Dátum: 2019. július 21. vasárnap    Mai névnap(ok): Dániel, Daniella


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Különös egybeesés
A POSzT második napján láttam az Anyám orrát és a Woyzeck-et. Két különös előadás, az emberi ösztönvilágról mondanak el nagyon sokat, egy groteszk, s egy expresszív színházi látomás.
Pintér Béla: Anyám orra
Pintér Béla és Társulata, Budapest
Rendezte: Pintér Béla

Kiváló előadás, mély moralitással, hittel, odaadással dolgozó társulat, amely fanyar humorral, szellemesen, zenével dolgozik. Nagyon együtt vannak, nem mondhatok mást, minthogy nagyon tetszett.„

Márton András

Pintér Béla és Társulata valahol a kőszínházi és az alternatív társulati lét között lebeg, ám az egyedi színházi nyelvhasználatával meghatározó eleme lett (na minek lett meghatározó eleme? A magyar színházi életnek? Ezt én honnan veszem? Azért mert szerepelt a Pintér tévében? Vagy ha épp Drezdában beülni készülök egy kis színházba, a vasútállomás közelében, akkor is beléjük botlok, meg hírek fesztiválokról, díjakról, és meghívások, szinte mindig itt van a társulat a POSZT-on, Pintér Béla egy színművészeti osztálynak is rendezett…, akkor sem tudom leírni, minek lett meghatározó eleme a társulat).

 
Furcsa, de évről évre, ahogy nézem az előadásaikat, valahogy egyre fáradtabbnak tűnik az egész. Mondjuk a Népi rablét nem nagyon szerettem, de a Sehova kapuja, a Kórház-Bakony fontos előadások voltak (számomra, de ha érdekel valakit), és a csúcs az a Parasztopera, már vagy négyszer megnéztem. Azóta nem érzem a társulatban, hogy produkcióiról produkcióra meg tudna újulni. Kattog a gép, még viszi őket a lendület, de nem nagyon tudom, mennyi még a lehetőség bennük. Alternatív társulatoknál maximum négy-hat év kifutási idő után kezdenek felmorzsolódni az energiák (a színésznő férjhez megy, gyereket szül, valaki elszerződik, vagy beteg lesz, de magától is kiég egy-egy csoportosulás, színész). Talán a sikerek miatt korábbi alkotómunka mélységére egyszerűen nem jut már idő. Az Anyám orrában is hatalmas energiák mozdulnak meg, egyre cizelláltabb színészi játékot produkál a társulat, az előadás is sokkal több árnyalatban szólal meg, mint a korábbiak, de mégsem. (Ki a fene vagyok, hogy itt nyammogok? A pécsi bemutató előtt a bejáratnál hiába ácsorgók panaszos tekintete kísért végig, egészen a kör alakú játszóhelyig. Én láttam, aztán mégsem vagyok lelkes). Pedig lehet röhögni. Egészen elcsodálkozom azon, hogy ha elhangzik egy baszd meg, vagy valami hasonló, mondjuk Thuróczy Szabolcs szájából, akkor a nézőtér már egészen odáig van. Ennyi elég? Egy hétköznapi, nyersen, pontosan odavetett, adott szituációban őszintének tűnő gesztustól már meg is van fogva a közönség? Hát, még amikor elkezdenek az angyalok tingli-tangli magyar slágereket furulyázni! Ami rám is nagy erővel hatott, az a magyarul-románul folytatott párbeszéd. Az egyik szereplő felesége temetéséről beszélt, a másik a Terminátor II. robotjairól, vagy a lánya hamarosan várható terhességére utalt egy mozdulattal, a másik meg válaszolta, hogy igen, őt is felfújja a pezsgő. A süketek párbeszéde ősi kabarétréfa, de itt a helyén volt.

 

Az is érdekes Pintér Béla előadásában, ahogyan az anakronizmusokkal él, ahogy a tradicionális népi kultúrából merít és ahogy azt a mai népi kultúrával (mi az a nép? Mit akarok ezzel? Hát, hogy a nép az én is vagyok, meg piaci kofa, és a bolti eladó, meg aki dolgozik a szalag mellett, vagy kapál a földeken, azt szól közben a Sláger Rádióból az Édes kisfiam, na, ha ezt az örökbecsű – a szőr föláll a hátamon szintű – számot elfütyörészi a kapás, vagy én, s még rá is cifrázunk, az ma a népművészet, nem a pedig a halasi csipke, meg a matyó hímzés) keveri. Azt is lehet szeretni, ahogy zenélnek. (Szeretem, ha a színházban, a színészek keltik a zajokat, zörejeket, ők szólaltatják meg a hangszereket, mert sokkal erőteljesebb, mint a konzervről szólna, a jelenidejűség mindig erősebb). Mert tudnak zenélni. Nagyon együtt van a társulat, csak a produkciói nem olyan kompakt, nem olyan originális, mint a Parasztopera. (És akkor mi van? – kérdezhetné Pintér Béla. Semmi, válaszolhatnám, dolgozni kell tovább, érdemes.)

 

Egy kényelmes sétányi idő volt a Woyczekig. A város eleven, él, a Széchenyi téren a könyvsátrak közt pücskörészett a magyar Olvasók zöme, mindenhol színészt, színésznőt vagy rendezőt láttam, úgy kellett keresni egy kevésbé mozgalmas utcát, hogy el tudjon csendesedni bennem Anyám orra.

 

Georg Büchner: Woyzeck
Kolozsvári Állami Magyar Színház
Rendezte: Mihai Măniuţu

Ilyen erős társulatot, ilyen erős hiteket, életeket egy pengeéles koncepció mentén nem igen látni felsorakozni. Különleges élmény. Minimális a díszlet. Nem vagyok nagy híve Büchner darabjának, de láttam már Robert Wilson-tól, Schilling Árpádtól, és sok más rendezőtől is, ez ebből a sorból az egyik legkiemelkedőbb.

Márton András

 

Hát igen. Talán nem véletlenül láttam egy napon, s egymás után ezt a két előadást. Egyet lehet érteni Márton Andrással: ilyen előadásokat példának lehet állítani a honi színházak elé. (Nem tudom megállni, hogy le ne írjam, mögöttem ült egy honi színházigazgató, egy kövület, aki előadás előtt és után is, talán mert félig részeg volt, vagy sosem józan, össze-vissza karattyolt, hogy na, hol van a katarzis? Itt lesz az a katarzis! Meg lesz a katarzis! Neked meg volt az a katarzis… Cinikus volt és ellenséges, holott valamikor az ő színházában is folyt hasonlatosan kemény munka, csak hát egy ideje oda a legenda, megvan a Kossuth-díj, marad a lavírozás és mások fumigálása. Persze ki akar ma színházigazgató lenni?)

 

Egy félmeztelen férfi evett a földről, a csupasz színpadi deszkáról borsót. Nem evett, hanem zabált, mint egy haszonállat. Zabált, nem undort keltően, csak viszolyogtatóan. Közben fizikai gyakorlatokat végzett. A bukfencek és ez a furcsa gimnasztika csak bevezetője az előadásnak. A színpadon több helyütt Woyzeck felírat – borsóból, ahogy zajlanak az események, szurkolok egy borsó-feliratnak, de azt is szétrúgják a katonák. Bogdán Zsolt különös tekintetű színész. A zsigeri, nyers erő és a kifürkészhetetlenség egyszerre sajátja. De ez az egész társulat képes arra a különösen alázatos munkára, amely a színházi megszállottság egyik szimptómája. Nagyon idegen ilyen minőséget látni a Pécsi Nemzeti Színház színpadán, ennyire munkás előadást. (Valószínű, a rossz előadásokban is rengeteg munka van, de az valahogy fölöslegesnek tűnik – pedig nem az – és ez a munka, amely ennyire kifejező erejű végeredményt hozott, nem felesleges – pedig ez a színvonal már a luxusok luxusa.)

Nem hinném, hogy erre az expresszívitásra csak a „szegénység” kényszeríthette volna a rendezőt és a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatát, de talán a saját színházukban hitelesebben szólal meg a produkció. A POSzT közönsége (hátam mögött a minősíthetetlen hangon megszólaló őskövület színházigazgatóval az élen) meglehetős hűvösséggel fogadta a darabot. De még kifelé menet is csak fojtott pisszegésekkel mertek, tudtak kommunikálni egymással az emberek. Nem véletlenül. Az a finoman sugárzó szépség, amelyet talán tisztaságnak lehet nevezni, megülte a gyomrukat! Három éteri tisztasággal játszó színész és a többiek, a katonák ellenpólusával elcsendesítették a köznapokat. Bogdán Zsolt tekintete és furcsa ízű beszéde megüli az embert, ahogy Kézdi Imola szépsége, erotikus kisugárzása is. Az Andres-t alakító Dimény Áront és az Ezreddobos és a Bolond szerepét játszó Hatházi Andrást lehetne még külön kiemelni a társulatból. De az egész társulat is különleges minőséget hozott létre, volt egy jelenet, amelyben pár percig mindenki csak futott. Egészen szédítő volt, rémületes is, ahogy felnőtt férfiak inaszakadtukból rohannak felém, s épphogy meg tudnak állni.

 

Nem tudom, hogy hol tudna megszólalni egy ilyen előadás hitelesen Magyarországon? Talán sehol. Egyszerűen túl erős. A kolozsváriak „fizikai” színháza, a maga expresszív látomásaival, képeivel meghatározó szerepűvé is válhat a mai magyar a társulati struktúrában működő színjátszásban. Íme a példa!

[Balogh Robert]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél

Sinkovits Imre, nem lévén más lehetősége, aznap fulladásos halálra ítélte Gertrudist. Az ifjú kellékes, Szász János néven immár világhírű film- és színházrendező.

Ronyecz Mária hetvenöt éve született.

Archívum
Legfrissebb cikkeink
Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu