Tekintet 2005/5
Megjelent a Tekintet ötödik száma. A folyóiratban olvasható Juhász Ferenc József Attila-verse, Örgdögh Szilveszter JA-esszéje, Faragó Vilmos jegyzete, Csukás István drámarögtönzése, valamint novellák, versek, recenziók.


   Onagy Zoltán
   Dimitrow pusztulása
   Négy pontban a halálról – besúgonovell'
   
   1.
   Hajnal van. Hóvihar. Márciusi hóvihar. Nem látnám, ha tudnék aludni, de nem tudok. Még mindig úton, még mindig a halott, a kétszer félnapos út, a szénfekete temetői hársáfák hatása alatt. És hogy ennyi marad egy halott után, amit most írok. Semmi nem marad. Száz és százmilliók születnek, halnak meg úgy, hogy az őket végérvényesen átölelő ölnyi földdarab tápértékét növelik. Bizonyíthatóan. Semmi más nem biztos. Nem biztosak a gyerekek, az asszony. Apánk is kétséges, apánk etalonnak számító tanításai történelemfüggők. A munka értelme, a kitüntetések, a szövegegész is bizonytalan, az eredmények, a jelen, a múlt, minden billeg egészen addig, amíg rá nem szórják az emberre a földet. Akkor aztán vége a dalnak. Ami kétséges volt félig, megszűnik egészen. Nyom se marad.
   Mindez eszembe se jut, az ember nem a halállal kel, halállal fekszik. A délelőtti márciusi hózáport se láttam volna, ha. Ha nem utazom el a temetésre. Utólag bebizonyosodott, bölcsebb, ha tartom a korábbi fogadalmat, barát temetésére se közel, se távol nem utazom. A halott barát él tovább, ha nem vagyunk ott utolsó földi fellépésén, nem látjuk lemerülni az örvénylő hópelyhek között a sáros, agyagos mélybe. És nem terhel az út. Nem terhel a hülye kérdés, halott barátnak milyen virágot illik. A virág rendszerint dilemma. Kötelező-e odamenni a gyászoló rokonokhoz, kezet fogni a bánatosan régi nőkkel. Nem terhel, miképpen öltözzünk, és persze nem szorít az öltönynadrág, nem érezzük miatta még az eredendőnél is szarabbul magunkat, nem nyomja a bütyköt a két éve szekrényben, sámfa nélkül száradó, összement fekete cipő, az ünneplő. Különösen akkor, ha három éve temettünk utoljára. Most pedig aludnék az éjszakában. Ahogy szoktam. Nem forgatná fel az erőszakkal normalizált rendet ez az alig körülhatárolható, kiismerhetetlen élet.
   M. - ügyosztályos nevén: Dimitrow - egy korszak utolsó embere. Az én egyik jó korszakom utolsó élő, illetve most már halott embere, akit még tíz nappal ezelőtt is barátomnak nevezhettem. Kölyökkorban, húsz alatt vált barátommá. Hét fiú. Irodalom, csavargás, zenei kísérletek (mindannyian tanultunk zenét, ki hat, kit tizenhat évig), Lengyelország és Kelet-Európa stoppal. Első közös Trabant. Első érvényes nők, első rendőrségi ügyek. Minden első. A megmaradó első események. Első szerelem, első baleset, első halál, az első tapogatódzó lépések a felnőtt kor felé. Találhatunk barátra húsz fölött is, de nem jellemző. Szövetség inkább, nem testvéri egymásba kapaszkodás. Nem csendes vérszerződés.
   Fáj? Nem. A temetőben se fájt. Az úton az fájt, hogy milyen kurva messze van ma már minden. A kompon az, milyen drága. A Katalin pusztát megelőző hegygerincen a gondolat, hogy a fej belső mechanizmusa megváltozott, nem pukkan a dobhártya a gyors magasságcsökkenéstől. Később Vadkerten, az óriásit nőtt vegyesbolt előtt, a megmaradt vadgesztenye alatt, ahol annyit álltunk, ültünk a bánki tóról jövet az fájt, hogy eszembe jutott, talán hiányoznak majd a végelszámolásnál azok az órák. A virágboltban meg az, miért kényszerít ilyen helyzetbe ez a rohadt világ, hogy a temetésére virágot válasszak. Micsoda őrült dolog ez? M. és a gyászvirág össze nem illő fogalmak.
   Az is fájt, hogy így be lehet fejezni egy életet. Hazatérve már az is, hogy elmenekültem. Nem jutott beszélgetésre kedv és erő a kapcsolódó urakkal és hölgyekkel. Pedig lett volna miről. De nem akartam. Az én besúgóm engem súgott. Arról a besúgómmal tárgyalok, ha mód van rá. Amíg volt, nem használtuk a lehetőséget. Ha nem használtuk, akkor francba az egésszel, erről nem váltok szót idegennel, aki nem tartozik a tárgyhoz. (tovább)

 
2005-11-03 09:40:00