Az örök kút

 

Alles, was man vergessen hat,

schreit im Traum um Hilfe.

(Canetti)

 

 

Emlékezni jó dolog, felejteni jobb, valahogyan így van ezzel az ember akkor, ha sokat élt már – utána csak felejteni akar, nem látni, nem hallani a tolakodó világot. Ez szomorú, mondja az Anyám, ha reggelente meglátogat, hogy ilyen lettél fiam. Itt ülsz ebben a lakásban, csak nézed a tévét, hát elég ez? Én pedig bólintok, némán iszom tovább a kávémat. A feledés veszély, mondja az Anyám, bólint, majd feláll, és hazamegy a csöndes utcán. Igen, a feledés veszélyes, de kegyelmi állapot, hiszen felejtenem kell. Az agyam olyan, mint egy különös magnó, egyszer még lejátssza az emléket, azzal törli is. Végleg. A felejtés valójában megjegyzéssel kezdődik, az embernek tudnia kell, mit akar majd elfelejteni – bonyolult dolgok ezek –, negyvenegy éves vagyok. Férfi, és öt éve nem voltam nővel.

 

*

 

Hogyan, öt éve nem? – kérdezte múltkor egy nő a parkban. Valószínűleg az Anyám küldte a nyakamra – a gyereknek társ kell, gondolhatta az Anyám, majd felhívta valamelyik magányos barátnőjét. A nőre már nem emlékszem, mintha szőke lett volna, már nem is tudom. Nem, nem vagyok homokos, egyszerűen nem akarok senkire gondolni, hány cukorral kéri a kávét, hogy mikor van a születésnapja, ki a kedvenc színésze, hány percesen kéri a tojást… – aki egyedül van, annak nem kell emlékeznie.

Katona voltam. Katona, zsoldos. Valahol a világban mindig kúszik egy ilyen katona, valahol mindig részeg egy katona, valahol betárazza a géppisztolyt éppen, kiugrik a fedezékből, ami a legnehezebb pillanat – a katonaság megkeményíti a lelket; a harc szabálya, a szabályok legyőzése. És a katonának nem kell törődnie semmivel, nem kell gondolnia semmire.

A katona így ott ül a padon, a nap süt a fákra, a nő ott ül a katona mellett, a magányról beszél, hogy egyedül van, kellene valaki…, és egy normális férfi megfogná a kezét, megsimogatná a haját, este táncolni vinné, a szemébe nézne, nem, a katona nem teszi. A katona megszokta a mások boldogtalanságát. Feláll, megy onnan. Haza. Elfelejteni a nőt is, a parkot is. Majd másnap megint kimegy a parkba. Így van ez. Huszonéves voltam, amikor elmentem innen; mivel sok lehetőségem nem volt Nyugaton, beálltam fizetett katonának.

 

*

 

Az Apám miatt mentem. Miért? Elfelejtettem. Néhány kép maradt csak meg gyerekkoromból, ülök a fürdőkádban, az Apám belép, szíjjal verni kezd, a fürdővíz vörös a véremtől. Az Apám meghalt, így szebb a világ. Anyám néha-néha beszél róla, hogy ma is veszekedtek az Apámmal, de ilyenkor intek, hallgasson, nem, nekem nincsen már Apám. Elfelejtettem. Talán majd egyszer szerzek egy jobbat magamnak, ki tudja?

Szóval katona voltam, és egyszer olyat kellett tennünk egy arab faluban, amit el kell felejtenem. Nem akarok róla beszélni, soha többé. A lelkiismeretem parancsolja, hogy felejtsem el mindazt, ami ott akkor történt – ha nem felejteném el, akkor nem tudnék tovább élni. Meghalnék. Nem lennék – így van ez. Ezért is hagytam ott, ezért is jöttem vissza. Vissza az emlékeimbe, hogy ne kelljen emlékeznem. A harcban a győztes is veszít, tartják a svédek, ez mélységesen igaz, ezért visszahívott bennem valami (egy hang?) a helyes útra. Vettem így ezt a lakást, egyedül vagyok. Ennyi.

 

*

 

De szeretet nélkül azért nem élhet az ember, ezt megtanultam; van nekem is szerelmem. Egy lány az áruházból. Vöröses, dús haja van, zöld szeme. Jó illata. Mindig néztem, lestem titokban. Egyszer a hideg húst rakodta a hűtőpultba, az ujjai sötétvörösek voltak a fagytól, én pedig odaléptem, megfújkáltam, megmelegítettem az ujjait leheletemmel. Az áruház közepén, mindenki szeme láttára. Hogy nevetett a lány, Istenem, és nevetett rám attól kezdve egyre, ha meglátott az áruházban. Ő lett az én kicsi szerelmem, akire gyakran gondoltam, ha ültem a parkban, a padomon.

De aztán történt valami. Egy napon ott állt ez a lány és sírt, amikor meglátott.

– Beteg vagyok – mondta.

– Aha – mondtam zavartan.

– Az agyamban daganat van – mondta.

– Igen – mondtam ostobán.

– Pedig szeretek ám élni – mondta megint.

– Persze – mondtam erre.

– Még dolgozni fogok néhány hónapig, kell a pénz, van egy kislányom – mondta –, ugye jön még?

– Jövök – bólintottam. Aztán bevásároltam.

 

*

 

El kellene felejtenem mindezt, mert láttam, hogy az élet vége szörnyű dolog, de tudom, hogy az élet értelmének vége még szörnyűbb. Szóval, jó volna elfelejteni. Menni tovább délelőtt abba az áruházba, mosolyogni arra a lányra, délután ülni a padon, az egyre melegebben tűző napot élvezni a parkban, de nem megy.

Magammal kezdeni, de nem magamban végezni, valahogyan így lenne jó, remélem.