Közönségalázás
T. S. Eliot: Gyilkosság a székesegyházban. Pécsi Bazilika
Régen rohantam ki ekkora hévvel előadás végén a teremből. Már közben meg kellett volna tennem. Többszörösen átvertek négyszázadmagammal. A közönséget statisztériának használták egy tévéfelvételhez. Pedig T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című verses drámája a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a Debreceni Csokonai Színház és a Pécsi Harmadik Színház közös vállalkozásában, Vidnyánszky Attila rendezésében a Pécsi Egyházmegye millenniumi ünnepségsorozatának tetőpontja lehetett volna.
Vidnyánszky Attila rendezéseinek pécsi vendégszereplése a Székesegyház közelében kezdődtek, szabadtéri fesztiválokon, egyfelvonásosokkal, immár egy jó évtizede. Azóta a kortárs magyar nyelvű színjátszás egyik meghatározó alakjává vált. A rendező és a darabválasztás is passzolt a Pécsi Egyházmegye millenniumi ünnepségsorozatához, az előadásra is bejutottam, óriási tömeg szerette volna ugyanezt megtenni, rengetegen rekedtek kinn, ők csak kivetítőről bámulhatták az előadást. Az előadás előtt sajnáltam őket, utóbb jöttem rá, ők jártak jobban. A Pécsi Székesegyházban megéltem már egy Jan Garbarek koncertet, amikor az akusztika elvarázsolt. Hát Eliot művét valahogy kivetette magából a közeg, kb. úgy visszhangzott a tér, mintha egy zománcos lavórba vizet csurgatnánk. Az elhangzó szöveg 85%-át nem lehetett megérteni. A közönségre csupán a filmfelvételhez volt szükség, statisztéria gyanánt. Pedig a tolongáson áttörve, egy üresen marad polgármester-helyettesi helyről nézhettem az előadást – nem pedig egy oszlop mögül, vagy félreeső sarokból.

Trill Zsolt
 
Trill Zsolt eszköztelen jelenléte sokszor elenyészett. Finom gesztusai, visszafogott mimikája képtelen volt érvényesülni a tévéfelvételhez igazított világításban. A fakó, halovány fényekben alig látszott valami. Ha tévéjátékot készítenek, mi szükség a nézőkre? Belenéztem a tévéfelvételbe, nagyságrenddel jobban lehetett érteni a szöveget, s a világítás is elegendőnek bizonyult, bár a látvány, a sok nagytotál miatt nem ígért maradandó élményt.

A kart szavalókórussal oldotta meg Vidnyánszky. Mintha a ’70-es évek közepéből csöppentek volna ide a nők, teljesen idejétmúlt szaggatott mozgásukkal, fekete kendőjükkel, mint megannyi Vörös Rébék, illegették magukat. Miért voltak ilyen sokan? Miért voltak ennyire egységesen csúnyák? Nem mintha szépség után kiáltott volna a Vörös Rébék szerepkör, de érthetetlen volt a szinte egységes szépséghiány.

 

Életem legszebb betlehemes játékát ebben az előadásban láttam. De hogyan került oda? (Karácsony idején játszódik a darab, ennyi elég volt talán?) Szép volt, és tényleg kedves az angyalka, jól esett a bája, derűje, a pásztorok között is akadt jó kiállású legényke, de ez így, funkció nélkül giccsbe hajlott. Ahogy gyönyörűek az égő gyertyák is a templomban, s bizonyára szépen mutattak a képernyőn, de ezen túl nem tettek hozzá semmit az előadáshoz. Még Szűcs Nellit érdemes megemlíteni az előadásból, a karból kilépve megszólaltatta azt a fájdalmat, ami akár a mai kisemberi sajátja is lehet.

Olyan volt Vidnyánszky rendezése, mint amilyen filmeket Tarantino és a követői csinálnak manapság. Felismerhető a forma, de már-már önmaga paródiájának sem hat túl meggyőzően a megvalósítás. Mert Vidnyánszky megmutatta, még mindig tud tömegjelenetekkel bánni, remekül mozgatta a Vörös Rébékeket, a lovagokat, a papokat, de azért ez tőle mégiscsak kevés. Persze hol van az megírva, hogy egy művész sohasem tévedhet? De ha rendezőként azt veszem észre, hogy egy tézisdrámánál a játék tere nem teszi érthetővé a darab szövegét, akkor keresek másik helyszínt. Vagy valami megoldást. Nem árulok el négyszáz nézőt egy tévéfelvétel kedvéért. Mert erről mégsem csak a pécsi Székesegyház tehet.

[ Balogh Robert ] 2009-08-25 15:37:00