Mégis, kinek a színháza?
Mindenkié természetesen. De mégsem juthat el mindenki, színházba, aki szeretne. Vagy pénzük nem lenne rá, inkább másra kéne, a szüleiktől nem kérhetnek rá, talán nincsenek is szüleik, és csak álmodnak arról, hogy színházba mehetnének. A Karácsonytól függetlenül, szeptember óta harmadszor volt arra lehetőség a Centrál Színházban, hogy olyan fiatalok lehessenek színházi nézők, akik vágynak erre.
Mégis, kinek a színháza?

Mindenkié természetesen. De mégsem juthat el mindenki, színházba, aki szeretne. Azok a fiatalok és idősebbek páldául, akik boldogan járnának színházba, néznének előadásokat, vennének bérleteket, kihasználnák a kedvezményeket, ha ez jelentene számukra bármilyen megoldást. De nem jelent, szinte semmit. Pedig mennének színházba, ha tehetnék. Csakhogy nem tehetik. Hogy erre mégis lehetőség nyílik, ezért a Centrál Színház köszönetet mond azoknak a támogatóknak, akik jegyet vettek 30 nézőnek, hogy ezentúl Centrál barátok lehessenek.

A Karácsonytól függetlenül, szeptember óta harmadszor volt arra lehetőség a Centrál Színházban, hogy olyan fiatalok lehessenek színházi nézők, akik vágynak erre, szeretnék, de a színházba való eljutásuk mégis ezer akadályba ütközik. Vagy pénzük nem lenne rá, vagy ha lenne, inkább másra kéne, a szüleiktől nem kérhetnek rá, talán nincsenek is szüleik, és csak álmodnak arról, hogy színházba mehetnének, és nem is hiszik, hogy ez megvalósulhatna.

 
A Centrál Színházban Puskás Tamás igazgató és Szilágyi Zsófi marketingvezető egyelőre a saját ismeretségi köréből toboroztak potenciális Jó embereket, hiszen ezzel a címmel tartott a színház nagysikerű bemutatót, és úgy gondolták, hogy ne csak a színpadon, hanem a nézőtéren is legyenek jó emberek. Olyanok például, akik befizetnek másokat színházba.

Fiatalokat, akik nevelőotthonban élnek, vagy túlkorosként az általános iskola elvégzéséért harcolnak. Olyanokat, akiknek alapvető joguk lenne a művelődéshez és az ingergazdag környezethez, csak éppen nem jut nekik. Vagy másféle ingerek jutnak nekik, nem a kultúráé.
December 10-én a Mégis, kinek az élete előadáson 30 fiatal és néhány kevésbé fiatal ült a Centrál Színház nézőterén. Mert a magyar valóság már csak olyan, hogy a rászorultak köre midig egy kicsit túlnyúlik, és belekerül néhány hajléktalan is. Óhatatlanul. A 30 néző most a Budapesti nevelőotthonokból, a Mándy Iván Szakiskolából, A Menedékház Alapítványtól érkezett. Az első alkalommal, még csak 10-en voltak, most a harmadik alkalommal, már 30-an.

 
A egyik nevelő arról beszélt az előadás után, hogy ha színházba jutnak, többnyire vígjátékot látnak. Mennyire nem bánják, hogy a Mégis, kinek az élete, nem az. A választás szabadságáról, az önrendelkezés jogáról most aztán napokig bőven lesz beszélgetnivaló.
A színház arra is jó, hogy legyen egy percnyi szünet, egy kis csönd, legyen meleg és biztonság, és legyen szó valaki másnak az életéről, másnak a megoldhatatlan problémájáról, ne az övéről, amire úgyis mindig gondolnia kell.

Valiék arról meséltek, hogy a gyerekeik parancsba adták nekik, csak Rudolf Péetrrel készült közös képpel mehetnek haza. Persze rosszabbnál-rosszabb fotók készültek, de ezen mindenki jól szórakozott, mert nem a képek minősége volt fontos, hanem a tény, hogy van bizonyíték, együtt voltak, egy helyen, a Centrálban.
Az emeleti büfében összejött a teljes Mégis-társulat. A fiatalok mindent lefotóztak és minden autogramot begyűjtöttek, az idősebbek Papp Jánost és Kovács Istvánt keresték, mert ritka dolog együtt látni Pyrx kapitányt és Kárpáthy Zoltánt.

A Centrál Színház nem csak nézőket vár, hanem barátokat is, akik segítenek abban, hogy azok is eljussanak színházba, akik jönnének, ha tehetnék.

2014-12-12 11:20:00