50 éve ment le utoljára a függöny
Színházat ne zárjanak be!
A Nemzeti Színház egykori hajlékában a Blaha Lujza téren 1964. június 28-án a Lear király előadása után ment le utoljára a függöny, hogy majd egy év múlva fölrobbantsák az épületet. Ezzel megkezdődött a társulat több mint három évtizedes kálváriája. Az épület lebontásáról a döntést a Politikai Bizottság hozta meg.
Főbejárat
 
1964. június utolsó vasárnapján a Nemzeti Színház 127 éves társulata szomorúan gyülekezett, hogy megtartsa utolsó előadását abban az épületben, amelyben 1908-óta szolgált hajlékául.
A köznyelv a Blaha Lujza téri épületet – miután ott játszott a társulat – Nemzeti Színháznak nevezte. Valójában a ház a Népszínház volt, hiszen róla nevezték el az onnan induló Népszínház utcát. Az eredeti 1937-ben megnyílt Nemzeti Színház az Astória szállóval szemben, a Rákóczi út és Múzeum krt. sarkán a mai „üveg palota” helyén állt, a Grassalkovich Antal herceg által adományozott telken. Azt az épületet többszöri átépítést követően 1908-ban élet-és tűzveszélyesnek nyilvánították és lebontásra ítélték, hogy egy újat építsenek a helyére, ezért a társulatot kiköltöztették – az akkor épen anyagi gondokkal küzdő – Népszínházba. Az új játszóhely tágas több mint 1300 férőhelyes hatalmas „hodály” volt. Az óriási teret a színészeknek nem volt könnyű átbeszélni, így alakult ki a később sokat kárhoztatott „deklamáló” stílus.

A nézőtér
 
Miután a kultúrára azokban az időkben sem volt elegendő pénz, a lebontást követően csak tervek készültek – az új épület nem. Majd kitör az első Világháború, amelyet követően természetesen nem a színházépítés volt az elsőszámú gond, annál is inkább miután az új játszóhelyen jól működött a társulat. Az új építéséről nem mondtak le, csak halogatták – oly annyira nem, hogy amikor a Grassalkovich örökösök látva, hogy nem épül a színház vissza akarták perelni az akkor már nagyon értékes és jó helyen lévő telket. A bíróság nem engedett az örökösöknek, mert az adományozó okiratban az szerepel, csak és kizárólag színház céljára hasznosítható. Ennek a döntésnek és a „nem építésnek” köszönhetően a telek üresen állt 1990-ig, amikor valójában „elkommunizálták” a színháztól és felépítették rá a most is látható épületet.

A vasfüggöny
 
Az új épület szükségessége többször is fölmerült, számos pályázat született – épület nem. A Népszínház, most már mindenki által elfogadottan Nemzeti Színház jól prosperált. A színpad korszerű forgószínpaddal és számos sűlyesztővel rendelkezett, amelyek hidraulikusan működtek a saját víztoronyból amely ma is áll a Csokonai utcában – a Nemzet Szálloda mögött -, ahol a színház műhelyháza volt. A Körút alatt alagút kötötte össze a két épületet. A háború alatt és 1956-ban ezt az alagutat használták „légópincének” a színház dolgozói. Ipari kuriózum, hogy 1931-ben Európában, ebben a színházban vezették be először a villanyvilágítást. Ekkor a karzaton megszűntettek kétszáz helyet és helyükre építették a világítási – fejgép – kamrákat. A háborús pusztítást követően – világítást leszámítva – teljesen felújították a gépészeti részt. A színpadot körülvevő bársony függönyöket – hat különböző színű volt – kétoldalt három-három dobra csévélték és egy kötélpályán elektromosan(!) húzták be. Ma ezeket a körfüggönyöket számos „új építésű” színházban a díszítők kézzel kötögetik föl.

A királyi páholy
 
Miután az épületnek nem volt díszletraktára, a hatalmas színpadra készült díszletek elhelyezésére – az akkor még igencsak külvárosnak számító – az Operaházzal közös tároló helyet építettek Zuglóban a Kolumbusz utcában. A díszleteket egy külön erre a célra készül speciális igen hosszú teher-utánfutóval szállították, egy-egy előadáshoz háromszor fordult a műszak.
Magnetofont 1960-ig nem használtak, a kísérőzenéket a hátsó színpadon ülő zenészek - az ügyelő irányításával – szolgáltatták.
1961-ben egy hatalmas vihar az épület tetejét megrongálta, amelynek következtében beázott, ezért a javítás alatt, tavasztól november végéig a társulat az Izabella téri Magyar Színházban játszott. Ezalatt nemcsak a tetőt, hanem néhány korszerűsítést is végrehajtottak, ekkor alakították ki az egyik földszinti páholyban a hangbejátszáshoz szükséges fülkét és beszereltek néhány modernebb reflektort is – bár világítást irányító aparáthoz nem nyúltak.

Az utolsó plakát
 
A városrendezési tervben már régen szerepelt egy metró építése. Időről időre felmerült az új Nemzeti Színház felépítésének terve, újabb nemzetközi pályázatot írtak ki, „természetesen” épülni nem épült. Mígnem a metróépítés felgyorsította az eseményeket. Az nyilvánvaló volt, hogy a Rákóczi út Nagykörút kereszteződése fontos közlekedési pont, amelyet érinteni kell a metrónak. Bár a Nemzeti Színház előtt hatalmas parkoló volt és két, a városképet csúfító épület is állt, az egyik az azóta lebontott „Népszabadság-ház” és a Corvin áruház máig csúfos épülete. Akármelyiket lebonthatták volna, mégis a Nemzeti Színház eltüntetése mellett döntöttek.

A bontás
 
Így következett el 1964. június 28. Mogorva szótlan társulat gyülekezett a Lear király Marton Endre rendezte előadására. A címszerepben Básti Lajos, a három lánya Törőcsik Mari, Berek Kati, Máthé Erzsi, aki ma is köztünk vannak és mindnyájan a Nemzet Színészei, a Bolond szerepében Kálmán György, Kent Sinkovits Imre, Gloster Major Tamás. A díszletet Josef Svoboda, a már akkor világhírű cseh díszlettervező készítette fantasztikus fényhatásokat alkalmazva – az elavultnak mondott színpadon, a jelmezeket Vágó Nelly tervezte.
Az előadás végére az egész társulat a színfalak mögött könnyezett. Természetesen a nézők is tudták, hogy ez az utolsó előadás, 27 percig tartó – tüntetés számba menő - tapsot követően ment le a függöny.
Megkezdődött a társulat közel négy évtizedes bolyongása, míg 2002-ben Schwajda Györgynek köszönhetően elkészült az új Nemzeti Színház.

(Köszönöm a képeket az OSZMI-nak)

[ Kadelka László ] 2014-06-28 00:15:00