Dante
Valós történelmi ismeretek nélkül is megrendítő, pedig akkor már tudtam, hogy politikai szerepét megszívta. Mégis traumatizálja a kedves olvasót, mert úgy látszik, az ember megismerhetetlenül sokféle, és erről Dante mindent tud. A kedves olvasó pedig alig valamit.
   
   Az örök Dante
   
   
   Még az átkosban történt, talán huszonöt éve, hogy financiális szorultságban kénytelen-kelletlen beadtam a vasbolt melletti, amúgy rendszeresen vásárlás céljával látogatott antikvárium nevű műintézménybe három akkori legdrágább könyvemet. Szoktam volt. Soha semi pénz nem volt elég, nem is érteni.
   Azután három hét múlva némi felárral kiváltottam a foglyokat. Három hét volt a „tartás” maximuma. A három kötet Dante Isteni színjátéka. Bőrkötésben. Merített papíron, sűrűn illusztrálva, Babits kalligrafikus dedikációjával.
   Azért éppen ők az áldozat, mert egészen odáig mindent megtettem annak érdekében, hogy összejöjjön szabadulásuk váltságdíja. De ekkor bedőlt a rendszer, nem jött össze a korban komoly összegnek számító ötszáz forint (18,60 volt egy Eszt.-Bp. buszjegy, 4,50 egy korsó sör, 4,50 egy doboz mezítlábas Symphonia), a szívemnek kedves, állandó tartaléknak számító Színjáték elveszett örökre. Azóta Dante (és persze szerencsétlen Babits) a szegénység egyik jól megjegyzett koherenciáját is jelenti számomra. Persze nem kizárólag a szegénységet.
   Azt is, hogy a Színjáték - és az egész középkor - a középiskola legnehezebb feladványai közé tartozott. Nem is jutott rá energia a maga idejében. Az olvasónapló másolat volt, szorgalmasabb tanulótárs vázlat-átirata. Ez is nyomasztott. Mert később idő nem jutott a Babits dedikálta kötetre. Csak a halogatás, vagy mi, és egyéb fontos pillanatnyi kötelezettségek, nők, és talán Csaplár Vilmos, és Ahol a sziget kezdődik. Aztán nem volt mit halogatni, mert nem volt miért olvasni. Tehát Dante a bűntudat egyik jelképe is.
   Túl a negyvenen, vagy éppen negyven és Szent Karácsony, megleptem magam egy Picasso illusztrálta gyönyörűséges kötettel.
   
   Tőmondatokban - emlékeztetőül: Dante Alighieri A 13-14. század fordulópontján élt. Olasz nemzetiségű. Firenzében született. Politikusként a pápát támogató polgárság (guelfek) oldalán harcolt Itália egységéért. A Quelf párt azért harcolt, hogy a Római Birodalom ismét talpra álljon és a pápa vezesse. A Firenzét elfoglaló, német-római császárt támogató nemesség (ghibellinek) száműzték, házát lerombolták; soha nem térhetett haza. Ghibellin párt ők is ugyanezt akarták csak a Császár vezetésével. Beatrice: Dante gyerekkori szerelme. A legfőbb műve: Isteni színjáték. Más néven a „középkor enciklopédiája”. A kor addig ismert természettudományos tételeit felhasználja a műben. Az Isteni színjáték háromszor harminchárom tételből áll: Pokol, Purgatórium - Tisztítótűz, és a Paradicsom. A témája: A lírai én túlvilági utazása.
   Dante 1300 nagycsütörtökén a „nagy sötétlő erdőbe” jut, ahol párduc, oroszlán és nőstényfarkas állja útját. Az állatok konkrét, látható képként jelennek meg a költeményben, de mindegyikük elvont fogalom helyett: a párduc a szex utáni sóvárgást, az oroszlán a gőgöt, a nőstényfarkas az anyagiasságot jelenti. Az Atya-Fiú-Szentlélek együttesét allegorizáló hármas szám a mű felépítésének alapja
   A pokol, a tisztítótűz és a paradicsom a lélek fázisai. Dante a halál utáni állapotot kívánta ábrázolni. A keresztény világkép szerint a halálkor a lélek különválik a testtől. Dante a léleknek halál utáni életét jeleníti meg. A lelket azonban önmagában nem tudja ábrázolni, testet ad neki, hogy szenvedni, beszélni tudjon. A holtakat az élőktől az különbözteti meg, hogy az élők a jelent, a holtak a múltat és a jövőt ismerik. A poklon Vergilius kalauzolja végig, míg a paradicsomnál Beatrice, aki Dante gyermekkori szerelme.
   A Pokol lakói tisztában vannak bűneik súlyosságával, ami negyven év kommunizmus gyakorlata után minimum szokatlan. Egy részük szégyenkezik, átkozza és vádolja magát, de vannak olyan lelkek is, akik büszkén, önérzettel viselik sorsukat, a Pokolban sem adják fel gőgjüket. Nem törnek meg, mintha tudomásul sem vennék a szenvedést. A kárhozottak szenvedése - amelyről az Isteni színjátékban olvashatunk - csak átmeneti állapot. Az utolsó ítéletkor a lelkek újra egyesülnek valódi, feltámadt testükkel, s kínjaik akkor válnak örökké és még teljesebbé.
   Tehát negyven, amikor egy nap és egy éjszaka befaltam, élvezettel, a Színjátékot. Mesteri dráma. Valós történelmi ismeretek nélkül is megrendítő, pedig akkor már tudtam, hogy politikai szerepét megszívta. Mégis traumatizálja a kedves olvasót, mert úgy látszik, az ember megismerhetetlenül sokféle, és erről Dante mindent tud. A kedves olvasó pedig alig valamit.
   Egyetlen egyszer nem ugrott be, hogy Madách lenyúlta a Színjáték konstrukcióját abból írta volna Az ember tragédiáját. Inkább az, hogy a szenvedés áthúz a literatúrába, és az, mennyire átvette a köznyelv bizonyos bölcsességeit. Mint például ezeket a napi használatú szlogeneket.
   „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
   „Szerelem, gyenge szívnek könnyű méreg...”
   „Ki gondban látja társát és még kérést vár: kész hogy megtagadja.”
   „Ha hazugsághoz hasonlít, ne kezd el az igaz szót se.”„Csak józanul nézz, s ne vakon csodálkozz!”
   „Ne kérdezz többet, mint amennyi hasznodra válik.”
   Dante Alighieri sokadik születésnapját ünnepli a héten. Mindegy, hányadikat. Neki már se nem oszt, se nem szoroz. A panteon minden ablakából rálátunk. Illetve: őt látjuk.
   
[ - onagyz - ] 2004-05-08 06:11:00