Tény az, ami tény volt

 

 

(Ebben a rovatban időről-időre megkeresünk egy magyari írófélét, esetleg költőfélét, és megkérdezzük tőle, mivel tölti a napjait. Líraibban szólva: „Mester, mostan mit alkotol?”

Norman Károlyt is mél-végre kaptuk, hogy kifaggassuk.*)

 

From: Norman Károly

Sent: Sunday, January 20, 2002 9:02 PM

To: Onagy Zoltán

Subject: RE „most mifélén dolgozol?”

 

Önélet

A múlt század első felében születtem, amikor a rákosizmus még csak vágyálom volt. Tízéves koromtól fizikus és csillagász akartam lenni: egyrészt sikerült, másrészt kiderült, hogy amit e kifejezés számomra jelentett – aminek megvalósítására tehát gyermekként fölesküdtem –, az költészet és filozófia, csak a társadalom rosszul ismerte a szavak jelentését. Igazolt versenyző voltam úszásban, középtáv-futásban, szertornában, evezésben, vitorlázórepülésben, sakkban, valamint hegedűben, zongorakísérettel.

Íróságom tudatossá 1984-ben vált, nyilvánosságra barátaim – Spiró és Kardos G. Györgyök – segítségével került. Büntetésből 1990 óta újságírással és -szerkesztéssel foglalkozom, és már alig tudok integrálni. Szépírói ambícióim nyomán 90 kisprózám jelent meg napi-, heti- és havilapokban, és egy regényem; ezek elmélyült csöndet váltottak ki. Házasságom saját kezű építőmunka által köttetett meg, az alapárok-ásától a strangon át a talpszelemenig. Egyszer nősültem, de alaposan; ismert gyermekeim száma: 3.

A könyvekről: már a háború után születtem, ennek következtében az első könyv, amely a kezembe került, egy szovjet mesekönyv volt, a ravasz rókáról. Ez fölfokozta a könyvekkel kapcsolatos aktivitásomat, de összeragasztották őket.

Meghatározó élményem volt az első általános iskolai olvasókönyv, amely gazdagon artikulálta ismereteimet a társadalom szerkezetéről (apu a bányában dolgozik, munka után pedig gyűlésekre jár, ezek következtében a legeldugottabb faluban is kigyulladnak a barátságos villanyfények; a honvédek megvédik a hazát az ellenségtől; I-LYEN A MI CÍ-ME-RÜNK). Olvasásból 10 éves koromig nem voltam képes négyesnél jobb jegyet szerezni, amikorra pedig már egészében elolvastam Verne Gyula életművét, az Élet és Tudomány, valamint a Nők Lapja öt-öt évfolyamát, és édesanyám esti gimnazista fizika tankönyveit. Ekkoriban továbbá már rákaptam apám 6 ezer könyvére, de a szociológia még nem érdekelt, ezért nem vettem elő egy vastag, bordó színűt, amelynek címe Nem a mi életünk volt. Egy évvel később újraolvastam a címet, és alaposabban elmélyültem a műben. (Nemi életünk.)

Írtam néha ezt-azt. Ennek nincs köze a könyvekhez, nem is könyveket akartam írni, csak féltem, hogy elfelejtem az ötleteimet. Különben sem kell feltétlenül olvasni ahhoz, hogy az ember írjon.

Nem is tudnék. 40 ezer könyvem papírdobozokban illeszkedik a tárolási lehetőségekhez.

 

From Onagy Zoltán: a. Most érkeztem vissza az elender.hu/~ andrassev/virtuart/virtuart.htm című honlapról. Egészen komoly terjedelmű anyagodra találtam fent.

b. Mindabból, amit eddig elmondtál, jól értem-e, kimondottan jól érzed magad, tele vagy feladattal, munkával, hogy nem izgat különösebben maga az irodalom?

