Írók Esztergomról - Benedek Szabolcs
Hosszú, kitartó szerelem volt: majdnem egy éven át ostromoltam a lányt (ebbe beletartozott egy gyötrelmes nyári szünidő is, amikor a színét se láttam, csupán álmodozhattam felőle), mikorra ő végül besokalt és végérvényesen kiadta az utamat.

   

Víziváros
   Benedek Szabolcs 1973-ban született. Három regénye és két novelláskötete jelent meg. Köztük olyan különlegességek, mint a Mátyás király tíz meghatározó napjáról írt napló. A kritikai megítélés szerint korosztálya egyik komoly tehetsége. Budapesten él, hobbija, és az irodalomban elfoglalt - specializált - terepe a történelem és a Beatles. A Bárány Andreával közösen írt Mc. Cartney-kötetben születésétől követhetjük a zeneszerző viselt dolgait. Regényt írt George Harrison dicsőséges életéről és haláláról. Az pedig, hogy Így élt John Lennon címmel is életrajzi esszéregényt jelentetett meg, nem bizonyít kevesebbet, minthogy szerzőnk komoly Beatles-függő. Egyedül a Ringó-könyv hiányzik. De vélhetőleg a dobos életrajza sem marad el. A kedvencsorban harmadik helyet elfoglaló Bp. Honvéd labdarúgócsapatáról (tudtommal) nem készül regény, pedig egy Puskás-dolgozat beleférne.
   A Népszabadság rendszeres tárcaírója. Civilben köztisztviselő, a Központi Statisztikai Hivatal kiadványait szerkeszti és gondozza.
   
   
   BENEDEK SZABOLCS
   
   Az a réges-régi esztergomi fotó
   

   Az osztálytablón kívüli talán egyetlen, de egészen bizonyosan utolsó közös gimnáziumi osztályfotónk Esztergomban készült. Őrzöm mind a napig, az osztálytársnőim külön-külön begyűjtött tablóképei között. Arra már nem emlékszem, ki készítette, nem osztálytárs, talán a bennünket kísérő tanár (osztályfőnökünk, úgy rémlik, betegség miatt nem is volt velünk). Mindannyian rajta vagyunk, és a dátumot egészen pontosan meg tudom mondani: 1990. szeptember 15. (Egyik perverzióm, hogy válogatás nélkül megjegyzek dátumokat, egyrészt a saját életem eseményeiből, másrészt olyanokat is, hogy például napra pontosan mikor jelent meg a Beatles ötödik nagylemeze, meg hogy mikor vertük meg 3-0-ra a brazilokat.) Ez a dátum az utolsó, negyedikes osztálykirándulás utolsó napja – Visegrád és a Dunakanyar után hazafelé tartott az osztály, a kirándulás záró akkordjaként ellátogatott Esztergomba –, továbbá ezen a napon látott először nyomdafestéket a nevem: a Jász-Nagykun-Szolnok megyei napilap szombati mellékletében megjelent egy szösszenetem, a hátborzongató „Az utolsó emberöltő” címet viselte, s a nem túl távoli jövőben játszódott, amikor savas eső esik, Dél-Európában trópusi viharok tombolnak, Közép-Európa elsivatagosodott, és Skandináviában vannak a legjobb nyaralóhelyek.
   
   Abban az időben (talán mint a tizennyolc éves gimnazisták többsége) sokat terheltem magam különféle filozofikus gondolatokkal, eszmékkel, ideákkal, ezeken aztán képes voltam napokon, heteken át rágódni, meg hosszú, parttalan vitákat folytatni a hasonszőrű kor- és osztálytársaimmal. Az ember tizennyolc éves korában javarészt vagy teljesen fényesnek, vagy teljesen sötétnek látja a jövőjét, átmenetek nincsenek. Én az utóbbi kategóriába tartoztam: depresszióra és melankóliára hajlamos alkatom révén egyaránt keseregtem a megváltásra reménytelen emberiség keserű sorsán, illetve a saját, valós és képzeletbeli korlátok közé zárt, a meglévőnél sokkalta fényesebbnek remélt életemen. Melankóliámon nem segített a szerelem se, amely ugyancsak gyakorta van jelen a tizennyolc évesek életében, azonban az én életemben akkortájt többnyire keserű és nyomasztó érzésekkel terhelt szerelmekként volt jelen.
   
   Az a talán egyetlen, ámde egész bizonyosan utolsó közös osztályfénykép percekkel azt követően készült, hogy a legvégső elutasítást kaptam az éppen aktuális plátói szerelmemtől. Hosszú, kitartó szerelem volt: majdnem egy éven át ostromoltam a lányt (ebbe beletartozott egy gyötrelmes nyári szünidő is, amikor a színét se láttam, csupán álmodozhattam felőle), mikorra ő végül besokalt és végérvényesen kiadta az utamat. Ez az esztergomi Bazilika lépcsőjén történt, azután, hogy megnéztük az egyházi múzeumot, s én a tizennyolc évesek idealista hevületével és korlátaival arról faggattam a lányt, nem lát-e ellentmondást az egyház kincsei és a krisztusi szegénység között. A lánynál (holott alapvetően békés és csöndes természetű lány volt) egyszeriben elszakadt a cérna, megdöbbentő erővel és lendülettel támadt rám, közölte velem, hogy hagyjam őt békén, nem csak most, a későbbiekben is, lehetőleg egészen az érettségiig ne szóljak hozzá, különben meg igazán észrevehetném magam, hogy céltalan minden erőfeszítés, a sok süket dumával pedig csak rontok a helyzetemen. Köpni-nyelni nem tudtam, és a szívfájdalomtól kómás állapotban, félig öntudatlanul ültem le ahhoz a bizonyos osztályfotóhoz a Bazilika lépcsőjére, amely képen aztán mindenki heppi, mosolyog, én vagyok az egyetlen, aki üres tekintettel, bamba képpel, világ- és szerelmi fájdalomtól elgyötört arccal ül a fénykép szélén. Mint akinek épp most mondták meg, hogy halálos beteg, vagy hogy hiába minden erőfeszítése, az emberiség nem hagyja magát megváltani.
   
   Azóta is Esztergomról gyakorta ez a réges-régi fotó jut eszembe, és fordítva is: ha meglátom ezt a fotót, eszembe jut Esztergom. Egyébként nem akarok hízelegni, de a közeljövőben tervezem fölkeresni a várost: vannak ott barátaim (például Esztergomban él* Magyarország legnagyobb Beach Boys-rajongója, aki mindent tud a szörfrajongó kaliforniai kvintettről), és van ott egy csomó dolog, amit még nem is láttam. Például a híd. Meg különben is, jó volna most már heppi arccal, mosolyogva fényképezkedni a Bazilika lépcsőjén.
   
   * A BB-rajongó egy 22 éves srác, Kertvárosban lakik, Deimanik László a neve. De nem csak a Beach Boysban járatos, mindent tud az angolszász popzenéről.
   
   Benedek Szabolcs naplója
   

   
   
[ Benedek Szabolcs ] 2004-02-20 21:08:00