Dátum: 2020. november 24. kedd    Mai névnap(ok): Emma


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Tánc egy trilógia körül
A Gárdonyi Géza Színház egyedülálló vállalkozása, a Báthory-maraton. Márton László (fotó) drámatrilógiája; A nagyratörő, Az állhatatlan és A törött nádszál. A társulat udvariassága, hogy márciusban, három egymást követő napon, eljátszották a három előadást. Fiatal kritikusunk megnézte, a benyomásait alább olvashatják.
 
„Másrészt pedig, azok a zeneművek, amelyekről szó esik a darabban, a Figaro házassága, a Pillangókisasszony, a Turandot, a Lulu, a Parsifal: csupa számomra alapvető, az ízlésem sarokkövét képező mű.”

Térey János

1. A kánon, mint szó. Ami formálódik bennük és megtörténik, mint a szüzesség elveszté-se. Az elme csempefaláról milliárdnyi kép és szó, akár a kicsapódott pára vízcseppjei, nyomtalanul lecsorognak, eltűnnek örökre. Így aztán ami ott marad mégis, formátlan formákban, perszonális kánonná szárad. Jelesül most bennem, mert védőügyvédje senkinek nem vagyok, senki föl nem hatalmazott, hogy a lelkében dúló istentudjákat (na, kánonokat) én fölfedjem, és ettől fogva emberek neve helyett csak a magaméban beszélek. Ma úgyis ez a legdurvább, meg egyszerre a legbiztonságosabb is.

2. Nem írok kritikát, és tanulmányt, elemzést, se esszét. Habár (a kritikát leszámítva, mert azt végképp nem) egyszerre mindegyiket szeretném. Már csak azért, mert „szá-momra alapvető, az ízlésem sarokkövét képező műről”, élményről, traumáról az ember mégsem mond kritikát, nem KRITIZÁLJA MEG, hi-szen örül, hogy nem csapta agyon, hogy él még, és úgy lett tőle TÖBB, mint a kéj-gyilkos, aki azért gyilkol, hogy az áldozat lelkét az utoljára pislantó tekintetből be-szippantva erősítse őt. Ahogy némely kannibálnépek művelik. Hogy mást ne mondjak.

3. Örvendek. Mert született egy magyar Wallenstein. Ez a mániám. Ezt nem bírom ki-verni a fejemből. A német honpolgár érezhette ezt, aki 1799. április 15-én, 17-én és 20-án Weimarban egymás után láthatta végre a teljes Schiller-trilógiát. Érez-hette, milyen németnek lenni, milyen felemelő, lesújtó, kínos és bátor dolog egyszerre. Ugyanis jómagam Márton László trilógiáját látva olyasmit éreztem, amit már nagyon régen, és amitől az elmúlt években egyre távolodtam is: büszkeséget – arra, hogy ma-gyar vagyok. Pontosan meg tudom mondani, hogy annak előtte utoljára mikor: általá-nosban, az alsó tagozat első három évében, március 15-én. Úgy egész nap, pluszmí-nusz két nap. Akkor nagyon. Alig lehetett rólam leparancsolni (anyám egyszer letépte, de lehet, hogy ezt csak a hatás kedvéért írom, mert baromi jól hangzik: LETÉPNI) a kokárdát. És akkor most jön ez a március tizennyolc, tizenkilenc, húsz – tizensokév múlva. Egy visszakapott identitás három napja. Örvendek.

4. Az előadásom. A díszlet egy fordított Isteni színjátékot idéz. Egy sötétlő er-dőből (tetőről) indul, és a szétroncsolt jelenből, egy szétroncsolt és sebzett kórterem-ből (vagy miből) az emésztőgödörben fejeződik be a történet. Előttünk vastag műtős-függönyök vagy rácsok: nem látunk tisztán, ahogy ők sem látnak tisztán, sőt talán ő maga, Báthory Zsigmond sem: a dráma önmagája.

5. Az író utánajár, összeáll a fejében, megírja: élvezi. Élvezi, tehát játék. A rendező el-képzeli, megrajzolja: játék. De a dramaturg?

6. A díszlet pont nem olyan, mint az Isteni színjáték. Nincsenek például körök. Szemek vannak, kameraképek, snittek – a tetőn. (Snittek a tetőn. Elfogadható cikkcím lett vol-na 2008-ban.) Elpusztult csernobili táj másodjára, és a harmadik estén egy kristály-szerkezetbe zárt pici Erdély. Pici főurak, pici törökök, mindenki halott, aki a térből ki-ér, senki sem létezik odakint. [A szereplőktől elválasztó rácsozat a harmadik estén ki-rekesztő, de aki kimászik rajta, aki megkerüli, az megnő. Nem csak az árnyéka.] Hogy ez hiba-e vagy sem, nem tudom, nekem tetszik. Izgalmas, mint kiskoromban Hókusz-pókusz, ha kitervelte a rettentő antitörp-hadműveletet.

[intermezzo] Mindenki egyre kisebb, csak Bá-thory lesz egyre nagyobb. Schruff Milán (fotó) annyira túlnövi önmagát, hogy civilmagához képest felismerhetetlensé-gig szélesvásznú lesz. A „Legjobb Gonoszokat” (miért nincs ilyen Oscar-kategória?) megszégyenítően bírja meggyőzéssel, meggyőződéssel, energiával, kegyetlen-séggel, ÉBERSÉGGEL, fegyelemmel és AGGYAL ezt a három napot. Mert Csizmadia nem mondta (bolond lett volna mondani), hogy három nap egymás után előadni a Trilógiát, az nem háromszor három óra igénybevétel, ha-nem hetvenkét óra. Folyamatosan ott kell lenni. Aki nap-közben kiesik, vagy valami tönkremegy benne, akkor szétgurul az egész három nap. Ez BIZTOS. Hallom aztán később, hogy szétgurult ám ez az: kimaradt szavakról, bejövésekről, hibákról beszélnek a büfében. Nem tudják, hogy nem számított, mert a dráma tengelye olajozottan forgott, észrevehetetlenül pontosan. Visszatérek a gyé-mántra. Az egyetlen drágakő, ami egyetlen anyagból áll, színe és fénytörése tökéletes.

7. „S hogy az isteneknek feltálalta Tantalosz saját fiát, s ők kedvvel ettek gyermeket! In-kább, e nép, mely embergyilkos, gondolom: az istennőre átruházta bűneit; az istenek között hiszem, hogy nincs gonosz.” – írja Euripidész.

8. Csizmadia Tibor megcsiszolta, és lerakta. Nem is az a legnagyobb érdeme, hogy jó előadást csinált, ez voltaképpen szakmai minimum. Hogy az egri színházból ér-vényes színházat csinált, - ez is. Ha most ezt a színházat (mint minálunk a Nagy Dol-gokat) valakik elsöprik, akkor az elsöpörve lesz és nem átalakítva vagy újragondolva – hanem elsöpörve. Érdemeinek nem is érdemeknek kéne lenniük, hisz ez volna elvár-ható minden pályatársától. De hogy Egerben Európát csinálni – ehhez már komoly tálentum kell, ezt nem lehet máshogy. És mivel a tálentumok megta-lálják egymást: európaiként európaiakat talált maga mellé. Márton László és Radnóti Zsuzsa európaiak, muszáj, hogy azok legyenek, különben a látott három előadáson előbb vagy utóbb eluralkodnának a tipizálhatóan hazai gyermekbetegségek, frissen hegedt nyomaik díszelegnének díszleten, jelmezen, játékon, az egész konstrukción, nem gyémántszerkezet volna, csak valami sárga foszfor. (Ami, ti. a foszfor egyetlen, erősen mérgező allotróp vegyülete. Csak a célzás célba találása végett mondom.) A Gárdonyi színpadán a maga centrális szabadságával, gondolatával, liberalizmusával, igényességével, a franciák múlt-jelen konfrontációival, a németek precíziózus és fel-készült, mély dramaturgiai és történeti munkájával (áh: dramaturgiai feltárásával, minthogy régészeti), az olaszok beszédközpontúságával és dinamikájával – a magya-rok múltjáról, Erdélyről. Rólunk. Most. (ÉPPEN most.) Igen: így tudunk, így kell, így lehet nekünk megszólalni Európában: magunkról.

9. Bajban vagyok, úgy érzem magam, mint a klausztrofóbiás: vigyük ki, vigyük el innen ez a produkciót, és mutassuk meg odakint a levegőn, Európában. Fesztiválról feszti-válra. Még Pestre sincs pénz elvinni. Ocsmány dolog ez.

