Kiss Anna
KISS ANNA

 

Szellemhajó

 

RÉSZLET

 

 

 

Vitorla

ágyban himbál,

álom merít mélyebbre,

mint a víz, és

mi nem álom a

Vén Cet gyomrában?

Pedig horgok,

vitorlakarikák

csörögnek, bádogbögre

sétál – Na, elég! –

mordul rá a bolond,

szélkabátját

majd szétveti a szél,

zsebei tátva, hirtelen

áll be a csend,

a jéghegyek

reccsenése is

hallik.

 

Kievickél

közülük a Vén Cettel,

a szél újra

rákezdi, újra sós,

szeles matézis

minden, ég a vízzel

egymásba ér, de úgy, hogy

hely sem marad,

a Vén Cet

vagy kísértet,

vagy nincs is, csak a

folyton

visszatérő

dal…

 

„…kis kece lányom

fehérbe vagyon…”

 

Az idő nem

segít tájékozódni,

a helyek, mint

egymásra másolt

képek, látni Vinland

földjét, az első

szálláshelyek nyomát,

Freydis hírhedt

hajói viszont

kísértetek, az kése,

bárdot markoló keze,

barbár nyakperece… csak a

vonuló roppant

jégfal, elvadult

szőlőtövek, partot

felérő sós ár a

ködben… de ki a fehérbe

öltözött, kit

fel-felidéz?

 

A dal!

 

Mely ősök ősei

csereberélték

Meotisz lápján,

Etelköz árterén, a

Vág kőüstjében,

hosszú hajókon,

idegen nő

fátylával a hajók

szeles büsztjén?

 

„…fehér a rózsa,

kezében vagyon…”

 

Köd van és

víz és víz, csak a

bolond hátához

szólhatnék, mióta

úton vagyunk, nincs mit

kezdenem a szavakkal,

képet képre fordítok,

homályt sötétre s vissza,

víz-imbolygást

vízre, kétfelé

múló létemre csak

lávaüreg, szél, víz

emlékezik, már ha

tükörbe nézek, ismeretlen

arcokat látok,

vonulást viharvert

szorosokon, lármás

szigetek közt, mire felhők

késztetnek, ha a

lélek madara a

felhőkben

bujkál.

 

– Megyünk álmot

keresni a nagy

kőhöz! Nem nekem

kell az álom, hogy

éljek! – Így a

bolond.

 

– Meghaltam? –

 

Meg se fordul,

alázuhan a

horgony.

Takaró, kés,

öngyújtó, fel a parton,

házak közt, lepedőket

röptető szélben,

csak a fanyűvő

monstrumok tűnnek el,

a Vén Cet

mögülünk, s ahol a

világítótorony volt,

valaki klin,

klin, klin, klan,

lepedők, házak sehol,

a part üres, mint egy

cenzúrázott

képeslap.

 

Nagyon régi

képeslap.

 

Elnyel a

süvöltő rengeteg,

juharvörösen lángol,

árnyakkal teli és

mokaszinnyomokkal,

nagy rekedt csőr,

páfrányt

rezget a kígyó,

sorra az

első kő, a másik.

 

Ott a nagy!

 

Ős jeleivel,

hogy a föld

be nem horpad

alatta! Mint Urálon

túli s azon is túli,

sziszegő, habzó

vizeknél. Hol

vélünk-egy-nép

hozta magával zúgó

meteorit-éjből,

jégkorok sötétjéből

viharvert

szorosokon, lármás

szigetek közt minden

tudását a nagy

tanítókőre.

 

De a lét

áttűnő, élő

képeit ki vési

kövekbe, ha nincs mit

kezdenünk a

szavakkal?

 

(A bölénybőr

tekercsek meg se

íródnak!

 

Faluról

falura nem

hordják!)

 

Hull rám hét

éjjel a juharlomb,

nagy rekedt csőr

sorolja az ébrenlét

alig más dolgait,

véreim vére, sokat próbált

gyógyító lel rám,

a bolondot

elnyelte a sötét.

2002-11-19 11:55:00