From Norman Károly: a. Mihez képest komoly méretű az anyag? A lehetőségek: másokéhoz képest. (Ez szerénytelen volna.) Ahhoz képest, hogy mi néz ki belőlem. (Ettől lehangolódom és agresszívvé válok.) Ahhoz képest, amit eddig megjelentettem. (Tagadom, az emberek nem ismerik például a Tekintet című lapot, amely pedig egészen színvonalas.) Ahhoz képest, amim van. (Na várjunk csak egy kicsit, mondta Hüvelyk Matyi fenyegetőleg.)

b. Oh, provokátor barátom. OK, tehát: kimondottan szarul érzem magam. Ennek számos összetevőjét mindenki ismeri, aki hazánkban írással próbálkozik. Ami viszont az irodalmat illeti: főként az érdekel. Mármost ha egy embert az élet nem engedi három hónapig egyfolytában írni, hanem időnként lök elébe 2-3 óra szabad időt, az az ember annak van kitéve, hogy komor hangulatából indulva készülő vidám regényére másfél órát hangolódhat, aztán fél órát írhat, végül egy órát levezethet, hogy visszatérjen a satupadhoz. Hogyan képzelem a megoldást? Látszólag bravúr, valójában súlyos kényszer, de egyszerre sok-sok regényt kell írni, az egyik komor, a másik vidám, a harmadik fenséges, a negyedik maga a tényvaló, az ötödik élettani, a hatodik merő filozófia, a hetedik a végrendelet; és ha van másfél órám, akkor a hangulatom szerintit kell elővenni, mert azt még elérhetem, mire lejár az ebédidő.

Akinek ezek után is az a benyomása, hogy jól érzem magam, az valószínűleg a saját hangulatához keres kellően kontrasztos hátteret bennem, tehát a legmélyebb aggodalmat kelti a lelkemben a helyzetét illetőleg. Kérdésed nyomán tehát hadd nyilvánítsam ki a legmagasabb fokú részvétemet.

 

From Onagy Zoltán: Károlyom, nem tudom, miféle „emberekre” gondolsz, én jól ismerem a Tekintet folyóiratot, kár, hogy a főszerkesztő nem volt képes kibrusztolni legalább az évenkénti tíz megjelenést, mint pl. a tatabányai Új Forrás. Olvastalak is a Tekintetben, de máshol nemigen. Az előbb bemásolt honlapon pedig olyan mennyiségű – általam eddig nem látott – anyagot találtam, amelyekkel másutt is találkoznom kellett volna, nem csak az ÉS-ben, szórvány-norman-ként.

E nem megkerülhető tényből mire következtethet egy jóindulatú pályatárs, lazán vállat vonsz, ha nem kérnek személyre szólóan és tisztelettel, akkor nem adsz ki a kezedből anyagot. El-elkészül egy-egy kisebb, folyóiratközlésre éppen megfelelő anyag, de nincs megrendelő, tehát a gépedben marad. Nem szerencsés alapállás. Egyrészt a megrendelés inspirálja az emberfiát, másrészt mindig készenlétben tart valami félig készet, hogy ne legyen vele sok munka a rendelés érkeztekor. Öt-nyolc regényt írni a másfél órás szünetekben? Még ha a legzseniálisabb regényíró programmal is. Mondd el a trükkjét. És jobban megy, mintha egyet írnál, eladnád, aztán megint egyet, azt megint?

From Norman Károly: Zoltán! Nagyon is jól tudom, hogy Te ismered a Tekintetet. Azért írtam, hogy a cím mások számára is elhangozzék.

A sok regénynek nincs trükkje, tényleg sok az ötletem, sajnálnám, tudni vélem némelyikről, hogy regénnyi, tehát egy magam programozta jegyzetelő szerkezetbe teszem át őket. Van köztük négy, amelyet több mint 10 éve érlelek, de még mindig zöldek, túl a 100 ezer karakteren és ezeroldalnyi jegyzeten.

Ami viszont az eladást illeti: amikor házaltam a novelláimmal, e kerek történeteken gördítettek ki az utcára számos kiadóból, amit meguntam. A legjobb eredményem: ha hozok szponzori támogatást, akkor szívesen kiadják. Mármost ha én könnyedén tudnék szponzori támogatáshoz jutni, akkor elmennék szponzorszervezőnek, ami jobban fizet, mint a támogatott könyv nonprofit nullszaldója. Ezekre a dolgokra utaltam, amikor a mindenki által ismert nehézségekre hivatkoztam.

Mindez nem egészen igaz: ha agresszíven nyomulnék, néha elérhetném egy-egy kisebb novellám megjelenését, sőt, van, aki kimondottan kért, hogy írjak (Mező Feri a Mozgóból, Szondi Gyuri a Napútból, Ördögh Szilveszter), sőt egy pályázaton való viszonylag kedvező szereplésem okán a Holmiban is fogadnának. Gondolom, ha végre elkészül egy-egy könyv, azzal megint elindulhatok frusztrációs körútra.

