Két ég satujában
Varga Veronika festőművész finnországi kiállítását Acsai Roland költő nyitotta meg 2007. 01. 14-én, Finnországban, Kemijärviban.
Bevezető

Rilke írja valahol, hogy Isten a legrégibb műalkotás.
Haladjunk tovább e metafora mentén, és képzeljük el egy hatalmas, lepattogzott freskónak. Egy freskónak, melynek minden művész, legyen az festő vagy író, a restaurátora.

Eyes I.
 
Eyes II.
 
Szemek

Nem sokkal Lappföldre érkezésem után olvastam a következő kis történetet valamelyik finn kortárs képzőművészeti albumban: egy férfi dolgozgatott odakint a tóparton, hirtelen úgy érezte, figyeli valaki; ismerős érzés: tarkónkon érezni valakinek a tekintetét, de közel-távol egy lélek sem tartózkodott, aztán később, ahogy körbenézett, ráébredt, hogy nem más, mint a hegy figyeli.
Erre rímel egy másik eset is, ami Lacanhoz kötődik. Lacan egyik barátja halászat során, melyen mindketten részt vettek, tréfásan megjegyezte:„Látod azt a dobozt? Na, az viszont nem lát téged!”. Lacan nem találta humorosnak a kijelentést. Valamit megsejtett ekkor. Mert ha a barátja azt mondja, hogy „az nem lát téged”, az egyben azt is feltételezi, hogy akár láthatná is.
Hogy egy hegy, vagy valamely más élettelenek tartott természeti forma „figyel”, alapvető élmény lehet azok számára, akik valaha megfordultak errefelé. Épp olyan alapvető, mint az ég folyton változó színei, vagy a felhők szokatlan formái, meghökkentő alakzatai. És a Szemek-sorozat tanúsága szerint alapvető élménye ez Varga Verának is.
Ezek a képek megszólítások, melyek arcot adnak mindennek, legyen élő vagy élettelen: „Itt vagyok, látlak, s ezzel megteremtelek”- mondják. Egy állatszem, egy emberszem, egy isteneszem egymás mellé függesztve, és mert ez eredetileg public artnak készült, egyformán kitéve az időnek. A létezés trilógiája.
A természetben megtapasztalt „figyelemnek” ugyankor lehet egy másik oka is, mely csöppet sem elhanyagolhatóbb, mint az előző: ez pedig nem más, mint épp a figyelem, a tekintet hiánya.
E művek ilyen értelemben lehetnek e negatív-tekintetek kifejeződései is, a tekintet hiányának tekintetei, ám ez messzire vezet, ha tovább gondoljuk, akár az isten-kép genealógiájáig is, bár Varga Veronika képei épp ilyen messzire akarnak és tudnak vezetni, és a néző jól teszi, ha hagyja magát.
Érdemes megemlíteni, hogy a festmény készítésének eszközei és módja analóg magával a képek tematikájával: e munkák festékspray-vel készültek. A spray, mint szem; a festéksugár mint koncentrált tekintet; a festékanyag a felületen: maga a látvány, a sablonok pedig, amelyeket a festő a munka során használt a látás akadályai. Így válik a kép elkészítésének technikája a látás metaforájává.

Tábortűz a "kiállításon".
 
