Dátum: 2019. július 16. kedd    Mai névnap(ok): Ria, Valter


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Zalán Tibor - Elbeszélni egy fesztivál mellett
Déltájban eszembe jut, most temethetik Huszár Zsoltot (fotó), a pályája kiteljesedése felé közelítő színészt… Egy hajnal, egy tántorgó bicikli, egy utolsó, vagy első villamos. Mennyire egyszerű ezt összefoglalni, és mennyire lehetetlen megérteni a történetből bármit is!
2. nap (amikor süt a nap, és én kis híján)

Azt hiszem, megbolondulok. Az is lehet, szimplán megüt a guta. Pokolian erős napsütésre ébredek, ahhoz képest, hogy szeptember legvége van. Fölösleges volt a trikók utáni mászkálás tegnap, az izgalom és energiavesztés. Mindegy is lenne már, de mégse mindegy, mert örülni kellene ennek a fényességnek, ami körülvesz, e helyett megint morgok, mint a kellemetlen vénemberek, akik az utcán leköpik a saját cipőjüket…
Nagy örömömre kialakul viszont az étkezésekhez a törzsasztalunk, adott egy asztal, adottak hozzá az emberek, nem szívesen ülök napról napra mások mellé, még ha ismerősök is azok. Mellettem jobbról Kötő József, balról Radu Macrinici, szemben Sebestyén Rita, Zsehránszky István és Kovács Levente, az asztalfőt Bütyök, alias Bicskei István ragadta magához, a beszélgetés főszólamaival együtt. Némi zavarom, hogy én reggel nem szeretek senkivel sem beszélgetni, de ezt ők nem tudják, ne is tudják meg. A legnehezebb reggeli helyzetbe a harmadik napon kerülök, amikor elvétem egy órával a reggeli idejét, előbb megyek, senki sincs még Radu Macrinicin kívül, akivel hosszasan elbeszélgetünk angolul. (Ez persze, nála, öt-hat kipréselt mondatot jelent…) Nem tudom pontosan, hogy mennyit ért abból, amit mondok neki, téma a Nagybányai Festőiskola, illetve az Atelier-fesztivál. Gyöngyöző homlokkal hagyom el a terepet, bár kedves és megértő, vagy inkább érteni is akaró ember…

 
Délelőtt végighallgatom a szakmai beszélgetést, fegyelmezetten nem szólok hozzá semmihez, ismerem magamat, hamar fölemelem a hangomat, olyankor meg vágok, megvágok valakit, fölsértek valamit; minek, ha nem ez a dolgom. Egy-egy haikut megírok, míg az elhangzó bölcsességekre figyelek.
Déltájban eszembe jut, most temethetik Huszár Zsoltot, a pályája kiteljesedése felé közelítő színészt… Legutóbb a POSZT-on találkoztunk, egyik főszereplője volt a felolvasószínházi programban szerepelt darabomnak. Teli energiával, hallatlanul jó humorral, kedves és majdnem szégyenlős kollegalitással. Egy hajnal, egy tántorgó bicikli, egy utolsó, vagy első villamos. Mennyire egyszerű ezt összefoglalni, és mennyire lehetetlen megérteni a történetből bármit is!
A délután Kötő József – mindenki tanárura – könyvének [Színjátszó szem Erdélyben (1919-1940)] a bemutatásával kezdődik. Sokan összegyűlnek, megéri, Bonchidai Éva felkészülten és arányokat tartva vezeti a beszélgetést, Kötő könnyed és nem tanárosan tanáros, felolvasását derűvel fogadja a nagyszámú, ami egy lexikonszerű munkánál ritkaság.
Ugyanilyen könnyed és megnyerő lesz, amikor majd Gyergyóalfaluban – a negyedik napon – kétszáznál több diák előtt ülünk Farkas Wellmann Endre meghívására, és a színházról, a költészetről beszélgetünk. De, erről majd ott, ha eljön az idő hozzá. A Cinka Panna Cigányszínház fellépését időzavaraim miatt kihagyom, bár sajnálom. Vígasztalom magam, Pesten még megnézhetem őket.

