Két zseni, három nő, két kötet
A gyakran olvasó emberrel is ritkán fordul elő, hogy egy héten belül két zsenitől/ről olvasson könyvet. Mert ha lehet, elkerüli a hasonló balesetet. Egy héten belül két zsenivel órákat tölteni nyomasztó léthelyzet. Világlátásuk, elhivatottságuk, létezésük, kiválasztottságuk kényes kérdéseket fogalmaz meg ugyanis.

   Tőrey Zoltán
   Emlékirat a sötétségből
   
   Az első zseni idegenbe szakad vak magyar. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, akiknek még jutott a II. világháborúból vakon hazakerült katonák látványából, ahogy heteket ültek a kocsma előtti padon, reménykedve pohár borban, ingyen cigarettában, vagy valami csodában, kijutott a zavart viselkedésből, az azóta se múló világtalan-fóbiából. Ezekre a pillanatokra emlékeztet a borító – a szerző harmad arcát elfedő sötét szemüveggel – amit az első kézbevétel percében leválasztok a kötetről. Ahhoz már öreg vagyok, hogy minden mellett fóbiáimmal is birkózzak.
   
   A regény a vak férfi baleset előtti magyarországi életét, a sydney-i baleset körülményeit, az azt követő kálváriát, a túlélés stratégiáit, e stratégia felismerését mondja el. Maga a szöveg nem nagy durranás. Néhol száraz, mint a sivatag. A szenvedéstörténet olyan kíméletlenül meséli, hogy az olvasó szeme belesajdul. Máshol némi pátoszos, szomorkás mellékízt kap. Megint másutt az "üzenetvivő" ember gőgje ad új színt a narrációnak. Persze nem szépirodalmi mű készült, hanem útirajz, térkép megrogyott életű emberek számára. Becsüld magad; nem véletlenül születtél; az életnek tervei vannak veled – meg ilyenfélék. Kulcsot adni más kezébe már magában nagy dolog. TOVA


   "Méhen belüli örömök" kutatása
   
   Dalí, bevallom, nem vallom, nem érdekelt soha különösebben. A festészete. A bulvár része már igen, hogy példának okáért Amanda Lear, a férfihangú énekesnő Dalí közreműködésével mélyítette a hangját garatilag, és nem lapoztam el akkor sem, amikor kinyilatkoztatta, "Mikor én festek, a tenger tombol. Mások pancsolnak a fürdőkádban." Tudja, mit mond. Tudja, merre mozdul, de egyébként sok időt nem rabolt el az őrült spanyol. Amíg egyszer rá nem kényszerültem, hogy "koncentráltan" elolvassam az Divina Commediát, amit addig, hogy úgy mondjam, félig koncentráltan volt energiám. Szerencsére az antikváriumban a Dalí illusztrálta Színjátékra bukkantam, és a Dalí-képek segítettek. Nem zsibbasztott a Babits fordította rémmel teli világjárás. A másik témába vágó szerencse, ha az ember nem tud kitalálni okos ajándékot rajztanár sógornőjének, albumot vásárol. Így akadtam rá vagy tíz éve a Linde Salber-monográfia elődjére, előzményére, Conroy Maddox Dalí-albumára. Ettől kezdve nincs megállás. tova

2006-02-18 09:20:00