre.
A manzárdszobát lakó városi
poéta is egyike volt azon idealistáknak, akiket erőszakkal: úgymint éhezés,
hitelezők és poroszlók által realistává térítettek meg, amiként Nagy Ká-roly
kergeté karddal a folyóba a pogányokat, hogy ottan keresztyénné merítkeznének.
Össze-esmérkedtem az éji hollóval, és, miután bizonyság-kártyámat tisztem
szerint az éjjeliőr-órába csúsztattam, gyakorta fölkerestem magas lakában, hogy
tanúja lehessek izzásának és forrongásának, amidőn hév-elragadta apostolként,
feje körül lángkoszorúval átkokat mennydörgött az emberi nemre. Egész
lángelméjét egy cél kötötte le: befejezni tragédiáját, amelyben az emberiség
nagy ideáljai, a Szeretet, a Gyűlölet, az Idő és az Örökkévalóság –
amelyeknek az emberi nem maga csak mintegy puszta teste- avagy külső burkaként
jelenik meg – fenséges és titokzatos alakokként lépnek fel, akiknek szerepei
között kórus helyett a paprikajancsi, egy groteszk és hátborzongató figura
ágál. A tragédiaíró vasmarokkal és rezzenetlenül tartá nagy torztükrét az élet
virulóan szép orcája elé, s ez az arc ebben a tükörben vad vonások mozaikjára
esett szét; az orcákat szabdaló barázdákban és rút ráncokban mintegy feltárván
önnön szakadékait – s éppen ilyennek rajzolta meg a költő.
Sokan az egészet nem értették
meg, ami viszont annál érthetőbb, hiszen ebben a mi lornyett-korszakunkban a legnagyobb
tárgyak oly messzeségbe távolodtak tőlünk, hogy legfeljebb látcsövön keresztül
úgy-ahogy ha kivehetők; ezzel szemben a parányiak meglehetős figyelemnek
örvendenek, hiszen a rövidlátók szeme közelre annál élesebb. –
Immár az egész művet
befejezte, és abban bizakodott, hogy az istenek, akiket rajta dolgozván
segítségül hívott volt, ezúttal legalább egy arany-zápor képében
megnyilvánítanák számára magokat, hogy ekképpen megszabadulhatna hitelezői,
nemkülönben az ínség meg a törvényszolgák szorongatásiból. Ma volt a napja,
hogy meg kellett érkeznie az imprimatúrának a legfontosabb cenzortól, a
kiadótól, s engem egyként űzött a kíváncsiság meg a vágy, hogy a szobájához
vezető lépcsőket megmászva lássam őt a földi istenek boldog lakomáján. – Nem
szomorú, hogy az emberek oly féltékenyen elzárják mind a termeket, melyek
boldogságuk tanúi, s még páncélos
darabontokkal is őriztetik őket, akiktől a koldus, nem lévén módja
megvesztegetni őket, persze hogy visszaretten!
Zihálva kapaszkodtam föl a
magas Olympos-hoz vivő lépcsőkön, és benyitottam az ajtón; odabent azonban egy
szomorújáték helyett – amire igazán nem számíthattam – kettőt találtam: a kiadó
által visszaküldöttet, és magát a tragédiaszerzőt, aki a másodikat,
rögtönözvén, költötte és mindjárt elő is adta protagonistaként.
Tragikai tőrt elő nem szerezhetvén, siettében, ami egy improvizált dráma
esetében bizonyosan megbocsátható, ama vastag zsineghez folyamodott, amely
visszaútján összefogta a kéziratcsomót; ezen a tulajdon zsinegen függve
lebegett most, miként egy mennybe szálló szent, saját műve fölött, földi
terheit levetvén.
Különben nagy csönd, már-már
kísérteties csönd volt a szobában; csupán egypár szelíd egér játszadozott,
egyedüli háziállatok gyanánt, a lábaim körül, vagy jókedvükben, vagy éhségükben
cincogván; ez utóbbi feltételezést látszott erősíteni egy harmadik társuk
buzgalma, aki mohón és teljes odaadással rágta költőnk halhatatlanságát:
visszaszármaztatott opus posthumus-át.
