A Magyar Színházak XXV. Jubileumi Kisvárdai Fesztiválja díjazottjai
A díjak átadásával befejeződött A Magyar Színházak XXV. Jubileumi Kisvárdai Fesztiválja. Életmű-díjat kapott Fülöp Zoltán csíkszeredai és Hernyák György újvidéki művész. A legjobb előadásért, fődíjas az Újvidéki Színház Opera ultima produkciója. E.E.M.I. díjat a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat Bányavakságelőadása kapta. A két díjazott produkcióról Köllő Kata kritikáit olvashatják.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma több évtizedes kiemelkedő művészi teljesítményéért Életmű-díjat adományoz a csíkszeredai Csiki Játékszín színművészének, FÜLÖP ZOLTÁN színművésznek.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma több évtizedes kiemelkedő művészi és pedagógiai munkájáért Életmű-díjat adományoz az Újvidéki Művészeti Akadémia osztályvezető tanárának, HERNYÁK GYÖRGY rendezőnek.

Fülöp Zoltán Hernyák György
 
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott Fődíjat a szakmai zsűri döntése alapján a Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiváljának legjobb előadásáért az Újvidéki Színház OPERA ULTIMA című előadása kapja.

Ha ennyi az életünk
Opera Ultima – Újvidéki Színház

„(…) Sok kérdést felvet az újvidékiek előadása, szinte megemészthetetlenül sokat. Napokig rágódhatnánk, cipelhetnénk magunkkal a látottakat – vagy inkább a hallottakat –, és mégsem érnénk a végére, mégsem találnánk meg a válaszokat. Talán nincs is rá szükség. Talán épp az a fontos, hogy elindít bennünk egy folyamatot, hogy felforralja a vérünk. Vagy éppenséggel megnémít, és hosszú ideig nem tudunk megszólalni.

A kérdések feltevéséhez – vagy inkább a problémák megfogalmazásához? – az alkotók nem véletlenül választottak továbbgondolásra Beaumarchaisszövegeket. A francia szerző Figaro házassága című műve ugyanis már annak idején „kiütötte a biztosítékot”, lázított, a forradalom előszelének számított, a fáma úgy tartja, hogy a bemutató előadás végén már fegyveres őrség várta „möszjő” Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais-t, aki aztán egyenesen a börtönben landolt.

Jó alapanyagnak számít tehát Beaumarchais két színműve – A sevillai borbély és a Figaro házassága – Gyarmati Kata dramaturg és Kokan Mladenović rendező számára a radikális újraértelmezéshez. A két részhez pedig egy napjaink színházaiban sajnálatos módon elharapódzó úzus szolgáltat keretet, nevezetesen az, hogy a fenntartó (tetszőlegesen behelyettesíthető) beleszól az intézmény műsorpolitikájába, megmondja, hogy mit kéne játszania.

,,Hát ha ez kell / csinálunk mi operát és balettot és rémdrámát”, csak bírják elviselni. És csinálnak. No, de mit is látunk a színpadon? Egy parodisztikus, szatirikus első részt (alapja a mozarti A sevillai borbély), sok-sok játékkal, humorral és szellemes megoldással fűszerezve. Igaz, hogy egy idő után mintha veszítene erejéből, minőségéből azonban szerencsére nem.

Aztán radikális váltás következik. A második rész színeiben, tartalmában, játékstílusban egyaránt mást hoz. A Figaro házassága tulajdonképpen csak laza keretként szolgál arra, hogy az alkotók elmondják az aktuális társadalmi, művészi, szociális problémákat, hogy megfogalmazzák saját forradalmi kiáltványukat, és kihasználva a még létező művészi szabadság lehetőségét, a politikum képébe vágják: „te tetted ezt, király!”

Néha ugyan felmerült bennem, vajon nem sikeredett-e kissé didaktikusra ez a sötét, aggasztó problémákat felvető második rész, de aztán gyorsan elhessegettem: egyrészt, mert olyan színvonalon, olyan magas fokon teljesített a társulat, hogy ezt az esetleges kis „hibát” szinte azonnal feledtetni tudták, másrészt pedig, ha eredményes a végkifejlet, akkor ám legyen. Hiszen, „ha ennyi az életünk / Inkább ne is legyünk.” (…)”

Köllő Kata

([kisvárdai.lapok] 2013. június 29., szombat)

Opera Ultima
 
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott díjat a szakmai zsűri döntése alapján a Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválján a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata által bemutatott Székely Csaba BÁNYAVAKSÁG című produkciója kapja.

