Érintve

 

 

Úgy érintek meg mindent, mintha csuklódat

érinteném, gyengéden, kicsit úgy, mint az orvosok,

úgy érintem a szemem felé csapódó ágakat hirtelen

kapva feléjük, majd lassan elengedve őket, mintha

csuklód lüktetését kutatná kezem, vagy óvatosan

reggel a lepedőt úgy simogatom elmerülve a gyönyörű

mozdulatokban, mintha fehéret fehérre, lélegzetet

lélegzetre illesztenék egy jéghideg műtőasztalon.

 

 

 

Kinyitva áll

 

„Visz már a vonat, nincsen leszállás”

(Sylvia Plath: Metaforák)

 

 

Körül a bútorok hatalmas tömbjei

és a tükör üvege mögött a tömény iszap

 

az ajtó nyitva

kinyitva áll az ajtó a csillag alatt

küszöbén szirom és pókfonál.

 

Azért épültek ezek a falak,

hogy vakítsanak.

 

Ömlik végig, de végig a kövön

haja sötéten, nehezen,

széthányt cipők, széklábak között,

 

keze, lába egészen másfelé mered.

Csak néztem a kezem

 

 

Féltem: megfojtom magam, ahogy

egyre halkabban lépkedtem valami

őrült lármában, valami

vacsorabűzben, kutyaugatásban –

 

Mert nem találtam a helyem –

a lépcsőházban szorongattam

egyre a kulcsokat.

 

Nehéz volt az ajtón belépni,

mintha idegen csomagot cipelnék haza,

súlyosat, sötétet, nyirkosat – aztán

a konyhaasztal mellett ülve,

csak néztem a kezem:

 

Mire hazaértem, megint este lett.