Gála harmadszorra
Avagy csak kontrasztosan
POSZTÁR, avagy a III. POSZT díjkiosztó gálája. Mit lehet tenni, végigtapsoltuk a töméntelen díjat, mindegyiket át kellett adni. Örültünk minden díjazottnak. Van, akinek még jobban örültünk. Ám léteznek olyan helyzetek, amelyeket egyszerűen képtelenség elviselhető módon menedzselni. Amikor sajnos az embernek égnek áll a hátán a szőr.
Ez volt a POSZT történetében a legszínvonalasabb gála. Az első kirívó nívótlanságán lehetett szórakozni (nem jutott rá erő talán) és a Gothár rendezte jelenet újszerűségével hódította el a tapsot (az összes előadásból egy-egy szereplő elmondta a magáét, ügyesen, szerkesztett formában). A második gála csúfságából, csak Szombathy Gyulára emlékszem, hogy mennyire rosszul tátogott. A playback műfajtalansága nem illett a hely szelleméhez, jobb lenne nem is emlékezni rá.
A harmadik gála egészen másképpen sikerült. Ez az első, amelyikről már írni is érdemes. Először is, szerencsés ötletnek bizonyult, hogy Jordán Tamás vezette a műsort.

 
 

Kedves volt, néha elbűvölő, mosolygott, nem tűnt fáradtnak, poénkodott, valódi házigazdáként felvállalta saját fogyatékosságait is. Jól-rosszul, de sikerült a videó-bevágások tarkította élő műsor forgatókönyvben megszabott ritmusát tartani. A filmfelvételek, humorosnak szánt utcai forgatagban rögzített ugratásai inkább az élő televízió-közvetítésen lehettek élvezhetők.

 
 

Nagyon szomorú, hogy a Pécsi Nemzeti Színház, amely valódi többtagozatú színház, fakó duettecskével indított az estet. A fellépő művésznő hangja, bár fejlődött tavaly óta, s látszott rajta, minden vágya az, hogy az Operaház fantomjában, nyílt színen rabolja el a Fantom, mégsem igazi énekesnő, s szegény Fantomunkat is csak a maszk igazolta. Nem vallott szégyent a Pécsi Balett, amely talán az egyik legjobb párperces jelentet vitte színre az est folyamán.

 
 

Az az éles irónia, amelyet a Carmen részlet megidézett, vagy inkább, csak ahogyan elindult, az lehetett volna sajátossága az egész estének. A színpadon csábos lányok, közöttük csap szét a tarka ripők, a torreádor. Az immár hagyományosnak számító nyakkendőnyiszálás is hordoz magában némi humort, ami pécsi Szélkiáltó együttes színpadi produkciójának fontos része – mármint a finom humor, de ez így már-már szakállas viccé vált, harmadszorra, majdhogynem ugyanúgy. Nem jött be Gothár megismételt ötlete, azaz, hogy minden előadásból egy-egy szereplő mondja a maga szövegét és abból Gothár összeállít valamit, amelyen a közönségnek nagyon, de nagyon kell nevetnie.
Jóval szerencsésebb választásnak bizonyult Szakcsi Lakatos Bélát a színpadra ültetni, természetesen zongora mögé. A filmbejátszások alá improvizált – sokáig tartott, míg Jordánnal megtalálták az összhangot. De az kétszer másfél perc, amelyet önállóan kapott Szakcsi Lakatos Béla, az felidézte a III. POSZT egyik legnívósabb produkcióját, a Zongorapárbajt.

 
 

A filmbejátszás, mint háttér szerencsés volt akkor, amikor éppen átvette a díjat a díjazott. Sajnos még mindig a Csillagok háborúja zenei kísérete üvöltött a hangszórókból, mikor is színpad felé csetlik-botlik a díjazott nagy zavarában, és még mindig birodalmi Tie-vadászrajt kerestem a színházi boltíve alatt. Tehát van ez az iszonyat hollywood-i zenei-ricsaj idézet, elhangzik egy este tizenhatszor, ugyanannyiszor feldübörög a taps, fáj az ember füle már, s ha csak akkor tapsol, amikor őszintén muszáj neki, akkor is kezd fájni a tenyere. Mert egyszer muszáj volt tapsolni a nyíregyháziaknak, mert élveztem az előadásukat, szimpatikus társaság.

