Kálmán György 30 éve halt meg
Kálmán György 30 éve nincs köztünk, március 6-án lenne 94 éves. Zsolt István (a Nemzeti Színház akkori főügyelője) a jó barát írásával emlékezünk a korszak nagyszerű művészére.
PALACKPOSTA*(Ezt az írást olyan emberre bíztam, aki – remélem – megéri az alábbi dátumot és szerét ejti, hogy többen olvashassák. Zs.I.)

Az általa hőn szeretett Szendrő Józsefnél, Pécsett kezdte a pályáját. 1953-tól az 1980-as kiűzetéséig a Nemzeti Színház tagja volt. Ha mindketten élnénk, akkor az emlékezésre okot adó dátumot megelőző szombaton a Gellért szálló presszójában ülnénk, és csak két dologról nem beszélnénk: színházról és fociról. Ha életünk két legnagyobb szerelméről nem, akkor vajon mi másról? Mindenek előtt meghallgatnánk Klárika, a felszolgáló (még a Hungária Kávéházból ismerjük) legújabb pletykáit. Kálmán úr felhörpintené – mivel még kora délelőtt van – kb. nyolcadik dupladupla kávéját, én a teámat kavargatva figyelném a tavaszi szélben kigombolkozó lányokat, ahogy sietnek a Műszaki Egyetem könyvtárába. Biztosan szó esne sportról – szigorúan foci nélkül, mert AZ Magyarországon már a mi időnkben sem volt az –, valamelyik Seregi balettről, és biztosan szóbahoznám a Fesztivál Zenekar legutóbbi koncertjét. Szó kerülne szeretteink gyermekeiről, valamint arról, hogy Bánfalvy Kláriék Bécsben milyen újabb kiállítást javasolnak megnézni.

És lehet – mert mindketten már szenilisek (is) lennénk –, hogy csak csak szóba kerülne az a fránya Színház. Még talán az is, hogyan lett a Ráday utcai kesztyűs inasból színész. A szuterén műhelyből kinézve csak a járókelők lába látszott, ott figyelt fel egy kamáslis elegáns cipőre, amelynek gazdája sétapálcával, mindig ugyanabban az időben járt arra. Egy alkalommal utána lopódzkodott és megtudta: SZÍNÉSZ az illető! Attól kezdve vonzotta – no, nem a színészet –, hanem a gyönyörű cipő, ha Ők ilyet viselnek, akkor Ő is színésznek áll!
Ugye, milyen praktikus okok határozzák meg a pályaválasztást. Biztosan szegényebb lenne Kálmán György nélkül a magyar színházi élet, ha Somló István – a kor kiváló színészének – barátnője nem a Ráday utcában lakik.

Marat halála - főpróba szünete, 1966. Zsolt István - Kálmán György
 
Pályafutásának néhány emlékezetes dátuma: példának okáért, miként bújt ki Marceau: A Tojás-ából 1957. november 5-én este, egy akkor még harminckét éves fiatalember a színész-szakma teljes vértezetével és aratott országos sikert, egy olyan Nemzeti Színházban, ahol, akkor még nem volt divat fiatalokra főszerepet osztani. Abban az időben a Júliák is csak a negyven fölötti korosztályból kerülhettek ki. Biztosan emlékeznénk – mindkettőnk nagy szerelmére – Törőcsik Marikára, Szigligeti Liliomfi-jában milyen bűbájos partner volt ’62-ben. És a következő szezon, a Lear Király bolondja – és mi, mindannyian a politika által bolondítottak: kiűzettünk a Paradicsomból. El kellett hagynunk a Blaha Lujza téri házat…

Kárpótlásul: Lucifer, Sinkovits Imrével és Váradi Hédivel és a szomorúság, hogy Majorral többet nem. Lehet, hogy ez volt a gyönyörű pálya legkeserűbb pirulája: Major „félt Tőle” – túlságosan okosnak tartotta. Következett mindkettőnk egyik legkedvesebb – és egyik legsikeresebb – darabja, P. Weiss: Marat halála. Itt érdemes elidőznünk egy kissé. Ebben az évben találtuk ki Simon Zoltánnal és Kadelka Lacival a Stúdiót. A Marat volt az első feladat, amelyet a három színházi zseni: Sziget Károly, Bodnár Sándor és Simon Zoltán a két főszereplő Kálmán-Sinkovits, valamint a Stúdió „összehozott”. Több évre megoldva a gondot, ha nem lenne mit játszani.

