Szubjektív nekrológ
(Búcsú Szepesi Györgytől)
„Nem mondhatom el senkinek.

Elmondom hát mindenkinek”

(Karinthy Frigyes)

1967 július vége. Döglesztő kánikulában ülök Budapest külvárosában a Bolgár Kulturális Központ aulájában, amelyet ideiglenesen tévé stúdióvá alakítottak át a 2. Riporter kerestetik élő adásai színhelyjévé. Másnap ötödéves egyetemista diákként a Bölcsészkaron magyar–könyvtár szakos dupla államvizsga, de mivel hónapokkal ezelőtt bekerültem a vetélkedő 10 tíz képernyős versenyzője közé, alig volt időm tanulni. A feladatok: a válogatás többszáz jelentkezőből, a filmriportok, a kamerapróbák, majd az adások hetekig lekötötték minden szabadidőmet, különösen mert már akkor heti tizenkét óra munkaidőben szerződéses külsős munkatárs voltam a Magyar Rádió Hírszerkesztőségében.
A döntő adása kezdődik perceken belül, nekem már semmi dolgom, üldögélek negyedik helyezettként, mellettem a harmadik, az egyetlen lány döntős, Csengő Ildikó. Az utolsó adás két versenyzője: Tóth Károly, nyíregyházi főiskolás és Merényi Csaba, műegyetemi vegyészhallgató. Az adás végére a híres, újszerű villanyszavazással dönt a közönség, az otthoni elektromos berendezések és a világító eszközök bekapcsolásával, az előbbi javára. A zsűri elnöke az egyik legtekintélyesebb magyar újságíró és riporter Szepesi György. Amikor tizenegy óra után kiosztja az okleveleket előbb Tóthnak, majd negyedikként nekem, kezet nyújtva mosolyog és a gratulációhoz még hozzáfűz egy mondatot. „Veled holnap biztos találkozom a Rádióban a folyosón”. A Sportfőosztály és a Hírszerkesztőség akkor a Bródy Sándor egy emeleten volt. De ezt a közönség nem tudhatta, így azt hitték azonnal újságírói állást kaptam, és nem értették, hogy miért csak én és miért a negyedik.

A másnapi államvizsgák formálisak voltak, a tanárok – természetesen előző este mind a tévé előtt ültek – gratuláltak, beszélgetni kellett velük a vetélkedőről és csak alibi kérdéseket kaptam. Egyébként másnaptól végleg belsős külpolitikai hírszerkesztő lettem. 1970 tavaszán az MTV Ifjúsági Osztályára helyeztek át, mert 1974-ig a két hely valójában egy intézmény volt.
Kalandos évtizedek jöttek: Radar, Ifjúsági Telemagazin, a Hét, Ablak, Panoráma, (e két műsorral bejártam a fél világot, mint utazó riporter) Filmszem, Gondolkodó, Színházi Esték, 100 éves a mozi. És minden évben legalább egy dokumentumfilm.

Wisinger István - Mezei György - Szepesi György
 
1997 őszén, már jóval a rendszerváltás után megválasztottak a Magyar Újságírók Országos Szövetsége első televíziós elnökének és 1999 március 15-i szokásos ünnepségen én adhattam át az Aranytoll díjat Szepesi Györgynek. Valószínűleg én voltam jobban meghatódva, bár a szokásosnál csillogóbb szeméből azt olvastam ki, hogy tetszik neki ez a fordulat. Ekkor már, téby volt: még a Rádióban barátjává fogadott. Az eltelt évek alatt sokszor találkoztunk, többnyire megtisztelt érdeklődő kérdéseivel, vagy ha éppen ráért – mivel közel laktunk egymáshoz – rögtön meghívott a Budagyöngye bevásárlóközpontba, egyik törzshelyére, meginni egy kávét. Olykor beszélgetés közben kiderült, hogy rádiós „szomszédként” mindig figyelemmel kísérte pályafutásomat s ezeken a találkozásokon–én így könyvelhetem el magamban–szinte észrevétlenül „különórákat” kaptam a szakmámból, amelyet már általános iskolás koromban az ő példája nyomán egyik vágyott majdani foglalkozásnak tekintettem.