Cinka Panna Cigányszínház
 
Az első esti előadáson akasztják a királyt, de csak félig, jobban mondva, az egyik felét. Azaz, a helyi társulat, a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház lép fel hosszú című előadásával, amely így hangzik: Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról. Koprodukciós vállalkozás az Udvarhelyi Táncműhellyel, mely Székelyudvarhelyen működik. Talányos egy cím, akár még minden is lehet. Szerzőnek Peter Handke van feltüntetve, de a hosszú taps után feltápászkodva a nyikorgó székből, az ember csak arra gyanakszik, hogy ez a Handke itt csak ürügy, a lényeg máshol van, nélküle formálódik ki, akár el is hagyható lenne a pár felmondott szöveg. Amolyan életet elleső színház zajlik le előttünk, életet elleső filmmel kombinálva. Mozgásszínház a vászon mögött megvilágított színpadtérben, filmvetítések a burleszk világára hajazva közben vagy egyidejűleg, a helyszín Gyergyószentmiklós főtere és annak környéke. Pontosan megkomponált a viszony filmvászon és világ, színpadtér és világ között, a legizgalmasabb pillanatok közé tartoznak az egymásra reflektáló feltalálások vászon és játéktér között. (Sajnos, ennek a technikának a revelatív hatása az első tizenöt perc után kioldódik, és, mert nem kerül helyére más, izgalmat keltő központi effekt, időnként elfog bennünket az unalom.)
Történet nincs, történettöredékek vannak, mit lát egy ember, aki az ablakából kinéz. Nyilván sokféle rendezetlenséget, élettörmeléket, kauzalitás nélküli történés-halmazt, tehát, történetnélküliséget. Az egymás után következő életmozaik-véletlenek adják azután azt az abszurd állapotsort, ami megpróbálja feledtetni, hogy az előadás nem tud a mélység felé kutakodni. Csoportos jelenetek sorsírás nélkül, mozgás, de nem tisztán mozgásszínház, tánc, de nem pusztán táncszínház, műfaji behatárolásra még a társulat igazgatója sem vállalkozik majd a holnapi szakmai megbeszélésen.
Annyi bizonyos, nagyon együtt van a csapat, hatalmas munka van az előadásban, melyet Bozsik Ivett rendezett (ha jól tudom, ez már a második munkája a színházzal), jellegzetes bozsikizmusaival, amelyek helyenként telitalálatokat, más pontjain az előadásnak önismétléseket, kissé fáradt és homályos megoldásokat jelent. Nézem ezt a kaleidoszkópban kialakult formák esetlegességéből összeálló masszát, és arra gondolok, hogy én nem akarom ezt az előadást megérteni, mert nincs is mit megértenem rajta. Lényege a vanságában van, az összeszervezett mozgások és életmozzanatok felmutatása által keletkezett ironikus-önironikus térvariációkban, a szituációk klippszerűen cserélődő másságában és esetlegességében, s huszadrangúvá válik, miféle üzenet jut el hozzánk az egy-egy, sorsszerűséget modellező, jelenetben, vagy akár az összes, össze nem álló, de együtt ható megalkotottságában.