 
 

Másodszor már nem kellett tapsolnom és talán negyedszerre meg sem mozdultam.
Aztán a Kaszás Gergőnek is kellett tapsolnom, mert őt kedvelem, és őszintén örültem a díjának, bár másnak, mint Csacsinszky Palinak képtelen vagyok látni, de tudni illik, hogy most Hosszúként díjazták meg.
Aztán illett tapsolni a Top Dogs-ot, ahogy felvonult Jr. Bagossy Levente a színpadra. Tehetséges rendező, vagy már több is, mint tehetség, bebizonyította többször.
A Zsótérnak is kellett tapsolni, mert nagyon megdolgoztatta az agyam a Medeájával, aztán Csomós Marinak külön kellett tapsolni, nem csak a Medea alakításért, hanem mert éppen mellette állt a kamera, és nem fért volna ki tőle, erre átbújt az állvány lábai között. Miért kell egy díjazottnak a kameraállvány alatt kell bujdokolnia? Azért mert a szervezők nem találták még jól ki, a médiamunkások helyét. A fotósok behúzott nyakkal nyargalásztak a színpadon, azt hitték, így nem zavarnak? Szánalmas helyzetek keletkeztek, szétkattintgatott előadások, zörögve kimasírozó, állványát rázogató fotós. Talán ha kijelölt helyük lehetne, mondjuk valamelyik páholyban ahonnan az előadás zavarása nélkül ki-be járhatnának, mert végül is a munkájukat végzik.

 
 

A legőszintébb tapsot, forgatókönyvet átszabó szimpátiatűntetést egy Karna Margit nevű színésznő okozta. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata Nem fáj című előadásában ő játszotta a Nagyanyát. Nála nagyobb tapsot egyedül Udvaros Dorottya színre lépése eredményezett. Ha lehet a nézőtérről érkező szeretetet minősíteni, ők ketten végeztek az élen.
A legjobb 30 év alatti színésznek járó díjat Gula Péter kapta, a kaposváriak Egerek és emberek-ben George-t alakította. Ennek is lehetett örülni, mármint, hogy egy tehetséges fiatalember munkáját észreveszik. Ahogy a Simon Istvánnak, a POSZT Kht társigazgatójának adott díjnak is lehetett örülni. Csak az olyan furcsára sikeredett. Mert tényleg rengeteget dolgozott ez az ember, de hogy az egyik igazgató a másikat kitűnteti, ez egy kissé faramuci, visszatetsző helyzet.

 
 

Bírálható a POSZT, hogy közpénzen nyaraltak a színészek Pécsett, hogy szinte minden előadás kapott díjat, – ki is szakadt Balikó Tamásból egy keresetlen szófutam e témában – de azt nem mondhatja senki, hogy ne lenne szükség színházi találkozóra. Mert akinek nincsen szüksége rá, úgysem jön el, és akinek szükséges, izzadt a pécsi flaszteren. Ennyire egyszerű. Mert talmi előadások, és alakok éppúgy megfordultak itt, mint igazi műalkotások és igazi színművészek.

 

Nagyon szép pillanata volt a gálának, amikor Vári Éva énekelt Szakcsi musicaléből. A sikerről. És egyetlen édeskés hangot sem hallottunk. És Szakcsi ült a zongoránál. Jordán Tamás viccesfiút alakított, aprót vétett, hibáját bevallva korrigált és remekül előkészítette Vári produkcióját. A kontrasztot. Ami az egész estét meghatározta. Közepesen felszínes és elemi erejű keménység állt egymás mellett. Semelyik nem bántotta a másikat.

 
 

Ahogy véget ért a két órás program, véget ért az a kétszázhuszonegynehány óra, s vége lett majd ugyanennyi programnak is. Aki végigdolgozta, vagy akárcsak nézte ezt a tíz napot, annak csak gratulálni lehet. Erőn felül teljesített. Vége az állandóan telt pécsi kocsmáknak, vége a tömött utcáknak, vége a lüktető eleven városnak.
Egy évre vége.

Fotó: Bálint F Gyula

[ Balogh Robert ] 2003-06-16 04:32:00