Gyúrás nyakra, agyra és szívre
Ibsen - Peer Gynt - Zsótér
Zsótér Ibsen darabját letisztult minimalista térbe helyezi. Ilyen szintű funkcionalitással csak ritkán találkozni, minden használható valamire, és nem is akárhogyan.
Az előadás első szünetében hallgatózva ilyen mondatokat hallani a Kamaraszínház előterében: „Kibírjuk, kibírjuk, Marikám, nem tudtuk milyen darabra jövünk, gondoltuk Ibsen, mi?” Hát igen, van, aki Ibsent jött nézni, van, aki Zsótér rendezést. Egy biztos, nem mindennapi élményben volt része, annak, aki bejutott a Krétakör és a Thália közös produkciójára. A Peer Gynt meglehetősen igénybe vette a közönség tűrőképességét, az előadás három és fél óra hosszú. Elsősorban mégsem az időtartam az, ami miatt az előadás megterhelő, hiszen a Peer Gyntöt két szünet is megszakítja. Ami a színházi élményt szokatlanná teszi, hogy itt nincsenek üresjáratok. Az előadás valósággal kiköveteli magának a nézőtől a folyamatos és elmélyült koncentrációt. Az információ több csatornából is érkezik, így nem csak koncentrálni szükséges, de a figyelem megosztásának képessége sem hátrány.

 

Az első tényező, ami teljességgel lenyűgözött, az a rendező térkezelése. Zsótér Ibsen darabját letisztult minimalista térbe helyezi. Ilyen szintű funkcionalitással csak ritkán találkozni, minden használható valamire, és nem is akárhogyan. Még a Kamaraszínház ocsmány háttere is képes szervesen illeszkedni a hozott kellékekhez. Az előadás kezdetekor minden színész a galériájáról figyeli a közönséget, az előadás alatt pedig fel-le mászkálnak a reflektorokhoz vezető létrán. Ez különös mozgalmasságot kölcsönöz az amúgy is dinamikusnak mondható, de a szó nemes értelmében meglehetősen lassú előadásnak. A színpadot neonzöld, margarétás szőnyegpadló borítja, oldalt egy ócska hárfa, középen egy fényesre csiszolt parkettából kör alakú pódium, ami alkalom adtán forog is, pontosan fölötte, színüket változtató neoncsövekből a nap.

 

Érdekes, hogy túlzsúfoltságnak, pompának nyoma sincsen, mégis leginkább egy barokk festményhez lehetne hasonlítani Zsótér rendezését. Ennek oka az előadás allegorikussága, és a telítettség. Súlyos jelentést nemcsak a dráma szövege, mondatok, szavak hordoznak. A színészi játékon, mozgáson, gesztusrendszeren kívül, a két említett tényezőn felül, illetve velük párhuzamosan indul el a kellékek szintjén egy a verbálisnál ősibb, zsigeribb kommunikáció, amely nem simul bele az előadásba, paradox módon mégis hozzájárul a szó és látvány homogén egységének létrejöttéhez. Ez lenne a másik tényező, ami az előadást kivételessé teszi. A verbális és vizuális ingerek aránya egy az egyhez. A kellékek hívószóként funkcionálnak, sőt még azt sem túlzás kijelenteni, hogy jelenlétük van. Különös feszültséget eredményez, hogy a látványvilág nem ismétli a kimondott szavakat, mint egy tradicionális előadáson. Zsótér nem didaktizál, de nem is blöfföl. Extra információval látja el Ibsen drámáját, képzettársításait aggatja a szövegre, ami elsőre akár önkényesnek is tűnhet, hiszen látunk itt bugyiból előhúzott hagymát, korcsolyát a lábon, neonzöld tüllruhát, pingvinjelmezeket, melyek igen messziről hozott asszociatív elemekként hatnak. Mégis, épp a szöveg és a látvány közti óriási szakadék teszi lehetővé, hogy az „értelmezés csatornái” megnyíljanak, méghozzá nem is egy irányba, hanem szerteszét.

 

Zsótér Peer Gynt rendezésének elsősorban két tényezője – a tér és a kellékek adta lehetőségek felismerése, és inventív használata, kihasználása - az, ami képes kihangsúlyozni Ibsen drámájának komplexitását. Középpontba a személyiség és annak fejlődése kerül, kihangsúlyozandó, hogy mindennemű romantizáltságtól, önsajnálattól, szenvelgéstől mentesen. A kérdés, melyet én, a néző Zsótér rendezésének hatására feltehetek magamban így szól: kire is gondolok, ha azt mondom: „Önmagam”. „Zsótér a drámai csúcspontok helyett következetesen az antiklimaxot keresi”-, így Márton András. Az előadás mégis gyönyörű ívű, és az élmény katartikus. Annak ellenére, hogy a főszereplővel való azonosulásra, sőt rokonszenvezésre sincs mód, az előadás végére a suttogásba átúszó altatódal és a pingvinek szárnycsapkodásának hatására mégiscsak könnyek szöknek a néző szemébe.

[ Szabó Nóra ] 2006-06-14 10:01:00