2013–ban megírtam családom és rádiós, televíziós pályám történetét. Benne egy önálló fejezet Szepesiről. Leírtam, hogy miért tekintem példaképemnek, hogy amit ő a szakmájában produkált – azt talán Vitrayt kivéve – arra senki más nem képes, mint rádióriporter, teljesítménye egy országnak jelentett hosszú évtizedeken keresztül különleges élmény, olykor „ünnepi pillanatokat”. Főleg a futballmeccs közvetítésekben. 1945 óta Pluhár István nyomdokaiban egyedülálló színvonalat képviselt. Egyebek között ő találta ki, hogy nem magasról a stadion újságíró fülkéjéből kell közvetíteni, hanem mindig a pályát elválasztó középső fehér vonal és a partvonal találkozásánál állíttatta fel a mikrofont, pontosan a szájához igazított állványra. Két karja szabad volt és elképesztően plasztikus közvetítése közben lendületes gesztikulációkkal kísérte mindig vizuális képeket tartalmazó, nagyszerűen megfogalmazott mondatait. Milliók hallgatták vasárnap délutánként az általa a pálya széléről vezetett körkapcsolásos NB I-es meccs közvetítéseket. Sokan a stadionokban ülők közül, amikor már volt tranzisztoros rádió, a legizgatottabban a totózok. De nem csak a sportműsorokban és nem csak a Rádióban.

Szepesi György - Puskás
 
Az „elektronikus újságírás” minden műfajának mestere volt. Akkor, amikor ezt a kifejezést még senki nem használta, tán nem is ismerte. A televízióban hosszú éveken keresztül vasárnap esténként bámulatos memóriáját megcsillogtatva mondta az aznapi sporthíreket, az úszóversenyek eredményeit tizedmásodperces pontossággal. Vitrayval felváltva ők vezették először a vasárnap esti aktuális politikai magazinműsort, az A Hét címen, amely később Polgár Dénes és Várkonyi András vezetésével lett a Nyugat–Európában és az Egyesült Államokban is elismert műsorrá, elsősorban külpolitikai riportjainak köszönhetően. Szepesi vetélkedőket vezetett mindkét Intézményben, a Rádióban utazásairól hozott, vagy a remek újság– és dalszövegíró Vándor Kálmántól kapott lemezekkel illusztrálva nagyszerű szórakoztató műsorokat készített. [Mellesleg ő, Vándor, aki szintén főfoglalkozásban sportújságíró volt, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nevezte el és nem más, sőt főleg nem a játékosok, ahogy azt ma kitalálják– a híres Wembleyben lezajlott 6:3-as meccs másnapján a Népszabadság hasábjain az Aranycsapat 12. játékosának]. Szepesi pályájának egyik csúcsa lett, a világon egyedülálló 24 órás szórakoztató műsorok sora, amelyeket tudtommal László Györggyel, egy másik rádiós szerkesztő legendával együtt találtak ki. Szepesi nem egy volt a nagyszerű rádióriporterek között, (Novotny Zoltán, Szűcs Ferenc idősebb Gulyás László, Kovalik Károly, Vértessy Sándor, Rapcsányi László, Petres István, Ipper Pál, Mester Ákos, vagy a fiatalabbak közül Horvát János, Vas István Zoltán, Radnóti László, és még sokan mások) hanem ő maga lett a Magyar Rádió.

Szepesi György
 
A Nemzeti Sport kiváló fotóriportere Németh Ferenc készített róla egy rendhagyó felvételt, amely önéletrajzom róla szóló fejezetének nyitóképe. A fotón a magyar elektronikus újságírás emblematikus alakja, Szepesi György fekszik a füvön, a siófoki stadion szélén. Néhány méterre tőle látszik a mikrofon állvány lába, ki tudja miért közvetít onnan, mert mögötte még zajlik a meccs. 1995-öt írunk. Az izraeli és a magyar válogatott barátságos találkozója (a végeredmény: 0:2) és arcát a kamera felé fordul, éppen nem a pályát nézi, hanem kissé meglepődve az őt fényképező kollégát. 75 esztendős, nyugdíjba vonulás előtt „hivatalosan” ötven év után ezzel a közvetítéssel búcsúzik a pályától és a Pályáktól. A sok személyes találkozás, beszélgetés, tanács szavait őrizve nekem ez a kép marad meg retinámon, egy olyan emberről, akinek személye, tevékenysége, teljesítménye negyven évig tartó pályám egyik legfontosabb ajándéka és öröksége, örök példaképe.

Isten veled Gyuri!

[ Wisinger István ] 2018-08-15 00:50:00