 
Pörög a kollokvium, alig van vége az egyik programnak, már kezdődik is a másik. Jelesen, most a Cervinus Teatrum – Szarvasi Szlovák Színház produkciója a stúdióteremben. Milan Lasica, Július Satinskỳ Barátunk, René című drámájának színpadi megvalósítása. Mint az egyik színész prológusából megtudjuk, Bajza József Ignác regényéből készült a produkció, melynek eredeti címe, a programfüzet szerint, René ifjú viselt dolgai és tapasztalatai. Szűcs Katival csöndben összesúgunk, egymástól próbáljuk kideríteni, ez a B. J. I. azonos lenne-e, vajh, Bajza Józseffel, akit azért van szerencsénk némiképp ismerni. De az összehajlás eredménytelen. Ennek a műnek a meglétéről tudomásunk, mibenlétéről tapasztalatunk nincsen. Annyi bizonyos, ismét csak a műsorfüzetből puskázva, hogy „az adaptáció Szlovákia talán két legismertebb színész-humoristájának immár maradandó és örök műve”. Ironizáló történetet látunk, melyen átüt a kabaré édeskés illata. Amúgy, van itt minden, politizálás nyíltan vagy burkoltan, gatyaletolás és tragédia a röhögés mögött, sasjózsizás, göregáborozás, egészséges humor, valódi irónia, szarkazmus, hiteltelen hatásvadászat – ezt a stílus-katyvasznak feltűnő sokféleséget két kitűnő színész játéka fogja egybe időnként, engedi szét máskor. Ahol lendületesen és felszabadultan – nem a közönségnek – játszanak, ott hitelesek. Ahol mondanivalót, komoly, mának szóló társadalomkritikát fogalmaznak meg, ott könyörtelenül leül az előadás. Így a második felvonás nagy társadalmi elszámoltatása – a hosszú jegyző-jelenet – unalomba fullad, nem képes az addigi elementáris, „felelőtlen” humor helyébe lépni. Sok függ attól, Gergely László rendező-dramaturgban van-e még annyi energia, hogy keményen visszahúzza egyfelvonásossá a szöveget. Mert épp annyi van benne. Egy felvonás. Ha nem tévedek… De az nagyon benne van. Felemás érzéssel áll fel az ember tapsolás után, nem tudja, jó volt-e amit látott, vagy nem is annyira volt jó. Annyi bizonyos, jó, hogy megnéztem…

Isaac Bashevis Singer, Eve Friedman Teibele démona
 
A bukaresti Állami Zsidó Színházzal megjárom a hadak útját. Isaac Bashevis Singer, Eve Friedman Teibele démona című előadását viszik színre Szabó K. István rendezésében. Az darab egy elhagyott feleség történetét járja körül. Az előadás jiddis nyelven folyik. A feliratozás most is román. Rájövök, Szűcs Katin és rajtam kívül mindenki beszéli a románt. Mi ketten, tudatlan és élhetetlen magyarországi magyarok, kuporgunk székeinken, és megpróbálunk valamit érteni az előadásból. Semmit sem értek. Ilyenek jutnak eszembe, vagy jutnak el a tudatomig, hogy. Attraktív a színpadkép. (Valaki azt mondja erre, tizenöt éve ilyenek a román színházi díszletek. Nem tudok benne dönteni.) Jó ízléssel mozgatja színészeit a rendező, jónak tűnik fel az előadás tempója. Az én ízlésemnek viszont egy kicsit sok a kiabálás. Ijeszt a zsidó misztika sötét szenvedélye, homálya – ugyanakkor megragad az előadás humora, időnkénti könnyed bája, egyes jelenetek finomra stilizáltsága. Szépen beszélik ezek a zsidó emberek a jiddis nyelvet, hallgatom őket magamba feledkezve. Másnap a rendezőtől értesülünk arról, hogy nem zsidó, hanem román színészek játsszák a szerepeket, akik kemény munkával tanulják meg időről-időre, darabról-darabra a jiddis szövegeket. Kalap le… Olykor-olykor ez az előadás is átcsap mozgásszínházba, a beszédeffektusok zenévé alakulnak – és, itt is megjelennek a maszkok. Rákérdezek a holnapi szakmain, divat-e ez a maszkozás a romániai színjátszásban, nem kapok kielégítő választ. Majd, amikor a kézdivásárhelyiek előadásában is fel fognak tűnni ugyanezek a maszkok, már nem kérdezek rá semmire. Maszk nélkül nem élet a színház errefelé… Október 1-je van, tűnődöm elalvás előtt. Mit csináltam én három évvel ezelőtt, ugyanezen a napon? Miért éppen három éve? Miért én? Miért…

[Zalán Tibor]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél

Sinkovits Imre, nem lévén más lehetősége, aznap fulladásos halálra ítélte Gertrudist. Az ifjú kellékes, Szász János néven immár világhírű film- és színházrendező.

Ronyecz Mária hetvenöt éve született.

Archívum
Legfrissebb cikkeink
Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu