A vendégsorok

 

Darvasi Lászlónak

 

 

Lassan minden elér.

Ami elől menekülsz, s

ami elől nem.

„Akarj naiv lenni, és elhiszed.”

 

Mint akit elzavartak, csendben

figyellek, bávatagon és bámulón.

„Az én szemem száraz, mert

látnom kell vele.”

 

Csodákban hinni jó volna, de

gyermeteg terhed súlyos köpenyét

rád róttam, tiéd e szerep, nem

veheti el tőled senki.

 

„Marad a tanulság, amely

mondatokból áll.” Magukban állnak, és

felcserélhetők a holmik. A folyók cseppekből

állnak, s csorognak ujjaink között.

 

(1997)

 

 

Kész az egész, nincs tovább…

 

 

Megállsz majd Apa sírjánál, pillanatokra,

percekre, sokáig, helyére teszed a virágot,

gondolatban, ami történt, mi nem

 

Lehajolsz, lesimítod nevéről a rárakódott

port, szél fúj, enyhe a napsütés, szemed

végigfut a krizantémerdőn, lábad is

indulna már, valami (azért) visszatart.

 

Buszok jönnek és mennek, hallod hangjukat

zajokra-neszekre érzékenyen, mindig,

mindennap összerezzentél valamiért.

 

Mindenhez hozzá lehet szokni, látom kínos

mosolyod, ott a kövek kertjében, levelek

szállonganak, a test temethető és elporlad,

az emlék nem, te indulsz, én pedig érkezem.

 

(Hiány-inspiráció Juditnak)