Romhányi a Rémhunyó
Egy bizonyos téren túlburjánzó elme működésének vagyunk tanúi, mely ezen túlfejlettségéért kénytelen más területen való alulburjánzással fizetni. E versikék alapján ítélve úgy gondoljuk, hogy aki Romhányi József agyát felboncolta volna, azt találta volna, hogy az agy bal féltekéjében található Wernicke- és Broca-terület (a motoros és szenzoros nyelvi központ) az átlagosnál jóval fejlettebb (nagyobb méretű), míg a képalkotásért, illetve az érzelmekért felelős, jobbára a jobb féltekében található területek kevésbé fejlettek (kisebb méretűek).

   
   
   A Rémhunyó
   
   

   (Romhányi József: Szamárfül)
   
   

   A debil címadásnak személyes oka van: egészen konkrétan, közvetlenül és egy személyben Romhányi József a felelős azért, hogy gyermek- és ifjúkori irodalmi munkásságunk majdnem kizárólag rímes formájú, szellemesen szórakoztatónak szánt művekből áll. Nálunk ő a hunyó, sőt rémhunyó, lévén, hogy mondott munkásságunkkal alapvetően elégedetlenek vagyunk. Előttünk fekszik a Tetem: a Szamárfül első, 1983-as Móra-kiadásának sokszorosan celluxozott, tépdesett lapú, itt-ott megfirkált példánya. Még édesanyánk adta pufók gyermekkezünkbe; meglehet, ebből silabizáltuk az első szótagokat. Cö-mö-jön éjt az ö-jeg dő-je Gö-je Dö-me. Mo-no-ton ü-get a szüp-pe-dő ho-mo-kon. Pu-pák pék-pók. Pukk.
   
   De félre a gyermeteg érzelmekkel! Immár hűvös szakértőpillantást vetvén a corpusra, általános jellemzőként bizonyos verstani formátlanság ötlik a szemünkbe. Igen, formátlanság. Jelen kötete alapján semmiképp sem tarthatjuk „a nyelv nagy formaművészének” Romhányit. Zenére írt szövegeiben, a Dr. Bubó vagy A Mézga család főcímdalában annak mutatkozik — ott azonban csak rá kell hagyatkoznia a zene, mondhatni, erőszakos lüktetésére. Itt, valamint a Frédi és Béniben azonban kiviláglik, hogy nyelvi gondolkodásának szervező eleme szinte sosem a ritmus, hanem elsősorban és mindenekfelett a rím. A rímkényszer. A kényszerrím. A betegességig vágyja a rímet, a sorvégi csattanót, a poént, a sikert, az orgazmust. Roppant libidinózus sorpárokkal ostromol:
   
   Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
   Minden vad bikának legvadabbikába.

   

   [Ha megvan a rím, a nyelvi pontosság már smafu: „minden vad bikáKnak” lenne a helyes.]
   
   

   Már bánom e merész vágyat,
   Hisz ön büszke tenyészállat.
   
   Ha kissé éhezem,
   nagy Kutató lennék, Jeles Ember, Észlény,
   ha jól bezabálok, akkor meg tenyészmén.
   
   Ingem, gatyám sohasem lesz, én ezt meg nem érem!
   — Szólt a kukac, s föld alá vitte a szemérem.

   

   [Ha megvan a rím, a csattanó verstani kizengetése már smafu: „Szólt a kukac, ÉS föld alá vitte a szemérem” lenne a hívósorhoz passzoló háromütemű tizennégyes.]
   
   Épp ez a kényszeres rímtúltengés az oka, hogy mi, igényes felnőtt olvasók immár fanyalogva lapozgatjuk az opuszt. (Ha egyáltalán hajlandók vagyunk megadni neki ezt a státuszt - bizonytalanságunkon erősít, hogy az első versciklus címe: Ez opusz?) Egy bizonyos téren túlburjánzó elme működésének vagyunk tanúi, mely ezen túlfejlettségéért kénytelen más területen való alulburjánzással fizetni. E versikék alapján ítélve úgy gondoljuk, hogy aki Romhányi József agyát felboncolta volna, azt találta volna, hogy az agy bal féltekéjében található Wernicke- és Broca-terület (a motoros és szenzoros nyelvi központ) az átlagosnál jóval fejlettebb (nagyobb méretű), míg a képalkotásért, illetve az érzelmekért felelős, jobbára a jobb féltekében található területek kevésbé fejlettek (kisebb méretűek). Kreativitása túlnyomórészt nyelvi jellegű volt - ezért szerencsés a találkozása Nepp Józseffel, rajzfilmkészítő- és illusztrátortársával. Romhányi írott és hangzó szövegei mellett és alatt így ott a szükséges plusz, ami kiteljesíti az élményt.
   Nem teszi azonban magukat a szövegeket teljes értékű művészi alkotásokká. Bal féltekéből születtek, így csak racionális bal féltekénket ingerlik, érzelmeket nemigen keltenek bennünk. Az út végéhez közeledő mester (a Szamárfül halála évében jelent meg) is érezhette ezt a deficitet - nevezzük Karinthy-szindrómának. Karinthy természetesen igazi műalkotásokat is létrehozott, mégis mindig „csak” mint humorista-filozófot tartotta számon a közemlékezet. Meggyőződésünk, hogy a Rímhányó a Karinthy-típusú (és így kicsit a Romhányi-típusú) sorsot írta meg Szarvashiba című költeményében:
   
   Egy karvastag
   agancsú szarvasnak
   megtetszett egy feltűnő
   szépségű ünő.
   De mert széplélek volt, önemésztő alkat,
   úgy gondolta, egyelőre hallgat,
   s majd egyszer szép hosszan
   elbőgi szerelmét egy hősi époszban.
   Így nem a nyers erő, hanem a költészet
   lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
    Itt követte el a hibát.
    Írt szonettet, elégiát,
    s a lánykérést elódázta.
    Kínban égve, könnyben ázva
    nagy költővé érett.
   De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.
   
   
Spiegl & Gabnai

   
   Romhányi József: Szamárfül
       
2005-03-22 21:08:00