„Szegény ördög” – mondtam
fölpillantván hozzá a magasba –, „nem is tudom, tréfára vagy komolyan vegyem-é
a mennybemeneteledet! Az mindenesetre sajátos fintora a sorsnak, hogy a te
mozarti hangoddal egy ilyen silány falusi koncertnek lettél egyik szólama, s
hogy megszöktél belőle, az nagyon is érthető: egy csupa bicegők lakta országban
az egyetlen kivételt mint valami rendhagyó módon kitekeredett lusus naturae-t
gúnyolják ki, amiként egy államban, amelynek polgárai egytől-egyig tolvajok,
nyilván egyedül a becsületességért kellene kötélnek járnia; a világban
tudniillik minden arányok és megállapodás kérdése, és mivel derék honfitársaid
kizárólag holmi szörnyűséges rikácsoló kiabáláshoz vannak szokva éneklés helyett,
világos, hogy éppen az iskolázott előadásod okán az éjjeli virrasztókhoz
kellett sorolniuk, barátom, akik közé én, éppen ezért, önként álltam volt be.
Ó, az emberek! egyre csak derekasan menetelnek előre, s ami engem illet, én meg
sokért nem adnám, ha egy ezredév múltán csak egy órácskára körülnézhetnék ebben
az együgyű világban; lefogadom, hogy látnom adatnék, amint antikvitásgyűjteményeikben
és múzeumaikban már egyedül csak a torzat, a harmóniát tagadót gyűjtik, és a
rútság ideáljától vezettetik magokat, miután a szépség, mint valami második
francia poézis, régesrég avíttnak nyilváníttatott. Azokon a természetről szóló
mechanikai előadásokon is örömest részt vennék, melyeken a hallgatóság
kiokosíttatik arról, miként lehet csekély erőfeszítéssel egy hiánytalan világot
összerakni, amelyeken tehát az ifjú tanítványok akkoron világteremtővé
képeztetnek majd ki, amiképpen manapság mindőjüket csak én-teremtővé nevelik.
Boldog Isten, minő haladás várható egy ezredév alatt mindahány tudományban,
amikor már ma is micsoda eredményekkel dicsekedhetünk! olyan nagy bőségében
leendünk a természetreparátoroknak, mint manapság az órásmestereknek;
levelezést folytatunk majd a Holddal, amely már mostanság is le-leküldözget
nekünk egynémely kődarabot; az alsó elemi iskolában Shakespeare-i darabokat
vetünk majd papírra egzercíciumképpen; a színpadon ugyanoly kevéssé tűrjük majd
meg a szerelmet, a barátságot és a hűséget, mint manapság a paprikajancsit;
tébolydákat csak épelméjűek számára fogunk építeni; az orvosmesterséget, mint
az államra károsat, betiltjuk – hiszen csak jár nékik valami büntetés, amiért
föltalálták az örök élet elixírjét –, és szintugyanolyan könnyedén rendezünk
orkánokat meg földrengést, ahogyan ma tűzijátékokat. – Szegény ördög, ki itt lebegsz;
miféle halhatatlanságra lehetne kilátásod abban a világban, s milyen jól tetted,
hogy ennek a porától ily korán búcsút vettél!” –
Ám e derűs hangulatomban
egyszer csak meghatottság fogott el, ahogyan egy hahotázóval is előfordul, hogy
végül könnyekre fakad; véletlenül egy zugolyba pillantottam ugyan-is, ahol
egyetlen öröme s egyben egyetlen megmaradt bútordarabja gyanánt, némán és
jelentőségteljesen, a gyermekkora volt a sápadt porhüvellyel szemben-állítva:
egy régi, idő-megviselte festmény, melynek színei félig már kifakultak, amiként
az elhunytak arcmásairól, a babona szerint, tovatűnik az orcák pírja. A kép a
poétát ábrázolta, anyja ölében játszadozó, kedves mosolyú kisfiúként – ah, a
szép arc volt életében az első és egyetlen szerelme, amely csak haldokoltában
lett hűtlen hozzá. Itt még a gyermekkor kacagott körülötte, minden örömével, és
ő egy tavaszkert közepében állott; telidesteli bimbóval, amelyek illatára oly
igen vágyódott, de amelyek csupán mérges virágokul pattantak ki számára, halálát
