Sorstalan műalkotásokkal a befogadó nem tud mit kezdeni
A Karinthy Szalon Bartók ’32 Galériájában Gábor Éva Mária és Várnagy Ildikó szobrászművészek kiállításának megnyitója október 29-én volt. A kiállítás november 21-ig látogatható hétfőtől péntekig 14–18 óráig.
A Bartók ’32 Galéria egykor az avantgárd művészek, a legszabálytalanabb, legnyugtalanabb alkotók híres-hírhedt bemutatóhelye volt, még a környező országok képzőművészei is gyakorta ellátogattak ide.
A rendszerváltás után „megszelídült” a hely, sokáig úgy tűnt, hogy amikor megszűnt mindenfajta tiltás, már nincs is létjogosultsága egy ilyen típusú, nagy múltú galériának. Most mintha csipkerózsika álmából ébredt volna fel a Bartók Béla út 32. szám alatti kiállítóhely, amely most már a Karinthy Szalon részeként üzemel.

Gábor Éva Mária és Várnagy Ildikó szobrászművészek kiállításának megnyitójára érkezőkben a tíz-tizenöt évvel ezelőtti hangulatok emléke idéződött fel.
Mindkét művészt bizonyára a közös alkotói sors hozta össze a galériába. Mindketten az „örök” kísérletezők közé tartoznak, és ők azok, akik elvállalnak a tanítástól kezdve mindenfajta pénzkereseti munkát, csak hogy ne kelljen feladniuk művészi elveiket. Ilyenformán aztán nagy árat fizetnek: szenvednek a margóra kerüléstől, s folyamatosan megélhetési problémáik vannak.

Gábor Éva Mária már évek óta kísérletezik homokszobrokkal (kép fenn), és a most kiállított munkáival jutott el arra a technikai színvonalra, hogy azokat önálló kiállításon is bemutathassa. A homokot vízüveggel ragasztja össze, így formázza meg kisméretű szobrait.
„A homoktól idegen a tárgyak racionalitása, kifolyik az ember ujjai közül, szétomlik, és finom porként mindent betemet, akár az idősivatag” – ekképpen fogalmaz Gábor Éva Mária. Azaz az ismeretlen külvilágot és az ember belső világát akarja közös nevezőre hozni. Ehhez nem mindig tudja megnyerni a befogadókat.
Homokszobrain még csak-csak elcsodálkozunk, de a galéria végében kiállított, vakító fényekkel megvilágított, üvegszálas műgyantából készült lebegő installációival már végképp nem tudunk mit kezdeni. Ezek a munkák (egy-egy kiállítótermen kívül) soha sehol nem helyezhetők el mint művészeti tárgyak, s ez által eszmei és valóságos értékük sincs, maradandóságot nem képviselnek. Akkor pedig minek is készültek?!

Várnagy Ildikó szellemi és fizikai értelemben vett halott barátai emlékére egyetlen munkáját állította ki: alumíniumból készített keresztet, amelynek nő formája van. Mindez a bejárathoz közel, egyszerűen a padlón van közszemlére téve. Valójában a legnagyobb baj, hogy alig van rálátása a szemlélődőnek, alig tudja körbejárni, s meggyőződni arról, hogy a mű mit is akar kifejezni.
Pedig Várnagy Ildikó rutinos kiállítónak számít 30-40 egyéni s több mint 300 csoportos kiállítás után, másképp is elhelyezhette volna művét. Az ő munkája sem olyan, amit egy multinacionális cég szívesen állítana ki üvegpalotájának aulájában. Ennek a műnek sem lesz sorsa, s az bizony az alkotás halálát jelenti.
S ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy a verniszászra érkezők nem a műveknek, hanem egymásnak örültek…

[ Deák Attila ] 2002-11-01 00:21:00