Érintve
Úgy
érintek meg mindent, mintha csuklódat
érinteném,
gyengéden, kicsit úgy, mint az orvosok,
úgy érintem a szemem felé csapódó ágakat hirtelen
kapva
feléjük, majd lassan elengedve őket, mintha
csuklód
lüktetését kutatná kezem, vagy óvatosan
reggel
a lepedőt úgy simogatom elmerülve a gyönyörű
mozdulatokban,
mintha fehéret fehérre, lélegzetet
lélegzetre
illesztenék egy jéghideg műtőasztalon.
Kinyitva áll
„Visz már a vonat, nincsen leszállás”
(Sylvia Plath: Metaforák)
Körül
a bútorok hatalmas tömbjei
és
a tükör üvege mögött a tömény iszap
az
ajtó nyitva
kinyitva
áll az ajtó a csillag alatt
küszöbén
szirom és pókfonál.
Azért
épültek ezek a falak,
hogy
vakítsanak.
Ömlik
végig, de végig a kövön
haja
sötéten, nehezen,
széthányt cipők, széklábak között,
keze,
lába egészen másfelé mered.
Csak néztem a kezem
Féltem:
megfojtom magam, ahogy
egyre halkabban lépkedtem valami
őrült
lármában, valami
vacsorabűzben,
kutyaugatásban –
Mert
nem találtam a helyem –
a
lépcsőházban szorongattam
egyre
a kulcsokat.
Nehéz
volt az ajtón belépni,
mintha
idegen csomagot cipelnék haza,
súlyosat,
sötétet, nyirkosat – aztán
a
konyhaasztal mellett ülve,
csak
néztem a kezem:
Mire
hazaértem, megint este lett.