Tényleg nincs mindig lehetőségem folyamatosan dolgozni. A lendület nem tart ki a három nap múlva adódó újabb egy-két óráig. Belelkesedem, írom a Darázsfészket, aztán elkrimisedik, és félre kell tenni. Akkor előveszem a Dorka és Októbert, de már 100 ezer betű, ehhez igazán kell pár óra, hogy fölidézzem. A Darázsfészek bizarr, a Dorka és Október szépséges, a Csodálatos Ház rejtelmes, a Steepland rettentő, a Sport közérdekű. A nemlét-szindróma önrefelxív, mindegyik filozofikus, és mindegyik fölveti a további anyaggyűjtés problémáit. Amikor pedig a motiváció kicsit meggyengül, az előtérbe nyomakszik a számítástechnikai cikkleadási határidő, mint most is. Már ahhoz is komolyabb Visual Basic makrók kellettek, hogy ne felejtsek el minden jegyzetet és gondolatot, amely egy-egy regény kapcsán előkerül.

Aztán az is előfordulhat, hogy a szerkesztők ízlése nem egyezik az enyémmel… Szerénységük tiltja, hogy megnevezzem őket. Lehet igazuk is.

 

From Onagy Zoltán: Károly, a válaszod után sem könnyű elképzelni, hogy néhány órára bejutsz valamelyik félig készbe, ráveted magad, azután ott hagyod, hogy legközelebb csak néhány hét, hónap után juss vissza. Számomra, amikor regényben vagyok, ha kényszeres „kimozgás” miatt néha fel kell állnom a gép mellől, mondjuk piacnap, olyanféle felüdülés, hogy megfigyelhetek bizonyos új, addig nem regisztrált gesztusokat, mozdulatot, ilyest, és miután visszajutok az anyaghoz, azonnal beépítem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az író nem tart szünetet, de a menetben lévő regény mindennél fontosabb, minden elől elveszi a helyet, és a lehető kényszercselekményeket magába integrálja, felhasználja, hogy ne kapjon gutaütést az esetleges családi kötelezettségeitől.

Arról nem is beszélve, ha egy részlet elkészült – hogy a készülő anyag kikerüljön a köztudatba (lásd Podmaniczky Szilárd „leopárd”-regényét) –, azonnal eladni, megmutatni, elraktározni és feldolgozni a visszajelzéseket. A reakció a folyamatos írói lét egyik alapfeltétele. Éppen úgy, mint a konyhamunka: a szakács megáll a konyhaajtóban, és figyeli, milyen étvággyal pusztítják el félnapos munkája eredményét. Miképpen gondolhatod ezt másként?

From Norman Károly: A dolog pontosan így működik nálam is, ami jelenthet a felüdülés alatt új megfigyeléseket is, de új ötleteket is. Azonban egyik is, másik is feltételes dolog. Az a lényege a folyamatnak, hogy nem a kész regény gravitációjára hullok rá, hanem a belső energiától, az ötletektől és tapasztalatoktól (ezek összefonódnak) lökve repülök vissza hozzá. És ezek az ötletek nem feltétlenül egyetlen regényhez mutatnak, azaz nem dolgozik a regény gravitációja árnyékolás módjára vagy színszűrős szemüvegként. Hozzáteszem: azt, hogy egy új dolgot beépítsek, sokszor annyira gátolják a körülmények, hogy csak ideiglenes megoldást érhetek el, például nincs már szép szavam, de tudom, jó a gondolat. Ezért a rendszerembe kvázi cédulát tűzök be, amelyben ott van az ötlet, későbbi kidolgozásra.

Én nem egyszerre egyetlen regényt író gép vagyok, hanem egyetlen világot sokféleképp fölmutatni törekvő monász, afféle csíra, amely a közös magból sok ágat fejleszthet, és kissé mellékes az, melyik kap épp több napfényt a pillanatnyi növekedéshez. Én a világot nem regényekre tagolva, hanem integráns pozícióból élem meg, és az egységességnek ez a tudata bennem nagyon erős. Úgyszólván egyebem sincs, amit realitásnak foghatnék fel. Ezt egyszer A nemlét-szindró-mában fogom kifejteni. Persze, a visszacsatolás nagyon fontos. A Steeplandből már jelent meg részlet (ÉS: A medúzás lány), tetszett is; a Tabán egy része is megjelent a regény előtt a Mozgóban, de megkaptam szerkesztőktől azt is, hogy szeretnének szuverén, nem részlet munkákat inkább. Ezért inkább tartózkodom, s azért is, mert sok átírni való lesz…

