A vendégsorok
Darvasi Lászlónak
Lassan
minden elér.
Ami
elől menekülsz, s
ami
elől nem.
„Akarj
naiv lenni, és elhiszed.”
Mint
akit elzavartak, csendben
figyellek,
bávatagon és bámulón.
„Az
én szemem száraz, mert
látnom
kell vele.”
Csodákban
hinni jó volna, de
gyermeteg terhed súlyos köpenyét
rád
róttam, tiéd e szerep, nem
veheti
el tőled senki.
„Marad
a tanulság, amely
mondatokból
áll.” Magukban állnak, és
felcserélhetők
a holmik. A folyók cseppekből
állnak,
s csorognak ujjaink között.
(1997)
Kész az egész, nincs tovább…
Megállsz
majd Apa sírjánál, pillanatokra,
percekre,
sokáig, helyére teszed a virágot,
gondolatban, ami történt, mi
nem
Lehajolsz,
lesimítod nevéről a rárakódott
port,
szél fúj, enyhe a napsütés, szemed
végigfut
a krizantémerdőn, lábad is
indulna
már, valami (azért) visszatart.
Buszok
jönnek és mennek, hallod hangjukat
zajokra-neszekre
érzékenyen, mindig,
mindennap
összerezzentél valamiért.
Mindenhez
hozzá lehet szokni, látom kínos
mosolyod,
ott a kövek kertjében, levelek
szállonganak,
a test temethető és elporlad,
az
emlék nem, te indulsz, én pedig érkezem.
(Hiány-inspiráció Juditnak)