Mindennapi vakságunk
Yorick stúdió és Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Tompa Miklós Társulata – Bányavakság

"(...) Ki kellene ülni sokunknak a képkeret szélére (hogy, ugye, kívül is legyünk kicsit meg belül is), és végre el kellene beszélgetni egymással. Mondjuk például a magyar–román problémáról – az együttélés kényszerűségétől kezdve a ki volt itt hamarabb és ki követett el nagyobb bűnt a másik nemzet ellen-ig. Vagy a magyar–magyar problémáról – arról, hogy mi is rejlik az idilli, „édes Erdély” kényszerképzet mögött, hogy milyen is napjainkban a „Tündérkert” sötét, fény nélküli arca, amelyet csak kevesen akarnak/szeretnek látni. Ilyenekről. Amilyenekről Székely Csaba beszél nekünk. És így, ahogyan ő beszél ezekről a dolgokról. Ilyen nyersen, őszintén, röhögős, csontig hatoló fájdalmasan. Ilyen ironikus távolságtartón és mégis belülről.

Egyszóval, hölgyeim és uraim, ladies and gentlemen, welcome to Transylvania! Kapcsolják be biztonsági öveiket, földalatti utazásra hívja önöket Székely Csaba drámaíró, aki „valami…darabot tett fel a falra”*. Arra a „nagy magyar falra”, amely eddig olyan szépen állni látszott. Most meg repedezik, mi több, összeomlik. Mert ilyen ez a Székely, hogy belerondít a szép magyar legelőbe – hogy maradjak továbbra is a hivatalos megnyitónál, illetve az ott hallott Mária-, izé… Márai-idézeteknél –, ahol eddig békésen legelt magyar a magyar, kevésbé békésen, de ugyancsak legelt magyar a román mellett. Aztán egyszer csak ebbe a nagy, békés legelészésbe belekérezkedik egy drámaíró. Aki visszaböfögi mindazt a megemésztetlen masszát, amit a legelésző magyarok és nem magyarok eddig oly mélységes mélyen magukba fojtottak… és lesz belőle Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz.

Mindehhez pedig társul egy rendező – Sebestyén Aba –, aki, úgy tűnik, érti a Bányavakság (és nem csak) minden részletét; öt színész – Szakács László, Nagy Dorottya, Ördög Miklós Levente, Bányai Kelemen Barna, Czikó Julianna –, akik remekbe formálják ezeket a fi gurákat; egy rendkí- vül találó színpadkép (Bartha József), és… mi is kell még? Ja, igen, soksok látó néző. Hogy ne maradjon ez a vakság bennünk örökre.

Köllő Kata

*(Bevallottan a kontextusból kiragadott idézet egy megnyitón elhangzott beszédből.)"(...)

(2013. június 23., vasárnap [kisvárdai.lapok])

Bányavakság
 
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott díjat a szakmai zsűri döntése alapján megosztva -a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciójában bemutatott, Székely Csaba Bányavakság című előadásában Iringó szerepének megformálásáért NAGY DOROTTYA, és -a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciójában bemutatott, Székely Csaba Bányavakság című előadásában Florin szerepének megformálásáért BÁNYAI KELEMEN BARNA kapja.

Kisvárdai Város Díját a szakmai zsűri döntése alapján a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar színház Pintér Béla – Darvas Benedek Parasztopera című előadásban az Anya szerepének megformálásáért TOKAI ANDREA kapja.

Kisvárda város polgármesterének díját a szakmai zsűri döntése alapján a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színésznője, BÉRES MÁRTA kapja.

Parasztopera
 
A Kisvárdai Várszínház által „A legígéretesebb fiatal színész számára alapított Teplánszky Kati-díjat – a szakmai zsűri döntése alapján a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulat John Synge „A nyugati világ bajnoka” című előadásában nyújtott kiemelkedő alakításáért EGGER GÉZA kapja.

A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díjat a szakmai zsűri döntése alapján a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Spiró György: Az imposztor előadásában nyújtott alakításáért D. ALBU ANNAMÁRIA kapja.

A Kisvárdai Várszínház által felajánlott egyéni díjat a szakmai zsűri döntése alapján a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Spiró György: Az imposztor, valamint a Marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkciójában, Székely Csaba Bányavakság című előadásában nyújtott alakításáért SZAKÁCS LÁSZLÓ kapja.

Kisvárda Város Közönségdíját a közönségzsűri döntése alapján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház AZ IMPOSZTOR című előadása kapja.

A nyugati világ bajnoka
 
A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja során megjelenik a „Kisvárdai Lapok”, amely a találkozó ideje alatt beszámol az eseményekről. Kritikákat közöl a látottakról. A két díjazott előadásról Köllő Katalin kritikus írását közöljük.
2006-banAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). 2006-os EMKE-díjban ismerete el tevékenységét. Az akkori díjátadáson Székely Krisztina laudációja hangzott el. Az ő szavaival mutatjuk be Köllő Katalint.

Az összeállítás a (http://kisvarda.szinhaz.hu/) felhasználásával készült.