Marimekko sky
 

Marimekko-sky

Ezen a vegyestechnikával készült olajképen belemontázsolt, majd átfestett villák nyújtóznak az ég felé téli, csupasz fák gyanánt, éhesen - de nyilvánvaló, hogy hasztalan az erőfeszítésük. Az a tömbszerű, alig érzékelhetően Marimekko-virágos felhőzet teszi nyilvánvalóvá, ami a kép felső harmadát sötét súlyával uralja.
Hiába várakoznak adventiesen valami eljövetelre: „…nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut…” Elválasztja őket vágyuk céljától a zöldes-lilás, kék átmenetes, barna és fekete foltos felhőzárvány.
A felhőerődöt egyetlen fehéren derengő vékony rés szeli ketté - jelezve, hogy ki szabja meg a mikort és a hogyant, és most már be is fejezhető az iménti idézet: „…hanem a könyörülő Istené ”. Számomra ez a repedés most már mindig egy Rilke vers repedése lesz: „Nincs más közöttünk, csak vékonyka fal, / véletlenül, mert meglehet: / ha szám vagy szád hívni akar - / a fal reped…”
Van kapcsolat, akár, mondjuk így, megváltás, de az nem függ a lentiek akaratától, lelki, szellemi nagyságától vagy kicsinységétől, csak attól a vékony réstől, melyben a mozgás, amit egy hússzín árnyalat napszél-gomolygása érzékeltet, lefelé irányul.
Két ellentétes irány jelenik meg a képen, és már félő, hogy épp emiatt véti el egymást a földi és az égi instancia. Ám ez mégsem történik meg. Ugyanis a villák negatívjai, a fogak közötti fehér terek olyan formát eredményeznek, mintha lefelé nyúló kezek lennének, vékony ujjak.
Így a figyelmes személő számára megtörténik a „találkozás”, és már afféle érzésünk is lehet, hogy az ég legalább olyan éhes a földre, mint viszont…
És megint a szemek. A Marimekko-virágok középpontjainak szemet idéző, átfestett foltjai. Az ősi vallások isteneinek tekintetei.
A lenti tér vak, csak ágaival tapogatódzik növényi, vegetációs szinten; a fenti tér csupa szem, és mint ilyen, bár övé a látás képessége - és emiatt az ellenkezőjét gondolnánk, amennyiben társítjuk hozzá a belátás képességét -, sérülékenyebb is: mindig sérülékenyebb az, aki a látás képességével kifinomultabb módon rendelkezik, vagy bármi más érzékszerve élesebb.

Papermill
 

Papírgyár

Finnországban az ég valahogy sokkal közelebb van a földhöz, meghökkentően és bizarrul közel. A házak laposabbak, miképpen a hegyek s talán a templomok is, mintha tudnák, pontosan tudnák, hogy nem kell nyújtózkodniuk, úgy is elérik a firmamentumot, mert az ott van, számukra és minden ég alatti dolog számára eleve adottként, elérhető távolságban.
A Marimekko-sky drámai hatásának ahhoz is köze van, hogy a villák (a fák) és az ég között meghökkentően kicsi a távolság. Így nyernek magyarázatot a kép alján, a fák törzseinél montázsként elhelyezett borítékok: amennyiben borítékolható számukra a megváltás.
A felhők Finnországban egy másik meghökkentő dologra is képesek: félig lelógnak a horizonton, miközben az aljuk olyan egyenes, mintha acélvágóval vágták volna el.
Máshol nem látni hasonló felhőket. Geometrikus-felhő, oximoronnak hangzik, és mégsem az. Ugyanolyan mindennapi oximoron ez itt, mint nyáron a világos éjszaka, vagy a sötét nappal Kaamos idején.
A Papírgyár című képen épp ilyen sötétkék geometrikus felhő látható, melyet még egy meredeken lefelé tartó mértani vonal is tagol, analizál. Az acéllap-ég alatt, egy tó partján, az erdő közepén gyár áll.
A fák között idegen testként elhelyezett fémmonstrum különállásában is analóg a természettel; mintha a természet idegenségét, mechanikusságát leplezné le; megjelenítve magát a Természet-Gépet.
Vera korábbi festménye jut eszembe róla: a Felhőgyár, ami valójában ez a papírgyár is. Van egy olyan pillanat, amikor a gyár füstje eléri a fölötte álló felhőmonstrumot, és összeolvad vele, ilyenkor úgy tűnik, mintha a papírgyár gyártaná a felhőket.
A tó, melynek partján a gyár áll, visszatükrözi az eget. Relatívvá téve ezzel az irányokat. Mintha két ég satujában helyezkedne el mindaz, ami a képen történik, mintha két ég satujában történne élet, festés, írás, történne minden.

Kapcsolatok I.
 
Kapcsolatok II.
 
Kapcsolatok III.
 

