A legbelső kör
A
legbelső körben mind lezártak
forgóajtók
és radiátorok,
csend
van itt s a megfúlt matróz,
magzatvízben
embrió forog.
S a
síkok közt te halfarokkal
sötét
gondjaid mögé osonsz,
várost
látsz, hol anyád volt leány,
bokáit
nézték, ez itt Losonc.
Vidám
asszony volt, nem bántott téged,
nyakadra nőttek hosszú számsorok,
fővel
lefelé kuporogsz itt,
az
anyaméh kiszáradt torok.
A
legbelső körben nem felelnek,
kérdeznek
csak és némán lengve
elúsznak
ajtók, oszlopok
válasz
nélkül a végtelenbe.
A halál ereje
Hallom,
a halál ereje sem riaszt el.
Így
igaz, a halál maga is halandó,
hisz
a lélekkel együtt meghal benned
a
halál gondolata is.
Nézd: orgonavirágok lassan szavalnak,
a
halál mélységével világlik a tó,
három
galamb bámul mozdulatlanul,
az
átláthatatlan térbe merednek.
Létezéséről
az igazságosak tudnak,
a
hajnali csendben véle szeretnek,
mellette
ülnek az ártatlanok és beszélnek hozzá.
Vajon
a létezés jelenthet-e a halál
bélyege
nélkül egyebet a lélegzetével
felmagasztosításánál?
Erős
vagyok, a halál ereje van rajtam
és
a megpillantott értelmetlenségeké.
Így
aztán látom, hogy a halárusok
mit
rejtegetnek hűvös pultjaik alatt,
és
úgy alkuszom a síkos harapnivalóra,
mintha
nem tudnám, hogy halállal táplálkozunk.
Emlék
Lustán
hunyorgok elterült
forró
vaslemezeken.
Tenyereden
nyújtod az
üveggyapotot: rágcsálom lassan.
Szájpadlásomon
üvegszilánkok,
nyelvem
alatt a vérem,
ajkamon
piros hab,
fogaim
között sós tó.
Kezetcsókoltam
neked
régiesen.
A divat hullámait
egész
lelkemmel élem át.
Csodálkozva
néztél utánam
végig
a börtönfolyosón. (Utca).
