Valahogy megszoktam a készülődést
Pallag Tibor: Kis festék ovális arc
Pallag Tibor 37 éves, 2005 novemberében jelent meg a Kortárs Kiadónál Kis festék ovális arc című verseskötete az ÚjLátószög sorozatban, a megvilágosodást kutatva élt már fán, írt és terjesztett szamizdatot, vezetett könyvesboltot, jelenleg túlélni próbál, ha jól értettem.
Annyi a Pallag, Pollág mostanában az irodalomban. Nem kevertek még össze egy hasonló nevű pályatársaddal?

Nekem még ez nem adatott meg, de ha majd megadatik, azonnal értesítelek, hogy érzésnek milyen! Bárcsak összekevernének már valakivel, de jó alaposan, hogy kénytelenek legyenek tájékozódni rólam! Elolvasni például ezt a cikket! Mámorító gondolat!

Ha jól emlékszem, 14 éve, húsz éves korom körül jártam egy ismerősömnél, akit közben telefonhoz hívtak, addig kaptam tőle egy paksamétát, a te verseiddel, hogy olvassak bele. A telefonálás szerencsére hosszúra nyúlt, s bár konkrét verset ma már nem tudok felidézni, csak azt az érzést, hogy hű, ez a fickó valamit nagyon tud az emberi lélekről. Finom és közben kegyetlen is. Aztán találkoztunk, később évekre eltűntél, hol előkerültél, hol megint eltűntél... Mármint Pécs városából, mert valahol biztos voltál közben is. És én még minidig azon csodálkozom, hogy csak most, ilyen későn jelent meg az első köteted. Szerencsére az irodalom nem lóverseny! De kezdjük az elején, ki is, mi is ez a Pallag Tibor, más néven Upor?

Tizenöt éves korom óta írok verset, ezt tudom, ez egy dátumhoz köthető dolog nálam. Az az első vers elveszett, de a dátum maradt. Aztán a dátumok vesztek el, és a versek maradtak. Mondhatnám azt is, hogy az írás annyira lefoglalt, hogy nem értem rá szerkesztőkkel levelezni, de ez nem igaz. Valahogy megszoktam azt, hogy én csak készülődöm az évek meg csak múltak, mert megvan ez a rossz szokásuk... Ráadásul tíz évig egy sort sem tudtam írni. Apám végtagvesztéssel járó leépülése, betegségének légköre, olyan tartalmak közelébe taszított, amelyeknek megfogalmazásához nagyon kicsikének bizonyultam. És miután ápolói korszakom véget ért az irodalom már egészen más képet mutatott, mint annak előtte: új nevek, új hangok mindenütt! A dolgaim, egészen másként kezdtek szólni a megváltozott közegben. Ami régen izgalmasnak hatott és bátornak, az most maximum érdekesen cseng. Aki a korát megelőzi, azt a kora utol fogja érni. Aztán leelőzi. Aztán, akit leelőztek, az ki fogja kérni magának, ami rém mulatságos helyzeteket teremt: Horváth Viktor barátom előtt dühömben eltörtem szép régi esernyőmet, csak mert valaki írt valamit, ami emlékeztetett arra, amit én is megírtam, persze jobban és az enyémmel persze senki sem törődik mert… Ez a mert aztán továbbgondolásra szorult, amire nem voltam képes. Hatást akar elérni az, aki ír. De hol? Másnál? Úristen, kik vesznek körül? Maga előtt akar bizonyítani? Ahhoz tudnunk kéne, kik is vagyunk! Ugyanakkor kinek van ereje azt mondani: hagyjuk a fenébe az egészet! Jó. Kétszázból maradt ez után a kiborulás után nyolcvan vers. Amikor égettem azt a százhúszat, olyan boldogságot éreztem, amiért érdemes volt megírni őket. De mégsem ajánlanám az efféle boldogságot senkinek. Lehet, hogy csak utólag tűnik az egész, annak. Mentálhigiénés okokból.

 

Azt tudom rólad például, hogy olyan bensőséges kapcsolatot ápolsz, vagy ápoltál egy fával, amely kevesünknek adatott meg. Hogyan és miért dönt valaki úgy a XX. Század végén Közép-Európában, hogy fogja magát és felköltözik egy fára?