10. De a dramaturg? A dramaturg hogy nyúlhat hozzá? Itt nem csevegnek: ez vers.

Csizmadia Tibor - Radnóti Zsuzsa - Márton László
 
11. Úgy képzelem, mint egy egybenőtt hármas sziámi ikreket szétválasztó több napos műtétsorozat. A dramaturg-sebész áll a kiterített trió-trilógia fölött, mellette szakembe-rek, érsebész-jelmezes, szívsebész-díszletes, idegsebész-rendező és az altatóorvos, maga az író. Nézik, hogy lehetne őket szétvágni, s közben mind a hármat életben tartani. „A legdöbbenetesebb, hogy maga Márton László volt, aki a legkemé-nyebb, legkíméletlenebb, olykor egész szerepeket érintő húzásokat javasolta. Ugyan-akkor nem csak húztunk, hanem szerepeket vontunk össze, ha úgy láttuk, egyes karak-ter többet bír, akkor meghízlaltuk, ha úgy láttuk, kevesebbet, összehúztuk a szerepét. Ha valami hiányzott, Márton ott, abban a pillanatban megírta versben a hiány-zó sorokat. Bonyolult folyamat volt. Heteken át, hármasban dolgoztunk együtt a szövegen.” A gyerek életben maradt. Az egyik is, a másik is, a har-madik is. Szépek külön is, de együtt még szebbek.

12. Csak ha összehunyorítom a szemem, akkor találok olyan színészt, aki kilóg. A fiata-lok, akár az egymás mellett rezonáló részecskék a szilárd halmazállapotban, alkotják a központi magot. Nem csak a történetben, de a színpadi artistaközösségben is. (Itt most nem az első felvonás tető-díszletére célzok, hanem arra, hogyan kapják el egymást a levegőben, hogy segítik, lendítik egymást.) És ezt még az sem rondítja össze, hogy Bányai Miklós kiszállt a darabból és egyszerre ketten, Ötvös András és Kovács Ger-gely pótolják. (Pótolják, pótolják… szívemből kívánok bárkinek ilyen „pótlást”, amit ők ketten csinálnak…) A középkorúak és az idősebbek jobban vegyülnek, - itt már in-kább a történet hat vissza rájuk; az egyes korosztályoknak hasonló érdekeik vannak, így aztán érdekszövetségeik is általában egymást erősítik és alkotják.

13. Jelmezek. Színesek. Nem lesznek annyira koszosak, mint a második rész előtti beszél-getésen megígérik, de azért folyamatosan mocskolódnak. Különös keveréke a múltnak és a jelennek, amint a díszlet is. Zsigmond és a hozzá „közel” állók (senki sem áll hozzá közel, SENKI) ruháik autóversenyzők gönceit juttatják eszembe, vagy egy na-gyon menő újbudaimenőt. De mintha Zsigmond utálná, mint az uralkodás minden kel-lékét. A harmadik részben kiderül, nem véletlenül: Schruff három napon keresztül ké-pes tartani azt a karakterívet, amely során megértjük, hogy Zsigmond nem vágyik erre a kezébe nyomott hatalomra, és Erdélyre: szíve mélyén utazna, világot látni, boldo-gulna (boldog lenne), st ez az ádáz és szemérmetlen, irgalmatlan cápát, ami fém-húrokkal húzza meg az emóciókat már rég agresszióvá transzformáló egóját, - csak dafkéból, csak büntetésből, bosszúból engedi ki magából. Ha élne az apja, őrá szabadí-taná, hogy bosszút álljon Erdélyért. Nem a földért, hanem hogy rászabta ezt az erdélyruhát, és nem engedte szabadon.

14. A végére felszabadul. Önmagát vágja ki a bilincsből, ha már a bilincs átvághatat-lan.

15. „Most már megyek! Most már szabad vagyok! Szabad vagyok, mint a madár, vagy mint a szél, vagy mint az űrben szálló földgolyó, amelynek határoktól összevagdalt, lassú vizek mosta térségein a történelem-kerékre feszítve, sikoltva pörög az emberi-ség. Én elmegyek – éljetek boldogan vagy boldogtalanul – és haljatok meg.”

16. Ezek a tények.

[Szalay Álmos]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Szakonyi Károlynak
Mindenek előtt: nem szép félrevezetni a világot! A Németh Lajos lehet, hogy nyolcvankilenc éves, de a Szakonyi Karcsiról senki nem hiszi el, hiába csináltatott magának jó pár éve ilyen szép ősz maszkot. (Kadelka Lászlótól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Szabó András - Torzulás

Hazám-díj 2020

Születésnapi levél - Szakonyi Károlynak

Kétszázharminc éves a magyar nyelvű színjátszás

Ősbemutató Székesfehérváron

A Hazám-díj Kuratóriumának nyilatkozata

Hajós Trianoni Emléktúra

Az ember tragédiája 2.0

A Békéscsabai Napsugár Bábszínház 2020/2021-es évada

„ Távoli üzenet”

Sajtószemle
Enciklopédia
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól