Dátum: 2019. április 20. szombat    Mai névnap(ok): Tivadar, Töhötöm


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Színpad-képek
A mozgókép születése után csak vásárokon előforduló mutatvány volt, a szórakozatás új formája. Amikor művészetté kezdett fejlődni a színházzal hasonlították össze. Ennek oka, hogy lefilmezett előadások voltak az első „művészileg értékesnek” beállított mozidarabok. Az arányok mára megváltoztak.
Több, a VIII. POSZT-on szereplő alkotás szerzőjét is megihlette a film és a média kettős világa. Ötletekben és gondolatokban nem volt hiány, mégha az előadások eltérő színvonalúak is voltak. Még akkor is, ha csak a paródia üres fricskafüzére szórakoztatta a nézőket majd’ két órán keresztül. Mert a Halálkemény – a mi dájhárdunk című előadás bizony csak erre épített. S persze arra a banális és posztmodern ötletre, hogy a modern akciófilm klasszikusát, a Drágán add az életedet (1988), amelyben az öncélú erőszak (vérgőzös terroristák), valóban öncélú látványorgia és a főhős (az eredetiben Bruce Willis) nemcsak koszos, de sebezhető is, színpadra állítsa. A Hoop Társulat előadásának ajánlójában „Roderick Thorp Minden elmúlik egyszer (Nothing lasts forever) című műve is szerepelt, mint alapmű, ennek ellenére (bár az előbbi írást nem ismerem), teljesen az ismert hollywoodi film felforgatott változatát láthattuk. A nejlonzsákokból összetákolt felhőkarcoló díszlet, a szkeccs elemek és magyar kisrealizmussal elviccelt mainstreamet összességében ügyesen parodizálja az improvizációkból felépített játék. Megállás nélkül kacaghatunk, szinte saját magunk ízlésvilágán, mert hát igazából, ez a „mi” akciófilmünk.

Halálkemény
 

A közönséget is kényeztetik. Még az előadás előtt pezsgővel kínáltak, majd folyton kiskacsintottak a nézőknek. A zenei betétek jól simulnak a dramaturgiába, amelyre a töredezettség jellemző. Az előadásnak még rendezője sincs: az egymás után pakolt ötletsorozatokat az eredeti film konstruáló ereje tartja össze. S mégis, direktor és dramaturg nélkül is boldogul a csapat, s talán csak a felénél fáradt ki egy kicsit a gárda, de a befejezésben ismét záporoznak a poénok. A viccek, de semmi más. Hiába a programfüzetbe olvasható velős szüzsé, a végére épphogy a rekeszizmunk fárad el. Gondolati kapacitásban hiányos a Halálkemény. Persze mondhatnánk, hogy a giccskarácsony közhelyét, a pénz világát, a fasizmus őrületét és a kiforgatott értékeket boncolgatja a darab. Ezek azonban túlságosan didaktikusak, ráadásul semmi új nincs bennük. A Halálkemény inkább vicces paródia, mint a családi problémákra reflektáló posztmodern színpadi mű (pedig, így hirdeti magát). Jobban tesszük inkább, ha a pesti Dájhárdon nevetünk, mint az állunkat dörzsölve töprengünk.

Plazma
 

A KoMa Társulat Plazma című darabja már inkább az agytekervényeinkre alapoz. Az ötszereplős, bárhol előadhatóra írt Garaczi László színmű is a kifordult értékekről és a média tobzódásáról szól. Abszurd és meseszerű előadás. Van bája, mégis legnagyobb hibája, hogy az első öt perc után szinte mindent elárul magáról. A Plazma szellemessége, közvetlen játéka abban is megmutatkozik, hogy (részben) a közönségét bevonja az előadásba. Ötvös András, Jaskó Bálint, Zrínyi Gál Vince, Jelinek Erzsébet és Lass Bea hangosan és gyorsan, szintén epizodikusan építik fel a hatásos művet. Magukat játsszák, mégis szerepeket.

Láthatunk itt rádiósok konfliktusát, elhanyagolt feleséget, zátonyra futott életeket, egy megszakadó drámában, amelynek végét tapsával a közönség adja meg. KoMá-ék nem tisztelik a nézőt, aki rosszul lesz, azt kinézik, aki útban van, azt arrébb tessékelik. De a „bosszú” is keserű, főleg ha a hosszú csöndekre épített drámai jelenet közben megszólaló székrecsegés nevetésre ingerli a nézőket. Eseménygócokra, a változások játékára épít a darab, végül a hetven perc leteltével mindenki szembesül magával, a néző pedig uralmával. A Plazma a konzumtársadalomban megszűnő egyén fárasztó tragédiája, amelyet gyors párbeszédek, váltakozó hangulatok jellemeznek. Erre utal a cím is, amely nem a fogyasztói társadalom televízió hódolatára, hanem egy átmeneti állapotra utal. Erős és okos párbeszédek ezek, s talán a befejezésében válnak kissé erőltetetté és a néző számára is zavarossá. Mégis az eszköztelenség és a közvetlenség újszerűen mond el egy régi üzenetet.

Frankenstein-terv
 

Minimalista, letisztult, közvetlen világa van a filmes és a színházi szakmában egyaránt otthonosan mozgó Mundruczó Kornélnak, akinek Bíró Yvettel közösen írt darabja, a Frankenstein-terv a fesztivál egyik legátgondoltabb és legelgondolkodtatóbb műve volt. Nem véletlenül zsebelte be a díjak nagy részét. A rendező koherensen saját főhőseit gondolta tovább, nemcsak az Aftából (2000), Szép napokból (2002) és a Deltából (2008) ismerős karakterek kerülnek színpadra, hanem világuk is. Lepusztult, hideg, csontig hatoló, fájdalmas. Olyan, ahol szörnyek születnek és mozognak. Mundruczó szörnyei életben maradt halottak. Főhőse, a Frecska Rudolf által megformált kissé katatón tizenéves, aki nem tud mit kezdeni érzéseivel csak tombolni.

A lázadás, az elnyomás, az üresedés, az ártatlanság elvesztése, s a teremtés értelme vagy értelmetlensége alkotja a darab gerincét. Az előadásnak nincs eleje, a nézők még be sem tódultak a nézőtérre, a két főszereplő, Monori Lilli és Derzsi János, már akkor halkan vitatkoznak valamiről. A felütésben egy pofátlan, meleg filmrendező (Rába Roland) castingol, beszól a kissé tökelütöttnek tűnő operatőrlánykának (Stork Natasa), de a közönségnek is. Majd egy halálesettel sodródunk át a zárt, lepusztult, félig kupleráj, félig garzon kinézetű helyszínre, a „laborba”, ahol a szörny(ek) életre kell(nek), lázad(nak) és gyilkol(nak). Ez pedig nem más, mint az intézetből hazatért kidobott gyermek, aki végül persze leszámol mindenkivel. Közeli filmszerű játékstílus jellemzi a művet, amelyből kiemelkedik az elnyűtt, életunt Monori Lili remek játéka. Mindenki idegen, saját maga és mások előtt is, a kérdés persze nem mozdul előre a radikálisan véres fináléban sem. Pedig a célt, a húsba hatoló realitás és a létrehozott szörny ontológiájának bemutatását, a televíziókkal és kamerákkal „kitágított” térben lezajló közvetlen dráma el is éri.

Sajnos az összképet kissé rontja, elcsépelt szimbólumok beemelése (például az alma, mint az ártatlanság elvesztése), mégis kárpótol a modorosságtól mentes élmény. Az irigységgel és a mássággal való szembesülés indokolja Mundruczó alázásait és erőszakosságát. Meri kimondani, hogy nem vagyunk mások, se újak, se jók. Mert hiába pusztítanánk el, vagy ölne meg minket a teremtettünk (kreatúránk), saját lelkünk hal meg előtte. A Frankenstein-terv efemer, remek játékokkal tűzdelt dráma, de kétes kimenetelű ítéleteket hoz. Szörnyetegnek mindenképpen kell léteznie? Szörnyeteg-e a szörnyeteg? A rendező minden moralitást szörnynek ítél. Ez az előadás tagad: színházat, karaktereket, az életet. A romantikát messzire elkerüli.

Hullámtörés
 

Nem így tesz, hanem az eredetihez képest inkább felnagyítja a szentimentalizmust, a Lars von Trier: Hullámtörés (1996) című filmjét színpadra (a színházi átíratott Vivien Nielsen készítette) állító Pesti Magyar Színház előadása, Guelmino Sándor rendezésében. Azt hiszem az ilyen daraboknak a legsarkalatosabb pontja a gondos szereplőválasztás. Ez itt sajnos elmaradt. A Bess alakját megformáló Soltész Bözse karaktere túl átgondolatlan, és halovány a filmbelihez képest. Emellett a rendező figyelmen kívül hagyja az eredeti mű egyik lényegét képező elidegenítéseket, amelyek ehelyütt a színházi tér eredendő stilizációja mellett elsikkad. Ami maradt, az a fülledt erotika, a kiszolgáltatottság és vallási őrület hangsúlyozása. Modoros, konzervatív felépítésű rendezés sok ötlettel, de unalomba fulladó játékkal. Pedig érdekes lett volna látni, mit tud a magyar változat hozzátenni az eredeti műhöz. Sajnos nem sokat. A befejezésben is csak Bess lélekharangja tudja megváltozatni árnyékvilágát, amelyben magányosan élnek tovább a körvonalaikban látszódó szereplők. Erősebb rendezés kellett volna, erősebb játékkal, s a filmhez képest több gondolattal. Kár érte.

A POSZT filmes darabjaiban jól elfért a komédia, a társadalomkritika és a romantika is. A reflexió és a saját keretekkel való játék hol ügyesre, hol sekélyesre sikerült. A versenyt mégis az ebbe a „szálba” tartozó darab nyerte el (Mundruczó Frankensteinje). Általánosságban autentikus közösségi élményt adaptálták ezek a darabok filmművészeti alkotásokból. Eredményes próbálkozás volt…

[Ritter, a karzatról]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Novák Ferenc Tata előadása Forrószegiek

Meg kell élni a szélcsendet is

Fotóriporteri Életműdíj 2019: Szebeni András

Kovács Edit Jászai Mari-díjas

Minden gyerek jusson el színházba – de hova és mire?

Ézsiás Erzsébet - Vadsóska

Bolgár György - Amikor 64 leszek

The Masters Collection: Ferencsik János

Rengeteg

Színházi Világnapi üzenet 2019

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu