|
(…)„Kicsit remeg a lábam, pedig elég gyakorlott vagyok abban, hogy sok ember előtt beszéljek – lépett a pódiumhoz és kezdte mondandóját a rendező, Horváth Ádám. – Prőhle Gergely vagánynak nevezte Sztehlot. Nézzünk rá a képre, a svájci sapkás mosolygó emberre, benne van a vagány. Püspök úr szentnek nevezte. Nézzünk rá erre a mosolygós, svájci sapkás arcra. Lehet szent, sőt SZENT. Ezen kívül egy halált megvető bátorságú hős. Nem látszik erről az arcról, pedig az.
Azt kell mondjam, hogy egész életében kereste a baj, kereste azt a bajt, ahol segíteni kell. Nem azt, hogy neki baja legyen, azzal egyébként sosem törődött.
Amikor úgy szólította az élet, hogy népfőiskolát kellett csináljon, akkor népfőiskolát csinált, amikor arra szólította az élet, hogy menteni kell gyerekeket, akkor kockáztatva a családja és a saját életét, elkezdett társaival gyerekek tömegét (ezerötszázat, kétezret) menteni.
Abban a korszakban, amikor ágyúk dörögtek a közelben, amikor elhurcolták az embereket, akkor ez a mosolygó, szelídnek látszó ember a város nem tudom hány pontján híveivel, intézményeket tartott fenn, ahol gyerekek éltek, mosakodtak, táplálkoztak, orvosi kezeléshez jutottak és nem buktak le, nem haltak meg.
Sztehlo Gábor átmentette őket, mert akkor ez a baj szólította őt. És ezt hihetetlen, magától értetődő bátorsággal csinálta végig.
Három évet tölthettem nála, én 1945-ben kerültem Zugligetbe. Gondja bőven volt Sztehlo Gábornak, mégsem volt soha gondterhelt az arca.
A háború végeztével hazaérkezett néhány szülő és örömmel konstatálták, hogy Sztehlo megmentette a gyerekeiket. Nagy számban voltak azonban gyerekek, akikhez nem jött senki, csak Sztehlo maradt nekik.
A népfőiskola, gyerekmentés után ott állt több száz árván maradt gyerekkel és akkor elkezdődött Sztehlo honfoglalása. Lefoglalt egy, kettő, hat, nyolc épületet, amik sorra megteltek gyerekekkel. Még a főváros is adott neki át árvákat.
Hogy miből tartotta fent mindezt? Elúszott mindene. Eladta a Lórántffy utcai házát, azt a házat, amelynek pincéjében az orosz katona elé állt Luther kabátjában és megvédte a kétségbeesett szőke hajú kisfiút.
Nem maradt semmije, a zugligeti villában kettő szoba volt az otthona. Én a mellette lévő szobában voltam szobaparancsnok. Szauer (Orbán) Ottó, korán elhunyt költő is abban szobában volt.
És az intézmény egyre nőtt. Kiváló munkatársai voltak, de azok meg egyre fogytak. Egyszer átadtak negyven szellemileg sérült gyereket, én épp 17 éves voltam és rám bízta a házat, hogy én felügyeljem ezeket a gyerekeket, mert nem volt elég tanár.
Ezzel egyidejűleg úgy döntött, hogy iskola is kellene. Ennyi gyerekhez iskolát is kell alapítani. Ez egy következő fokozat volt. Hárman mentünk el Keveházi miniszterelnök úr, Weingrober István és jómagam. Be voltunk jelentve Veres Péter építési miniszterhez, de nem ő fogadott, hanem Bierbauer Virgil, államtitkár, Bíbó István testvére. Elmondtuk, hogy iskolát szeretnénk építeni. 30 ezer forintot kaptunk.
Otthon a szekrényemben van a fénykép: állunk hárman, frissen megérkezve a minisztériumból ezzel a vagyonnal, hogy elkezdjük az iskolát építeni. Sztehlo szerzett egy kőművest, csákányokat nekünk és nekiálltunk iskolát építeni. A kőműves irányított minket, Sztehlo irányította a kőművest és közben meg vezette a sok száz gyerekből álló intézményt.
Aztán futballpályát építtetett velünk, hogy lehessen hol játszani. Aztán jött a Fiúk városa című film alapján a Gaudiopolis ötlete és a Keveházi lett az első miniszterelnök, én meg voltam az első kultuszminiszter. És összehívta a Szőke Balázs államelnökkel a minisztertanácsot és eldöntöttük, hogy mik a feladatok. Az állam egyik feladata az volt, hogy autonómiát adott nekünk, magunk dönthettünk arról, mit akarunk csinálni. Sztehlo velünk tanácskozta meg a következő terveket, magyarán olyan önállóságot kaptunk, ami maga volt a pedagógia csodája. Hiszen hogyan lehet 14-17 éves fiúkat olyan felelősséggel felruházni, ami felnőttként működteti őket.
Mi nagyobbak gimnáziumba jártunk a városba és felépült az iskola is, amelyben példamutató tanárok tanítottak. Szőke Balázs igazgató kiváló személyiség volt. Ott tanított Deme László, Varga Balász, Rákosi Zoltán, a tragikus módon Olaszországban elhunyt irodalomtörténész. Ő fedezte fel Szauer (Orbán) Ottóban a költőt. E mögött, minden lépés mögött ott volt Sztehlo.
Aztán felépítettük az ő lakását is, hogy abból a két szobából kiköltözhessen és a Budakeszi úton egy kis otthonban két gyermekével, és feleségével élhetett, mindaddig, amíg egy tollvonással megsemmisítettek mindent.
Államosították az intézményt, őt kirakták belőle. Eközben valószínűleg a családi élete is elég sok nehézségen ment át és miközben misszionáriusi tevékenységét folytatva aggok házát vezetett, nehezen nevelhető gyerekeknek otthont alapított, 1956-ban a felesége elment.
Sztehlo dilemmában volt: nem tehette, nem hagyhatta ott, amit megalkotott. Ugyanakkor kimondhatatlan vágyat érzett a családja után.
Tudok róla, hogy hosszú vita volt apámmal és édesanyámmal, hogy kivándorló vagy látogató útlevelet kérjen. Rábeszélték a látogatóra.
Mindannyiunk fájdalmára kiment és kint rögtön szívrohamot kapott. Felkerült utókúrára egy kis faluba. Jól beszélt németül, sőt schwitzerdütschöt is tudott. Akkor halt meg a lelkész a faluban és megkérték a lábadozó Sztehlot, vállalja el a falu gondozását. Ottragadt lelkészként. Később Interlaken espereseként dolgozott.
Egy padon ülve beszélgettem vele utoljára Interlakenben. Pár hónap hiányzott a tíz évhez, hogy megkapja a svájci állampolgárságot és hazajöhessen. Nagyon vágyott haza. Kettő hónappal előtte azonban jött a postai küldemény, amit csak félig tudott felbontani. Ott halt meg a padon.
Lelkiismeret furdalásom van nekem személy szerint. De lelkiismeret furdalása lehet egész Magyarországnak. Sőt nem sértő szándékkal mondom, de az egyháznak is, hogy Sztehlo Gáborról csak ennyit tudunk, hogy róla csak pár hónapja neveztek el egy kis közt, az Árnyas közt, hogy csak most lesz majd szobra Budapesten.
Mindenét, ami vagyon, elvesztette, az otthonát elvesztette, aztán a családját is elvesztette. Aztán mi elvesztettük őt, személyes kapcsolatban. Nem találkozhattunk vele azóta.
Nem csak azért volt vagány, mert volt mersze kétezer-egynéhány gyereket bújtatni, a nyilas uralomkor, hanem utána a megmaradó teher, a több száz árva sorsát újra felvállalta és újra nekilátott építeni valamit. Mindig épített.
Innen, tőlünk azonban nem szakadt el soha. Ide vágyott mindig vissza. Szerintem ő a munkáját itt szerette volna folytatni, nem pedig ott kint.
Nekünk marad egy súlyos feladatunk. Mi, akik abban a szerencsében részesültünk, hogy személyesen is ismertük őt, mi sugárfertőzöttek vagyunk. Sztehlo Gábor kisugárzásának fertőzöttjei. Tovább kell adnunk ezt a sugárfertőzést. Sztehlo Gáborról többet kell beszélni!
Mindenfajta véleményt tolerált, persze volt, akivel vitatkozott. Volt, akit meggyőzött, volt, akit nem sikerült. Haragot nem ismert. – Mindig, amikor bajban vagyok, ennek az áldásnak az utolsó szavai jutnak az eszembe:
Fordítsa az Úr az ő szent orcáját tefeléd és adjon tenéked békességet!” (…)
|
