László György (1931 – 2011)
A neve László György volt, de ha most visszaemlékezem, arra jövök rá, hogy soha senki se szólította őt László elvtársnak, vagy László úrnak, azt hiszem, Györgynek se, ugyanis ő a LÁSZLÓGYURI volt, így egyben. Temetése 2011. január 26-án 15 órakor lesz Nagykovácsiban.
 
És akkor hogy ügyetlenül érzékeltessem, ki is volt a LÁSZLÓGYURI, sokunk LÁSZLÓGYURI-ja, akiknek csak jót tett, mert az írmagja sem volt benne az érzéketlenségnek, a cinizmusnak, a főnökökre jellemző nagymellényűségnek, mert LÁSZLÓGYURI-t mind egész életében a belátás, a barátságosság, a humánum töltötte el... – szóval, hogy ki volt ő?!

Csak egy mondatban elég annyi: ő kalapálta sikeressé annak idején a Petőfi adót. Kulturális érzékenysége, humora, pártatlan értékrendje és kifogyhatatlan ötletei – Szepesi Györggyel karöltve – varázsolták népszerűvé, és leghallgatottabbá a Magyar Rádió szórakoztató csatornáját. Mert ő aztán igazi rádiós volt, a rádió volt az élete, és azt hiszem először akkor halt meg, amikor a Rádió Otthonból Hivatallá vált, és kilakoltatták onnan. Soha többé nem találta a helyét, mert ellopták az élete értelmét.

Túl jó ember volt. Olyan, akikből egyre kevesebb van. Halála azt üzeni nekünk, hogy valami régen nincsen jól itt, valami nagyon elromlott. LÁSZLÓGYURI-nak ott kellett volna a szívéhez kapni a Pollack Mihály téren. Akkor talán kevésbé lázadnék a halála ellen! Mert mellette dolgozni munkatársként nagyon jó volt. Olyan légkör teremtett volt, ami a 70-es és 80- as években is ritka volt. Életemben először a megbetegedő Szilágyi János helyett ugrottam élő adásba be valamelyik ünnepi, 24 órás műsorfolyammal bíró, un. RÁDIÓNAPON egy teljes éjszakára Kristóf Gabi mellé. Az üvegfalon túli technikai helyiségben ott állt Szepesi György, a Szórakoztató Osztály vezetője, Hárs István, az elnök, Agárdi Péter, alelnök és LÁSZLÓGYURI, Szepesi helyettese, az adás szerkesztője. Beavatásom minden jobb pillanatában, mint a lelátón a drukkerek, integettek: „csak így tovább!” Ez a LÁSZLÓGYURI teremtette világ volt akkor! Ez az ő mentalitásától lehetett csak olyan, amilyen!

Most meghalt. S ha volna hely rá fölsorolni, mi minden halt meg vele együtt!!... Nem. Ha ő maga elolvasná is, önironikus poént dörmögne az orra alatt. Mert mint az apáméit, az ő esetleges mondatait is hallom még, és hallani fogom életem végéig.

De majd élőszóban megtárgyaljuk azokkal, akik szerették, akik sokat köszönhetnek neki! Nem vagyunk kevesen.

Még.

Itt.

[ Verebes István ] 2011-01-20 17:02:00