 

From Onagy Zoltán: Károly, őszintén megvallva nem kimondottan csábító ez a dramaturgiai idealizmus, nem egy regénybe, hanem egyszerre – párhuzamosan – nyolcvanba integrálni a megfogalmazandó világot. Ahhoz, hogy sikeresen működjön, olyan elmét kell tartanod a fejedben, és olyan komplett irányító szempontrendszert kellett kidolgoznod, hogy végig sem merem gondolni. Nekem hosszú évekig a legrövidebb írást is ki kellett nyomtatnom, mert képtelen voltam jól érzékelni a monitorról, amit írni akartam. Nem „láttam” a papír tapintása nélkül. A most megjelent Szerelmeskönyvet legkevesebb tizenkétszer nyomtattam ki, javítottam meg.

Arról nem is szólva, hogy számomra a regény egy történet, technikájától függetlenül. Történet, elmondva. Cselekménnyel, katartikus pontokkal, lírával, befejezéssel. A közelítésed egyféle munkához – pl.: „Azonban egyik is, másik is feltételes dolog. Az a lényege a folyamatnak, hogy nem a kész regény gravitációjára hullok rá, hanem a belső energiától, az ötletektől és tapasztalatoktól (ezek összefonódnak) lökve repülök vissza hozzá” – számomra meglehetősen lilának tűnik. Mint amikor a festő, aki nem a szavak embere, a festészetről beszél. A regény tudatosság, arányérzék, dramaturgiai érzék, mesélőkedv, individuum és szorgalom. Ez nekem nagyon furcsa, hogy egy író ilyenformán legyen képes a munkájára nézni, arról beszélni. Menjünk egy kicsit beljebb ebbe. Ha nem feladat egy munkadarab elkészítése – ezt lehetne ragozni, miért feladat egy regény, mennyire az, milyen unszolások és milyenek nem –, akkor mi?

From Norman Károly: Tegyük fel, hogy valaki regényt ír a halaskofákról. Vajon hasra esik-e a körúton nyilvánosan szeretkező közlekedési rendőrökben, mivel nemhogy tudna kezdeni velük valamit, de meg sem látja őket? Szakértőim azt állítják, hogy nem ez a helyzet, hanem fogja, elteszi magának az érintettekből kihulló szőröket, arra az időre, amikor majd a rendőrségről ír. Ugyan csaknem készen áll a Halaskofa-könyv, de azért a rendőrségi könyv ügye is kezd kirajzolódni. Az embernek a tapasztalatai valamelyes rendszer szerint gyűlnek emlékezete és tárgyi memóriája polcaira, és ha író, akkor egyes polcokat leendő regényeknek tekint.

A második észrevételre: arra kevés esélyt látok, hogy attól támad ötletem, ha a saját regényemet nézegetem. Arra többet, ha vannak ötleteim, és azokból regény lesz. Amiket a regényről mondasz, mind igazak. De azért a nem is egyenrangú tulajdonságoknak ez a hiányos felsorolása nem helyettesíti a regényt, amelyhez mint író viszonyulok. Éspedig úgy, hogy nem a regény íratja magát, hanem én írom a regényt. Mégpedig azért, mert volna mondandóm.

Mármost: én igenis azon a véleményen vagyok, hogy a regény elkészítése feladat. De ezt nem a regény rója ki rám. A regény írásának aktusában a feladatot kirovó már bennem van, bárhogy és bárhonnan került is oda. Egy munkadarab elkészítése is feladat, de például a Dávid készítésekor Mi-chelangelót nem a szikla egetverő formátlansága motiválta („ez már tűrhetetlen, hogy mennyi itt a megmunkálatlan kő”), hanem maga Dávid, aki Michelangelóból a kövön át akart kitörni, és akkor is kitör, ha az illető úr zenész, csak tán akkor madrigál formájában.