hozván. Megborzongtam és félre kellett fordítanom a tekintetem, amidőn a
kópiát, a mosolygó, aranyfürtös gyermekfejet akaratlanul is összehasonlítám a
most előttem függő, hippokratészi arcát viselő eredetivel, amely feketén és
ijesztően, Medúza-főt formázva meredt vissza saját ifjúságára. Élete utolsó
percének utolsó pillantását minden bizonnyal a festményre vethette, minthogy
arccal feléje fordulva függött, és közvetlenül a kép elé állítva egy lámpás
égett, mintha oltárkép előtt. – Ó, alattomos retusőrök a szenvedélyek, akik úgy
frissítik föl a múló évek során az ifjúságban viruló raffaellói fejet, hogy
mind erőszaktevőbben, mind keményebb vonásokkal torzítják el, mígnem a
hajdanvolt angyalfő helyén a Pokol-Breughel-i maszka
mered ránk. –
A költő dolgozóasztalául –
Apollón oltára gyanánt – egy kő szolgált, minthogy ami fa-nemű a helyiségben
csak volt, beleértve a festmény lefeszegetett keretét is, éjjeli áldozati
szertartásai során már rég a lángok tápláléka lett. Erre a kőre volt téve a
szerzőjéhez visszatért szomorújáték, amely Az ember címet viselé,
valamint a poétának az élethez címzett lemondólevele, mely utóbbi imígyen
szólt:
„Lemondólevél az élethez
Az
ember mit sem érő kontármunka, ezért kivonom a világból. Emberem nem talált
kiadót, sem mint persona vera, sem mint persona ficta:
az utóbbira (a tragédiámra) nem akadt könyvkereskedő, aki a nyomdaköltséget
megelőlegezné, az előbbivel (velem magammal) mákszemnyit sem törődik még maga
az ördög sem, és nyilvánvaló, hogy éhhalálra szántak, akárcsak Ugolinót,
e minden börtöntornyok legnagyobbikába, a világba zárván, amelynek kulcsát a
szemem láttára hajították a tengerbe egyszer és mindenkorra. Még szerencse,
hogy elég erőm maradt felkapaszkodni az oromzatra, és levetni magam onnan.
Köszönetet mondok ezért ebben a jelen testámentumomban a könyvkereskedőnek, aki
Ember(-)e-met ugyan nem karolta fel, ám nekem legalább bedobott egy kötelet a
toronyba, amelynek segítségével a magasba juthatok.
Gondolom, odafönt vidám lehet, s bizonnyal nagyszerű
lehet a szabad kilátás; de akárhogyan is, még ha nem látnék semmit is, akkor is
jobb, mint idelent, hiszen ott akkor mit sem tudok erről – nem úgy, mint
szegény öreg Ugolino, aki az éhségtől megvakulva tapogatózott körbe-körbe toronybörtönének
falai mentén, vaksága teljes tudatában, és mégis oly hatalmasan küzdött és
ágaskodott benne az életösztön, hogy sehogyan el nem hagyhatta ezt az
árnyékvilágot.
Ah, én is játszadoztam,
akárcsak ő, rabságomban angyali szépségű fiúcskákkal, akiket magányos éjeimen
én magam nemzettem, s akik úgy játszódtak körülöttem, mint viruló ifjúság és
fényes aranysugarakban fürdő álmok; ó, bennök, akiket a világnak hátrahagyni
vágytam, bennök forró szerelemmel vetettem magamat az élet keblére; – ám az
emberek eltaszították őket is, őket is szétrágták a velem együtt ide-zárt éhes
állatok, s így azután már csak az emlékeimben enyelg-nek körül, mint csalóka
látományok.
Így vagy amúgy: gondosan
elreteszelték mögöttem az ajtót, annyi bizonyos, s hogy legutoljára
rámnyitották, csupán azért történt, hogy behozzák rajta utolsó gyermekem koporsóját;
– így hát nem hagyok hátra semmit az égvilágon, mind-azonáltal felszegett fővel
megyek elébed, légy bár az Isten vagy a Semmi!”
Ez az utolsó hamu maradt
vissza tehát egy valahai lángból, amelynek másoknak nem fényeskedhetvén kellett
ki-húnynia. Gondosan összegyűjtöttem, az Ember-nek az éhes rágcsálóktól
még megmenteni tudott relikviáival egyetemben; önkényesen a hagyaték örökösévé
nyilvánítván magamat.