Kapcsolatok I-III, Tábortűz I-II, Melegvérűek

A kiállítás következő csoportját akrillal papírra fújt képek alkotják. Tiszta színek, melyek egyértelműen eredeztethetők a természeti környezet tisztaságából.
A Tábortűzön nem látszódik a tábortűz, csak a lángnyelvek által megvilágított falombok vöröse-sárgája. A festmény két ikerképből áll, melyek egymásra felelnek, és a hold két fele által illeszkednek azt a hatást keltve, mintha maga a hold lenne a tábortűz, amely megvilágítja a fákat.
Az Ives Klein testképeivel is „kapcsolatot” tartó Kapcsolatok-sorozaton és a Melegvérűeken lábakat láthatunk, vagy még pontosabban lábak anatómiáját, röntgenképét.
Ez utóbbi képen izgalmas kontraszt feszül a hidegvérű hüllőket, kígyókat idéző lábak formája és a címbeli „melegvérű” kifejezés között.
A kígyó szimbólum felidézi a nézőben a bibliai történetet. Azt a történetet, melyben öntudatra ébredve az ember „másodszor” megteremtetett a kígyó közbenjárásával.

Tábortűz
 
Melegvérűek
 

Highway

A koszos hó tisztasága, az útszélen fagyott olajosrongyként heverő hóé, és a téli, havas táj eddig észre nem vett meleg színeinek revelativitása: világos- és sötétbarnák, napsárga foltok, lakkozott fafelületeket idéző árnyalatok, váratlan mohazöldek.
Hogy mi az út, és hogy ki vagy mi az utazó, nem kell kényszeresen eldönteni. Aki az utat megteszi, maga is úttá válik, az út perspektivikusan táguló-szűkülő terévé és idejévé: erre utal a kollázsként beillesztett és csak jelzés-szerűen befestett busz képe is, melynek elején egy háromszög alakú kivágás látható. Ez a háromszög a kép felső-középső részén induló, és egyre inkább táguló útjára felel. A busz az út hordozójává válik, szülőjévé, eredetéé.
A busznak nem csak hordania kell az utat, hanem ki is kell hordania.
Az út a képnyelv lineáris elbeszélést feltételezné, amennyiben annak iránya, célja valamint eredete van. Ám hogy hihetünk-e a lineralitásban, arra a festmény alapjaiban kérdez rá. A linearitás-hit kizárja azon tapasztalatok, jelenségek körét, melyek ezen kívül esnek, így elbeszélhetőségüket sem teszi lehetővé. Nem is említve a „minden mindig egyszerre történik”-elvét, mellyel sehogyan sem lenne összeegyeztethető.
Sokat foglalkoztatott, hogy a festészetben, hogyan lehet ábrázolni az időt anélkül, hogy az irodalom szimbolikus vagy narratív képeit-módszereit vennék igénybe. Most - e kép alapján - úgy gondolom, hogy leginkább a perspektivikus, ám mégsem lineáris térrel. Nem a távolságok, hanem az emlékezet és az idő mértékegysége, logikája, ritmusa szerint tagolt térrel, perspektívával.
Az út feldarabolódik vízszintes hasábokká, és átrendeződik: sínek talpfáit idézve fel a kép nézőjében, vagy a jégbordás ég felé vezető lépcsőfokokat.
A nézőpontok meghökkentő dinamikussággal váltják egymást a képen: a busz iránya, szituáltsága, miként a nézőé is, egyfolytában változik. Látjuk a buszt, de a kép sem más, mint egy buszablakból látott tájrészlet.
Az út szélét jelző fehér csíkok integető ablaktörlőkké változnak át, melyek minden egyes csapásukkal újabb darabra szelik a látványt, és a látvánnyal együtt az időt is tagolják.
A kép mégsem mozaik-szerű: nem részetek adják ki az egészet. Az egész létezik, de hiteles elbeszélhetősége, megfesthetősége csak így lehetséges, mert valójában így létezik, mert valójában így létezünk.

Highway
 
[ Acsai Roland ] 2007-01-21 15:41:00