Szerettem volna megvilágosodni. Pontosabban attól kezdve, hogy megtudtam, létezik olyan, hogy megvilágosodás, én meg akartam világosodni! És ne kérdezd miért! 1985-ös év az orosz és matekórák fenyegető közelségében telt ugyan, de nem csak számomra, sok-sok gimnazista számára is. Rejtély, hogy miért épp a megvilágosodás tűnt az egyetlen és végső megoldásnak iskolai és egyéb frusztrációimra. Választhattam volna kevésbé rázós utakat is, például a tanulást, vagy írhattam volna udvarló verseket! Az is lehet, hogy minden problémám abból a tényből fakad, hogy focizni sosem tanultam meg. Tudod mi az a gömbérzék? Én nem tudom. Tehát engem 16 évesen csak a Királyi Út érdekelt! Nem is szólva a számokról! Ramana Maharshi 16 évesen a moksha állapotát tapasztalta meg, Buddha 37 évesen a nirvánát. A különböző terminológiák szerintem ugyanazt az állapotot jelölik, de én nem ebből élek, úgyhogy tessék ezt nekem hozomra elhinni! Úgy éreztem, még van 21 évem, hogy alaposan utána járjak én is ennek a dolognak. Buddhának azt hiszem hét évébe telt, nekem háromszor ennyi áll rendelkezésemre, nem lehetek annyira tehetségtelen - vigyázat csak nem esztétikailag közelítettem meg a helyzetet?! -, hogy elpuskázzak egy felszabadulást! Úgy éreztem, nekem egyszerűen kötelező még Buddha előtt megtapasztalnom a nirvánát! Meglehetősen ironikus számomra, hogy épp ebben az évben töltöttem be a harminchetet és se nirvánáról, se mokhsáról, se szatoriról nem tudok beszámolni neked!
Kezdetben egy mecseki ashramban próbáltam dolgozni magamon, de a jóga akkoriban tűrt dolognak számított, nem úgy, mint manapság. Ma már, tisztelet a kivételnek 40-es ezoterikék preklimax hobbija, ami nem baj, de az én alább következő történetem csak akkor érthető, ha ezt elfelejtjük. Szóval a jógik nem örültek ott nekem. Egyrészt csak a szigorúan vett ászanázás és meditáció érdekelt a biorépatermelés még csak periférikusan sem. Másrészt nehéz volt megmagyarázniuk akárkinek, hogy mi a fenét üldögél lótuszülésben náluk egy kisgimnazista. Számomra tehát a fa kínálta nyugalom maradt az egyetlen út! Akkori szellemi vezetőm, akinek nevét mély tiszteletem jeléül inkább nem írnám ide, kempingágyat hurcolt a fogai között egy fenyőfára, úgy három-négy méteres magasságba, hogy ott ő majd halad egy nagyot a Végső felé. Ezt az ágyat én cefetül irigyeltem tőle, és amikor szegényt családi (gyerek/kenyér) gondok a fáról elszólították, egyszerűen elfoglaltam a helyét. Volt ott minden: katonai sátorlap az ágy fölött a vízhatlanság érdekében, hálózsák, zseblámpa stb. Ráadásul a fenyőfára nem mennek rovarok a gyanta miatt. Az illatok kellemesek voltak odafent. A koratavaszi erdőben langyoskás szellők lengedeztek, bár az ehető fűvel cudarul megjártam, úgyhogy lehet, hogy nem is volt az a fű ehető. Napjaim a neti meditáció körül forogtak, amely arról szól, hogy például, amit most gondolok az még nem a végső valóság. Amit most, az meg pláne nem. Amit meg éppen most, az meg aztán abszolúte nem az! És így tovább.
Volt a közelemben forrás is békával. Kezdetben sokat fantáziáltam arról, hogy az a béka a mi közös kis forrásunkba jól belepisil, meg belekakil, ezért megpróbáltam kilakoltatni onnan. Elvittem vagy két kilométerre arrább, valami kellemes pocsolyába. Másnap ugyanott lubickolt. Ismét felkerekedtem vele, de ő ismét visszatalált valahogyan. Az is lehet, hogy mindig más és más békák lubickoltak az orrom előtt reggelenként, de azért ez mégis csak pimaszság! Aztán megbékéltem a gondolattal, hogy egy béka fürdővizét iszom. Végül már valóságos szannyaszinnak képzeltem magam - ami persze nem voltam - és úgy vettem magamhoz a forrás vizét, ahogyan azt találtam. Aztán jöttek-mentek a furábbnál-furább Állapotok.

Az immár talán világos, hogy miért mentél fel, mit is kerestél, de miért másztál le? Nem találtad meg a gyantaillatban forrásvízzel öblögetve, biorépát rágcsálva a megvilágosodást?