Székely Kriszta: Köllő Katalin laudációja

„(…)Köllő Katalin.(F.Rohonyi D. Iván) Nem tartozik a túlszeretett, túldíjazott szakmák közé az újságírás. Különösen igaz ez a napilapokra. Azok, akik a hírlapírás nagy kalandjára vállalkoznak, és elégtételre, sikerélményre vágynak, rendszerint be kell hogy érjék a jól elvégzett munka ritka örömével. Az EMKE sajtódíjának átadása egyike azoknak a kivételes pillanatoknak, amikor az erdélyi magyar újságíró kihúzhatja magát: ma nem kapunk ki! Jó alkalom ugyanakkor arra, hogy odafigyeljünk magunkra, egymásra, egymás munkájára is.

Köllő Katalin munkája mindenképpen odafigyelést érdemel. Azt tapasztalhattuk, hogy a színházba járó közönség és a szakma fokozott igénye ellenére kevesen vannak, akik ma színi kritikára adják a fejüket. Vagy nem értenek hozzá, vagy nincs bátorságuk – vonták le egyesek summásan a következtetést. Köllő Katalin azok közé tartozik, akiknek lételeme a kritikai szemléletmód, amely ugyanakkor alapos tudással párosul – ez a szilárd alapja annak, hogy irigylésre méltó bátorsággal vállalja véleményét.

Schöpflin Aladár máig időszerű gondolatait idézném. Annyi kicsinyesség, a művészethez egyáltalán nem tartozó szempont figyelembevétele terheli a kritikust, hogy munkája becsületes elvégzéséhez szükséges függetlensége egészen odavész. Még az aránylag függetlenebb színházi kritikus sem tud ezektől a másodlagos szempontoktól menekülni, s kritikánk kénytelen valóságos tolvajnyelvet kitalálni a buknivaló színdarabok bukásának enyhí-tésére, s a kritikus igazi véleményét a legtöbb esetben csak a publikum tapasztalt és ravaszul olvasó része tudja a sok enyhítő körülmény közül kitalálni. A független és bátor kritika annyi önfeláldozással jár a mi szűkös viszonyaink között, amennyire csak ritka ember képes, és ritka kritikus tud a mi kritikára alkalmatlan talajunkban olyan biztos és független pozíciót teremteni magának, hogy a teljes függetlenség nemes luxusát megkockáztathassa.

Túlzás nélkül merem állítani, hogy kollégánk, Köllő Katalin azon kevesek közé tartozik, akik nem csak megkockáztatják a függetlenség nemes luxusát, hanem maximálisan élnek is vele, anélkül azonban, hogy egy pillanatig is visszaélnének ezzel. Ehhez a függetlenség adta bátorsághoz ugyanis, ami valóban nagy luxus ma a médiában, szakmai igényesség, a színház iránti nagyfokú alázat, szeretet társul. És ez az összetétele az elismerésre érdemes színikritikának.
Színházról szóló cikkeit a Szabadságon kívül A Hétben, a Székelyföldben, vagy a magyarországi szaklapokban, a Színház, a Zsöllye című folyóiratokban, a Kontextus, illetve a Litera internetes portálokon olvashatták. Nemrég jelent meg Orosz Lujzáról készült kötete, publicisztikái pedig külön színfoltja lapunknak. De bármihez is fogjon, könyvíráshoz vagy a kevésbé látványos szerkesztői munkához, magasra állítja a mércét. Mindig magasabbra, hiszen pontosan tudja, hogy a ráérzés, a talentum mit sem ér, ha nincs mögötte tájékozottság, kitartó kemény munkával megszerezhető tudás.

Köllő Katalinnak, a Szabadság kulturális rovata vezetőjének a kitüntetésével az EMKE egyben megerősíti lapunk igyekezetét, hitét abban, hogy hasábjainkon továbbra is helye, kiemelten fontos helye van a kultúrának. Sajnos, kezd beigazolódni a szakemberek vészjóslata: a kulturális újságírás egyre inkább háttérbe szorul. A tömegkultúra fokozatosan átveszi a színház, a könyv, az elmélkedés – a gondolkodás helyét. Egyre nehezebb, egyre kevésbé kifizetődőbb kultúrát eladni, mint ahogy egyre nagyobb próbatétel igazi, minőségi kultúrát, kulturális újságírást művelni.

Az immár Spectator-díjas Köllő Katalinnal osztjuk azt a hitet, hogy ebben az egyre inkább értékzavarral küszködő társadalomban az újságírás nem csak hírverseny, nem csupán nagybetűs szenzáció. Hogy az újságíró feladata továbbra is a közvetítő szerep a politika, a művészetek világa és az olvasók közt az igényesség, a tisztesség jegyében – ahogy azt a szakma kiemelkedő egyéniségei is vallják. Ehhez kívánunk Köllő Katinak további kedvet, kitartást! (…)”

[ kl ] 2013-06-30 05:13:00