A Tojás utáni legnagyobb személyes siker, Arthur Miller: Bűnbeesés után főszerepe. A szöveg nyolcvanhárom (83) gépelt oldal, az egész szinte egy monológ. A legnagyobb színészi koncentráció, amelyet prózai színházban valaha láttam. És ugyanebben az évadban Pirandello: Csörgősipka című műve. A sors úgy hozta: egy „Pirandelló-őrült” fesztivált szervez a rajongott szerző darabjaiból, ennek során látja a Katona József Színházban az Egri István rendezte előadást. Másnap főhetett a Főhatóság feje, ki kell engedni NYUGATRA a társulatot, csomagolás, irány Itália. A személyes siker olyan óriási, hogy „megéri” minden fesztivál évben bemutatni valamit – s következett megannyi Olasz turné.
Persze könnyen beszél az, aki szövegtanulás nélkül, fekete-sortban, egy síppal a kezében utazhat, míg mások – ha állambácsi szerint jól viselkedtek – jó, ha háromévente eljutottak Bécsig.

Nemcsak utazni nem volt könnyű, de színpadon sem látta szívesen az egyházi személyeket a hatalom. 1968 után enyhült a szigor és Marton Endre főrendező igyekezett élni a lehetőséggel megrendezte, Peter Luke darabját a VII. Hadrián címűt, amelynek főhőse egy képzeletbeli Pápa. Hát, ha valaki Pápább a Pápánál, az az én Barátom. Bár nem vettem jónéven Őszentségétől, hogy még az én szerénynek nem mondható társaságomban is olyan elsöprő sikere volt a hölgyeknél.
Hiába a reverenda…

Szó, mi szó. Rákapott a csuhára. Kadelka Laci rábeszélte Martont, mutassuk be a barátja, Maróti Lajos: Az utolsó utáni éjszaka című darabját. A Giordano Bruno-ról szóló műben ugyan Básti Lajos volt a Pápa, de egyik bíborosát Kálmán György alakította. A fiatalon meghalt Maróti Lajos jó pár évre megoldotta az „élő magyar szerző a Nemzeti Színházban” című turné kérdést, lehetett csomagolni – több kis kör Európában, igaz, inkább a keleti szektorban. Még ebben a szezonban Illyés Gyula Testvérek-je, a nagyszerű szakmai-testvér, Sinkovits Imrével. Jellemző kettőjük összhangjára, hogy az enyhén szólva is Kálmántól távol álló szerepet igen finoman oldotta meg.

Hatalmas sikerek, ’71-ben Marton Endre lett az igazgató és szerette volna a Hamlet-et bemutatni. Természetesen a címszerepben Kálmánnal. Ebben az időben történhetett valami a Barátommal. Nem akarta eljátszani! „Amíg Gábor Miklós él, nem vállalhatja színész, hogy eljátssza a Hamletet” – mondogatta.

Ettől kezdve elkezdett kihátrálni a szakmából… Betegségek, az első komolyabból a Rádió segítségével sikerült visszahozni, országos siker lett a Szilágyi György írta „Hanyas vagy”? Amely szintén egy fantasztikus monológ volt. Ez egy kissé felrázta, de már menekült a feladatok elől.

A Nemzetibe szerződött a rendkívül tehetséges Cserhalmi György, akit Kálmán csodált. Imádta a fiatalokat, Cserhalmi egy híressé vált nyilatkozata, amely a „leszúrt lábú színészek”-et ostorozta, nagyon megijesztette. A Nemzeti Színházban a Marton Endre ’77-es leváltását követő időszakban számára „sajátos” helyzet jött létre. Szinte várta a végszót, hogy eljöhessen.

Nem marasztalták…

De ezt a történetet majd Molnár Gál Péter írja tovább.

Remélem, még sokan emlékeznek erre a csodálatos SZÍNÉSZRE.

Minden esetre köszönjük meg Somló Pistának, s a kamáslis cipőjének!

Zsolt István

2019-02-19 00:40:00