Az Állapotok csak jöttek-mentek. Végül olyanná lett az elmém, mint egy koszos lépcsőház, amelynek nincs is gazdája. Gazdája ugyan nincs, de élnek ott lakók, akik nagyon, de nagyon elégedetlenek. A kosz miatt, a lépcsők állapota miatt, a zaj miatt, ami az alagsorból dübörög. Ráadásul a spirituális praxis akkoriban közveszélyes munkakerülésnek számított. Nem akarok túlságosan belemenni a részletekbe, inkább úgy fogalmaznék, hogy összefutottam az erdőben sétálgatván olyan urakkal, akik élénken érdeklődtek hétköznapjaim iránt. Az Állapotok meg válaszoltak nekik – helyettem.
Legvégül ismerjük be, az erdő nem egy terített asztal!
Az ehető fű pedig: mítosz.

 

A remeteség mennyire a sajátod? Mert ugyanennek az ellenkezőjére is képes vagy. Gondolok arra, hogy a pszichológia iránt mutatott érdeklődésed messze átlag fölötti, néha egy Woody Allen filmben érzem magam, ha veled beszélek.

A komlói rendőrösön a remetelétet úgy tűnik örökre felfüggesztettem. Be kell vallanom, sötétedés után, még egy kiskertbe sem merek kisétálni, legfeljebb ha az díszkivilágítva van. Elmúltak azok az idők! Mivel csakráimat képtelen vagyok olyan virtuozitással oda-vissza pörgetni, mint egykori jógi és jogini ismerőseim, a spiritualitás nálam nem ezoterikus kutatásban, hanem a karakterológiák, vagy ha úgy tetszik, emberismereti rendszerek iránti érdeklődésben nyilvánul meg. Különösen a nem szigorúan tudományos rendszerek érdekelnek, mindig is jobban tudtam az intuíciómmal boldogulni, mint teszem azt egy vonalzóval. Az enneagram számomra még nem lerágott csont.

Anno a rendszerváltozás előtt, még kölyökként, de ott mozogtál a ma demokratikus ellenzéknek nevezhető körben. Mégsem lett belőled politikus. Miért?

Az Égtájak Között című szamizdat író-rámkázó-terjesztő körére gondolsz? A fa után elég éles kanyar vezetett hozzájuk, de a nyolcvanas évek legvégén az Átkos Hívei létrehoztak egy többé-kevésbé vakcsoportot és elnevezték máskéntgondolkodóknak azokat, akik szerintük ide tartoztak. Reformpolitikusok, reformtáplálkozók, reformközgazdászok, újságírók, bölcsészek, pszichiáterek, művészek, néptáncosok, jógik és egyéb értelmiségiek vidáman keveredtek ebben a vélt-valós közegben és ami manapság elég furcsának tűnhet: miután örömmel értesültek róla, hogy állítólag ők - ugyan másként – de azért még gondolkodók, bátran – tehát másként - gondolkodtak és más máskéntokkal is szóba álltak: egymással. Mindegy volt, hogy jóga gyakorlók erdei ashramjának megteremtése, vagy az interdiszciplináris diákkör kommuna koncepciójának megvitatása – csak hogy a közösségnél, mint témánál maradjunk - szolgált az összejövetelek apropójául, előbb-utóbb mindenhol megfordult mindenki. Én meg tiniként mutogattam a verseimet, amelyekben hol erről, hol meg amarról volt szó, ami egy valóban fiatal költő lírai micsodáinál előfordul, tehát még az is megtörtént néha, hogy tetszést arattam.
Szó mi szó, 1987 márciusában egyik szamizdatkészítő barátom értesült arról, hogy a fáról lejöttem és finom rendőrségi ráhatásra a Pécs mellett működő Ércdúsító Üzemben dolgozom segédraktárosként. Jellemző a korra és benne rám, hogy épp akkoriban került kezembe és éppen ott a raktár hátsó traktusában elbújva olvasgattam a Csuhai István által szerkesztett Szellem és egzisztenciát Hamvas Bélától! Sajnos én nem állíthatom, hogy komplett szanszkrit nyelvtant rejtegettem a fiókomban, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem volt fiókom, de Ramana Maharshi Sad Vidjáját (Ulladu Narpadu), mindig a kabátom belső zsebében hordtam! Mukkot sem értettem belőle, de a spirituális identitásomnak sokat használt!
Nos, ez az én szamizdat készítő barátom, aki még a fánlakásom előtt látogatott fel a mecseki jógik közé egy tehetséges költő képét hordozta rólam a kebelében, küldött is rögvest 500 Ft-ot látogassam meg őt és barátait Budapesten. Fent is ragadtam aztán a fővárosban és úgy publikáltam az általam nagyratartott Égtájak Között című újságban, hogy sokáig azt hittem, ha valami szamizdatban jelenik meg, az csak annyit tesz, hogy Romániában nyomtatják. Ez persze több volt, mint naivság. Ez azt jelentette, hogy nincs érzékem a konspirációhoz. Egy évig éltem a szamizdatkultúra farvizében lubickolva: házkutatások orcapirító szenzációi és megalázó részletei, titkos kiállítások maszatos xeroxai, illegális május elsejei jelszavak röpcédulái („Kádár helyett Pozsgait!”) között és müzligyártásból próbáltam fenntartani magamat. Aztán 1988-ban a Reform magazin megjelenésével egy időben a szamizdatok kora lejárt. Mai napig siratom őket, mert a műkedvelés kellemes zugmelegét sugározták felém, amit a jéghideg profizmusnál ezerszer jobban kedvelek. Amellett megkövetelték olvasóiktól a szellemi éberséget és arra figyelmeztették ezeket az éberré követelt olvasókat, hogy maximális gyanúperrel fogadjanak minden egyes szót, amely nyomtatva van.
1989-től apám megbetegedésétől kezdődően én a demokratikus ellenzéknek nevezett körből, annak is a legszéléről mindenféle jel nélkül simán leszakadtam és tíz hosszú éven keresztül az volt a legfontosabb feladatom, hogy mindig tiszta legyen a kacsa apám betegágya alatt. Hetente fürdettem, naponta lemostam és büfiztettem és az ezért kapott hétezer forint ápolási díjat különféle csodaszerekre költöttem. Mindegyik hatott.
Rám.