 

From Onagy Zoltán: Károly, nem hiszem, hogy jellegében másként közelíteném meg magát a regényt. Talán sokkal kevesebb bennem az elméleti heroizmus, és kevésbé arisztokratikusan kezelem magát a viszonyt. Nem várom el tőle, hogy megtartsa az egeket még akkor sem, ha a gondolat megszületett, etc. Azt akarom, hogy azt a reggelt, azt a gesztust, azt a történetet, tehát mindenféle prófétáló fogalmi dévajkodás nélkül adja elő, amit rábíztam. De azt mindenképpen elvárom tőle. Ráadásul tegezem készülő regényeimet. Sőt. Jobb esetben csábítgatom is, mint egy nőt, legyen őszinte, ne vezessen félre, mutassa meg, ha távolabb lépek, a titkos részeket is. Fontos nő, akire rábízom fél évemet. Koncentrálok. De miután elfoglaltam dombjait és mélyeit, titkait kiszereltem, bejártam minden enciklopédikusan felderíthető birtokát, nem foglalkozom vele tovább. A regénynek vége, túllépek, nem olvasom, nem járok vissza hozzá. A ház felépült, nem nekem készült, csak addig voltam felelős érte, amíg munkám volt rajta. Munkám és élvezetem.

Azt gondolom, itt a különbség.

Te nem akarod átadni, benne akarsz lakni a világ végezetéig. Jobban szereted annál, hogy befejezd. A befejezés a dolog véglegesítését jelenti, többé nem változtathatsz rajta, miközben az író maga is változik, a szemlélete is, egy húsz évvel korábban írt regényt nyilván minden ízében másképpen fogalmaznék. De ezt nem lehet.

(És talán – jegyzem meg zárójelben és szégyenkezve – nagy ívben leszarom az utókort, ahogyan ő is engem.)

From Norman Károly: Te szereted a regényeidet, aztán már nem szereted. De az én kapcsolataim örökké tartanak, már amit az örökkévalóság egy ember életében jelenthet: amíg vagyok. A valaha volt szerelmeim is itt vannak velem mind. A gyerekkorom felnőtt valóságként áll bármikor a rendelkezésemre; különösen becsülöm, amikor valami az emlékeim szabad birtoklásában, ebben a regresszióban segít.

Ne vessük meg a regressziót, amelyről a pszichológia megvetően mint alacsony rendű feldolgozásról szokott beszélni; ha én regresszióval visszahullhatnék negyven évnyit, és megint szépen hangzana a hegedűm, amit ez a nevetséges fadoboz mára már egészen elfelejtett, annak bizony nemcsak én örülnék.

Wittgenstein szerint tény az, aminek esete fennforog; szerintem pedig tény az, ami tény volt. Például ma is tény, hogy én Mártát 1965-ben megcsókoltam a Császár és a Lukács uszoda közötti regényes sikátorban. Ez 1965-ben ténnyé vált, és azóta egyfolytában az.

Én a regényeimben bármikor járhatok, miután elkészültek, mert tény az, ami tény volt. De szeretni nem a regényeimet szeretem, mert azok – ahogy már írtam – csak egy magból előbújt, látszólag független ágak. Nem a regényeimben vándorlok hát, hanem valahol, és a lábnyomaimat regény formájában hagyom magam mögött, emlékezetemben a már megtett úttal.

Ami az utókort illeti, bennem sem él a vonzása, nem akarok cél szerint önmegvalósulni, ami a nyugati énfelfogás nagy terhe – ha jól emlékszem – Susan Sontag szerint. Ahogy a regényíráshoz is a belső energia lök, és nem a regény mint viszonylagos szuverenitás vonzása, azonképpen az utókorba való belépés látszatát nyújtó cselekményeimet sem a még nem is létező utókor nevű fikció vezérli, hanem a belső késztetés, amely e szempontból a jelen, ahogy Ágoston érti. Lám csak: tökéletesen egyformán járunk el, és ugyanolyan okból. Nem támaszkodhatunk fikciókra, csak tényekre. Belső, azaz szubjektív valóságra. A jövő egyelőre nem tartozik hozzá, minden Kasszandra-bravúr ellenére. Ha én elgondolom a jövő világot, és megformálom az altruista koncepciót, hogy azt akarom szolgálni, akkor valójában nem a jövő világ vezet; hanem a tény, amely a most elgondolt, tehát már jelenvaló jövőképből és az iránta való indulatból áll.

 

From Onagy Zoltán: Károly, én közben meghaltam gépileg. Meglehet, ez annak a következménye, hogy a pécém is könnyedebb, lazább irodalomelméleti közelítésekre szocializálódott lélekben, épp úgy, mint a gazdája. Megakadtál a torkán. Neki is.

