Zöld Anikó kiállítása az Aranytízben
Zöld Anikó festőművész kiállítása nyílt az ARTSZEM Modern Művészeti Galéria szervezésében január 21-én az Aranytíz Átrium Galériában.
A kiállítást a következő szavakkal nyitotta meg Szerényi Gábor művészeti író:

„Álom és ébrenlét mezsgyéjén lüktető látomások. Kiáltványai lehetnének egy hajdani derűs, pompázatos, emberhez méltó aranykornak, ahol mediterrán ligetekben hellén bölcseletekből fakad mind az élet, mind annak törvényei. Zöld Anikó derengő víziói azonban lemondanak a kiáltványok harsány, zajos eszköztáráról. A mai kor szívtelen, hideg, sürgető morajlásával szemben legszemélyesebb csöndjét feszíti föl vitorlául. Kiáltvány helyett hallgatmány lett műfaja. De micsoda gigantikus csöndekkel dolgozik!
Képeinek nézőjét olyan tájakra vezeti, ahol csupa öröktől fogva ismerős látványokat lelni. Töredék mivoltukban is a kultúra diadalmas jelei, tudván persze, hogy e magasztos pozíció mily kétes eszközzé válhat a birtoklási vágytól kótyagos világban…

 
Zöld Anikó különös gyöngédséggel bánik motívumaival. Festői ecsetkezelését tekintve tapasztalni vélem, hogy az igazi teremtő alkotáshoz nem elég a mesterségbeli tudás, de egy kicsit lelket is kell lehelni a születendőbe.
Sajátos kettősséget is mutatnak képei. Miközben finoman lebegtetett sejtelmek párájából kidédelgeti egy tört antik oszlop vagy egy szobor jelzésszerűen finom íveit, karakterét, ugyanakkor ez a mindig nagyon személyes párbeszéd a megszólított tárgyakkal elképesztő idő- és térbeli távlatok képzetét kelti.

Látjuk és tudjuk, hogy mivé lett, hogyan pusztult le és el a hajdani aranykor, érzékeljük és elismerjük, hogy – Adyval szólva – „minden egész eltörött”, és talán nem is lehetséges már soha többé visszaszerezni a semmibe süllyedt szebb világot. A hordalékká vált, amúgy tiszteletre és múzeumba való reliktumok talán csak hiábavaló reményt keltenek. Vagy volna esély, odafordulván magasabb szellemi világok felé? Vállalni, hogy a józan, praktikus, hideg észben vakon hívő, erőszakosan racionalista, realista élet ellenében feltételezzünk egy természetesen teljesen korszerűtlen spirituális attitűdöt, magatartást?
Zöld Anikó olajfestményeit, akvarelljeit, pasztellképeit szemlélve úgy érzem, erősítést kaphat az, aki a világnak nemcsak látványát nézi, de fürkészi a valóság mögötti bizonytalan tartományok üzenetét. Ez a fajta látásmód pazar vendéglátásban részesül e képek révén. Zöld Anikó úgy mesél szüntelen szitáló színeivel, hogy a megidézett formák kiadják szavakkal meg nem ragadható belső énjük talán csak sejtelmekben tetten érhető lényegét, eredetét.

 
Egy festőművészre jellemzőek színei. Zöld Anikó lágyan derengő tereiben időtlenséget sugallnak árnyalatai. Ebben a meditatív atmoszférában bármi megjelenhetne, tudható, hogy a hely szelleme áthatná, s felmagasztalná, de a művész nem kapkod látványos díszletelemekhez, jó érzékkel tudja, hogy minél kevesebb eszközzel él, annál erősebb a mű poézise.
Zöld Anikó képei – a hallgatmányok, hogy megismételjem a kifejezetten neki kreált szóleleményt – sajátos parabolaantennák, olyan hírközvetítők, amelyek kollektív archetipikus képzeteinkből építkeznek, s kulturális rétegeken, civilizációs fosszíliák elemein át sugároznak olyan reményt, amire csak egyetlen dolog képes ezen a földi világon – a költészet.”

[ Deák Attila ] 2005-01-25 12:32:00