Ha az ég kegyelméből jobb
helyzetbe kerülök valaha, a magam költségén fogom kiadni Az ember című
szomorújátékot, csonkává rágott és töredékes voltában is, és példányait ingyen
fogom szétosztani az emberek között. Egyelőre csupán a paprikajancsi prológusát
adom ízelítőül. Legelébb is a poéta a saját nevében kéri a közönség bocsánatát,
amiért egy tragédiában merészelte fölléptetni a paprikajancsit; mentsége pediglen
ekképpen szól:
„A régi görögök
szomorújátékaiból nem hiányozhatott a kórus, amely a látottakhoz általánosabb
szinten fűzött kommentárjai révén elvonta a tekintetet az egyes jelenetek
ijesztő voltáról, s imígyen lecsillapítá a kedélyeket. Nos, én úgy gondolom,
hogy most a legkevésbé sem az elnyugtatásnak van itt az ideje, hanem sokkal
inkább a felrázásnak, a riadó-fúvás-nak, lévén minden egyéb teljességgel
hatástalan, amennyiben oly tompává s közönyössé lőn az egész emberiség, hogy
rendszerint már csak mechanikusan teszi minden dolgait, s titkos bűneinek is
csupán a kikapcsolódás okán hódol. Erős ingerekkel kell csiklándani, miként az
aszténiás betegeket; épp
ezt céloztam én a paprikajancsimmal, tudniillik hogy jól fölpaprikázzam – mert
a gyermekek és a bolondok nemcsak hogy, miként a mondás tartja, mindig igazat
beszélnek, hanem ezenfelül nemcsekély mértékben szolgálják a félelmetes és
tragikus kibontakozását is, amennyiben az előbbiek a maguk ártatlanságában
mindennémű jámbor szépítgetés nélkül adják elő, az utóbbiak pedig egyenesen
gúnyolódnak rajta és tréfát űznek belőle. A jövendő esztéták igazat fognak adni
nekem.” –
Amit a kéziratból ezen kívül
még közre kívánok bocsátani ehelyt, alább következik:
„A paprikajancsi prológusa Az ember című tragédiához
Az
ember beharangozójaként lépek Önök elé. A mélyen-tisztelt népes publikum
alighanem könnyebben elsiklik afölött, hogy becsületes foglalkozásomra nézve
bolond vagyok, ha személyem ehelyt való igazolása végett Darwin doktorra
hivatkozom, aki szerint valójában a majom – aki pedig komolyság dolgában
kétségkívül még hátrább áll, mint egy közönséges bolond – az egész emberi nem
előhírnöke és prologistája, s gondolataink és érzéseink, az enyéim csakúgy,
mint az Önökéi, habár finomodtak és civilizálódtak valamelyest az idők
folyamán, ám eredetükhöz híven mégiscsak olyan gondolatok és érzések maradnak
mindétiglen, amilyenek egy majom fejében és szívében megfoganhattak. Darwin
doktor, akire mint szószólómra és ügyvédemre kívánok itt hivatkozni, azt
állítja ugyanis, hogy az ember mint olyan létét egy, a Földközi-tenger vidékén
honos majomfajtának köszönheti, amely faj egyedei kizárólag annak révén, hogy
megtanulták hüvelykük izmának olyatén használatát, mely lehetővé tette a
hüvelykujjnak a többi ujjak hegyével való összeérintését, tettek szert
lassanként kifinomultabb érzésekre, melyekről a későbbi nemzedékek során a
fogalmakra tértek át, hogy végtére is értelmes ember alakjába öltözzenek; amely
alakban ma is lépten-nyomon láthatjuk őket büszkén feszíteni udvari vagy másmilyen
uniformisukban.
Mindebben nagyon sok megfontolásra érdemes van –
avagy nem találkozunk-é vajon még ezredévek múltán is olykor feltűnő
hasonlóságokkal és az ősökre való visszaütés bajosan félreismerhető eseteivel?
Én bizony vissza tudok emlékezni nem egy esetre, amidőn azt kellett megállapítanom,
hogy némelyik respektált és bámulattal övezett személyiség – így például
egyik-másik író vagy más, magát tollforgatónak tartani óhajtó egyén – mind a
mai napig nem tanulta meg hüvelykizmát rendeltetés szerént használni; ha nem tévedek,
ez fölöttébb meggyőzően szól Darwin igaza mellett. Másfelől a majomnemzetségben
olyan érzésekre és készségekre lelünk, amelyeket mi nyilvánvalóan
elhullajtottunk az emberré-válás salto mortáléja során; így p. o. a majomanya
mai napság is jobban szereti gyermekeit, mint némely főnemesi anyák – mely
megállapítással szemben az egyetlen ellenérv annak megbizonyítása lehetne, hogy
utóbbiak éppenséggel túláradó szeretetükben hanyagolják el magzataikat,
miközben céljuk nekik is ugyanaz, amit amazok kölykeik agyonnyomása által
némiképp rövidebb úton érnek el.
Egy szó, mint száz, a magam részéről egyetértek
Darwin doktorral, amely egyetértés ama filantróp javaslatra sarkall, hogy
tanuljuk meg öcséinket, minden világrész majmait, többre tartani, s iparkodjunk
őket, akik ma még paródiáink csupán – alaposan kiokítván őket hüvelyküknek a
többi ujjukkal való szembefordításának módja felől, ami az írótollak
megfelelőképpeni kézbe-vételét lehetővé teendi számukra –, a magunk képére
nevelni és pallérozni. Még mindig jobb ezen első Darwin doktorral egyetértésben
a majmokat fogadni el őseink gyanánt, mint addig ellenkezni és húzódozni,
mígnem egy második jő, aki aztán még más egyéb vad állatokat tesz meg
aszcendenseinkül, s
aki alkalmasint éppoly jól meg tudná támogatni tézisének valószínűségét;
merthát vegyük csak észre: az emberek többségének fiziognómiája, ha arcuk alsó
részét és szájukat – amelyből oly bőséggel ontják a fennkölt szavakat –
letakarjuk, feltűnő alkatbéli hasonlóságot mutat különösképpen némely ragadozó
madárhoz, úgymint keselyűhöz, sólyomhoz stb., és ugyebár a régi nemesség is
sokkal inkább a ragadozókra, mintsem a majmokra vezeti vissza családfáját, amit
nem csupán a rablás és a rajtaütések iránt az egész középkor folyamán
megnyilvánuló vonzalmuk bizonyít, hanem a címereikben rendre ott ékeskedő
oroszlán, tigris, sas és egyéb hasonló vad állatok is. –
A mondottak alighanem elégségesek is, hogy személyem
és a tüstént előadandó, Az ember című tragédia előtti szót-kérésem kellőképpen
igazoltassék. A mélyentisztelt publikumnak ezennel megígérem, hogy a
halálra-kacagtatásig tréfás leszek, bármily komoly tragédiát céloztanak volt is
a szerző szándékai. – Különben is mire az a nagy komolyság; az ember
természettől fogva bolondos szerzet, csak éppen nagyobb színpadon ágál, mint a
kisebb, a nagyobbikba a Hamlet mintájára beléhelyezett színpad aktorai; bármily
komolyan akarja is venni önnön szerepét, a színfalak mögött bizony, ha tetszik
neki, ha nem, le kell tennie koronáját, jogarát és színházi tőrét, és
szerepét-bevégzett komédiásként vissza kell húzódnia sötét kis kamrájába, amíg
a direktornak kedve nem tartja új komédiát műsorra tűzni. Próbálná csak egyszer
in naturalibus avagy akár csak hálóruhában és hálósipkásan megmutatni a
nagybecsű én-jét, istenemre, egészen bizonyos, hogy mindenkit elriasztana
sekélyességével és semmirevaló voltával. Ezért aztán mindenféle tarka
jelmezekbe burkolja ezt az énecskét, az öröm és a szerelem álarcaival takarja
el arcát, hogy érdekesebbnek tessék, no meg hogy hangját a belérejtett szócső
zengőbbé tegye; majd végezetül az én végignéz a magára húzott színházi
gúnyákon, s, elhitetvén magával, hogy azokkal volna azonos, igen elégedett
magával; mi több, talál még nálánál is nyomorúságosabban öltözött én-eket is,
akik csodálják és magasztalják is az összefoldozott madárijesztőt; holott
alaposabban szemügyre véve – művészibb fabrikációjától eltekintve – mindenben
az elsőre üt a második Mandandane is,
aki ruhájába gorge de Paris-t
applikált, hogy abba szívet lehessen képzelni, és finom kidolgozottságában
megtévesztőbb maszkát tart halálfeje elé.
A halálfej soha nem hiányzik a kacéran szemező
maszka mögül, s az Élet csupán csengettyűs ruha, amelyet a Semmi magára öltött,
hogy elébb csilingeljen vele, végül pedig dühödten leszaggassa magáról, és
messzire hajítsa. Mert az égvilágon minden: Semmi; ez a Semmi fojtogatja és
nyeli el mohón önmagát, s éppen e szemfényvesztő ön-elnyelés kelti azt a
csalóka látszatot, mintha léteznék Valami, miközben ha ezen megtévesztő
viaskodás kihagyna egy időre, menten előtűnnék mögüle a Semmi, kendőzetlenül;
úgy, hogy bárki elrémülne tőle. A csalóka tusának ezen átmeneti elnyugvását a
balgák az Örökkévalóságnak tartják, holott ez a tulajdonképpeni Semmi és az
abszolút halál, minthogy az élet, éppen ellenkezőleg, egyesegyedül a dolgát
folytonosan tevő halálból eredhet.
Ha minderről komoly töprengésekbe bocsátkozna az ember,
mihamar a bolondokházában végezhetné, de én csak úgy veszem, ahogy egy
paprikajancsihoz illik, és e prológust ilyeténképp lassacskán a tragédia
elejéhez kanyarítom, amelyet a költő persze magasabb régiókban képzelt el, s
még egy istent is meg a halhatatlanságot is beléje-fundálta, csak, hogy Embere
ezáltal jelentősebbnek tessék. Mindazonáltal én abban bízom, hogy módom lesz a
jó öreg Sors szerepét eljátszani benne, kinek a görögöknél maguk az istenek is
uralma alatt állottak, és lehető lesz kellőképpen összekuszálnom a szálakat a
szereplők között, hogy végül azután ők maguk se igazodjanak el saját magukon;
elannyira, hogy az embernek végtére óhatatlanul magamagát kell Istennek
tartania, avagy legalábbis – az idealisták és a világtörténelem buzgólkodását
utánozva – egy isteni maszka megformálásán iparkodnia.
Ezzel tehát, úgy vélem, nagyjából be is harangoztam
önmagamat, és alkalmasint átadhatom a terepet magának a szomorújátéknak a maga
hármas egységével: az időével – melyhez szigorúan tartani fogom magam,
hogy az ember az Örökkévalóságba ne tévedezzék valahogy –, a helyével –
amely nem terjedhet túl ezen a termen – és a cselekményével – amelynek a
lehető legszűkebb határokat fogom szabni, hogy az ember, alias Oidipusz, csak a
vakságig jusson el, nem óhajtván őt egy, az elsőhöz öltögetett második
cselekményben a megvilágosodásig eljuttatni.
Ódzkodás nélkül jóváhagytam a maszka-viselést,
végtére is mennél több a maszka, annál nagyobb mulatság őket sorban egymás után
lerántani, egészen az utolsó előtti szatirikusig: a hippokratészi álorcáig,
majd az utolsó véglegesig, mely se nem nevet, sem nem sír immár: a konty- és
copf-nélküli csontkoponyáig, amellyel a tragikomikus végleg lelép a színpadról.
– A versek ellen sem berzenkedém; hiszen nem egyebek, mint egy komikusabb
fajtája a hazugságnak, aminthogy a kothurnus is csupán a felfuvalkodottságnak a
szokásosnál komikusabb kifejezője.
Prológus el. – ”
Utószó
A tizenhat „őrjárat”-ból
álló prózamű Nachtwachen címen 1804-ben jelent meg először egy korabeli
regényújságban (Journal von neuen deutschen Original Romanen) a
szászországi Penig városkában. Ami a műfaját illeti, regényként szokás
emlegetni, ám nem igazán számít eretnekségnek e besorolás indokoltságának s
kivált egyedül-lehetséges-voltának kétségbevonása. Természetesen a Bonaventura
álnév is irodalomtörténészi nyomozómunkára ösztökélte az illetékeseket, melynek
eredményeképp több nagy név is fölkerült a szerzőjelöltek listájára. A(z újra)
fölfedezését nem utolsó sorban az álnév mögé rejtőzött szerző kiléte iránti
kíváncsiságnak köszönhető Nachtwachent többek között F. W. J. Schellingnek,
Caroline Schlegel-Schellingnek, Jean Paulnak, Clemens Brentanonak, E. T. A.
Hoffmann-nak, Friedrich Gottlob Wetzelnek és Johann Karl Wezelnek
tulajdonították. Részben Jost Schillemeit professzor közvetett
„bizonyítékokkal” jócskán alátámasztott (1973-ban publikált) kutatási
eredményei, részben egy 1987-es amszterdami kézirat-lelet nyomán tudományosan
kellőképp megerősítettnek szokás elfogadni a tézist, mely szerint a mű szerzője
Ernst August Klingemann. Klingemann (1777–1831), aki jogi tanulmányait részben
– sűrűn látogatva a közeli weimari Udvari Színházat is – a jénai egyetemen
(azaz a Novalis, Tieck és a Schlegel-fivérek köré csoportosuló romantikus kör
székvárosában) folytatta, életét lényegében szülővárosában, Braunschweig-ben
élte le színházi emberként. A goethei Faustot elsőként színpadra állító
színidirektor-rendező drámák, regények és (gyakran polémiától fűtött) kritikák
szerzője.
(Tatár Sándor fordítása, utószava és
jegyzetei)