Az én irodalmam kirakós játék, puzzle a konyhaasztalon, kelkáposztafőzelék szaga. Az asszony morog, hogy mér nem libamáj és kaviár, mér kelkáposzta megint. A kövön fázik a lábam, ha a füst miatt kinyitom az ablakot, a hátam is fázik. Én megélhetési irodalmár vagyok, hogy lenyúljak egy politikai kifejezést. Az én közelítésem territoriális, a konyha kicsi, de ahhoz ragaszkodom.

A tiéd az univerzum univerzalitása, óriási távlatok, időtlenség, fényévek. Nem is lett volna szabad szóba állnod egy konyhamesterrel, aki ha érti is, mit miről beszélsz, konyhaszinten érti. Amiből sok hasznod nem lehet. Reméljük, az olvasó könnyebben transzgenerálja ezt a fajta lételméletet.

De egy búcsúzó kérdés mégis: mindebben, ahogyan az irodalmat általában, benne a saját irodalmi technikáidat kezeled, értelmezed, mennyi a szerepe és milyen jellegű szerep jut annak, hogy élemedett nagypapa korodra is versenyszerűen evezel, nyilván hatszor annyi edzéssel tartod a versenyformát, mint a fiatalok, nyilván számolatlanul viszi az időt az irodalom és egyéb kötelezettségek elől. Miért versenyzel?

From Norman Károly: Igen, amit én a világról és benne mindenről, az irodalomról is gondolok, az nem könnyed, ami persze nem erénye. Ez lelkialkat kérdése. Meg is kaptam eddig sok-sok nőtől, hogy lennék már könnyedebb, tovább juthatnánk. Még hova, édes, kérdeztem tövig.

Sport: ezt is kilencszeresen megélem. Zamatos versenyzéseket, gyönyörű vágyakat a ragyogó sikerekre. Ebben teljesen azonos vagyok a legelkötelezettebb világbajnokkal, ugyanolyan gyönyörteli éveket szenvedek; mindössze egy apró, jelentéktelen különbség van, hogy ő egyszer fölállt egy dobogó tetejére pár percre, én meg nem, ahova amúgy mindketten egyformán vágytunk.

Nem tud motiválni az egészségem mint cél. Ez a másfél éves fitnessz-ügyek terepe. A versenyzés évtizedekre motivál. Nem kell és nem is tudnék többet edzeni, mint a csapattársaim. Ugyanazt edzem, velük együtt. Legfeljebb ők többet fejlődnek ettől. Én a versenyek hangulatát, a csapattársaimért való izgalmat élvezem, hiszen a verseny egyfelől az egységes sport technikailag legmagasabb szintje, másfelől maga az Ünnep. Amikor én utolsóként bevonaglok a célba, a klubtársaim számára még ezzel is alkalmat adok a remek játékra: az erőnek, egészségnek, fiatalágnak és teljesítménynek szóló drukkolásra – és az ilyesmihez alkalmat adni még a világbajnok számára is megtisztelő.

Tehát azért sportolok kemény edzésekkel versenyszerűen, mert ízig-vérig hedonista vagyok, a komplex gyönyör legmagasabb fokára vágyom.

Hogy a regények? Miért, az író még a rötyin is íróként szarik?

 

From Onagy Zoltán: Károly, kezdem magam egyre lepkeszerűbbnek érezni. Pillanatnyi helyzetünk úgy néz ki, mintha te volnál a mélytengeri tengeralattjáró, aki morog, dörmög, kutatja a mélységet, az élet eredetét, én pedig a jókedvű szörföző, aki az óceán felszínét alig érintve siklik a hullámok fölött, ragyog az ég, csillog a vízpára, vijjognak a sirályok, szép az élet.

Pedig végeredményben versenyzők vagyunk mindketten. A dolgok azért történnek, mert – ki-ki maga az oksági következtetései szerint – végzi a feladatát, részben, hogy ne essen ki, amíg keze-lába ép, másrészt alkati sajátosságait üzembe állítva.

Végül is munka van, írás. Kinek-kinek természete szerint. A munka az írás, és bizony az író még a rötyin is.

Köszönöm, hogy belátogattál a Teraszba, hogy ránk szántál x órát az egyre vérszegényebb időből.

From Norman Károly: Én is befejezem, hiszen a Szervezet nevében köszöntél el, további szenvedélyes munkákra késszen, de immár másokkal. Szóval, jössz egyszer sörözni?

Mert különben soha többé nem derülhet ki e hosszúra nyúlt és magasztos érintkezésből, hogy igaz ugyan, hogy én is szarok, igaz az is, hogy eközben sem tagadhatom meg író mivoltomat, de azért büdös az.