 

Nem végeztél egyetemet, vagy inkább mondjam azt, hogy papírod nincsen róla, bár az olvasottságod sokan megirigyelhetnék. Mi határoz meg jelenleg leginkább szellemi értelemben? Mi irányítja a gondolkodásodat?

A túlélés. Kezdetben én is tiszta akartam lenni és ártatlan. A kompromittálódást úgy kívántam elkerülni, hogy nem mentem olyan helyekre, ahol gyanítottam, hogy kompromittáltak vannak. A probléma ott jelentkezik, hogy a kompromittáltság, mint olyan, nehezen definiálható fogalom. Kezdetben számomra a materialistákat takarta: az anyag hívei, mint a gonosz szolgálói. Aztán dimenzionálódott a fogalom és a kollaboránsokat is kezdte magába ölelni. Azokat, akik csont nélkül együttműködnek emezekkel. Aztán jöttek, akik szó nélkül eltűrik, hogy kollaboránsok létezzenek és egy levegőt képesek szívni velük és így tovább... Itt is valahogy úgy jártam, mint a neti meditációval! Olvasmányaim: Hamvas Béla, Emil Cioran, Thomas Bernhard, Gauss András. Aztán belefutottam egy Bernhard könyvbe Az irtásba, ami kinyitotta monomániám börtönajtaját. A külvilág, ami elémtárult: rémes! Az olyan embereknek, mint amilyen én vagyok, minden külvilág rémes. Főleg ha egy szál érettségivel próbálkozik 37 évesen és még jogosítványa sincs. Direkt morálból ki, rossz lelkiismeretbe be? Ráadásul még főzni sem tudok!

 

Ha beszélgetünk, gyakorta érzem azt, hogy zavar, hogy ilyen későn indult el a pályád – mert immár az első versesköteteddel letagadhatatlanul elindult – indulatok feszítenek, tettvágy, aztán valahogy mégis megszelídülsz. Tavaly novemberben jelent meg a köteted a Kortárs Kiadónál – Kis festék ovális arc cím alatt – az ÚjLátószög sorozatban. Volt már néhány könyvbemutató, de nem fedeztem fel, hogy valahol érdemben írtak volna a kötetedről. Ez mennyire zavar? Vagy jól érzed magad ebben a körön kívüli szerepben?

Az úgy van Róbert, hogy az ember csak egy kötetecskét akar, aminek gerince van. A gerincen pedig a kötet címe, a cím előtt pedig a szerző neve: Pallag Tibor Kis festék ovális arc. Mást semmit. Talán megadja ezt a sors, talán nem. Még az is elképzelhető manapság, hogy megjelentetnek. Kiadnak. Te meg ki vagy adva. A cudar életben először. És még sincs semmi! Ekkor az ember nem érti ezt a semmit. Jó, amit írtam? Rossz, amit írtam? Mi van ilyenkor? Hatalmas a csend. Járogat a boltokba, nézegeti a saját könyvét, bemegy a könyvtárba és beírja a címét. A könyve, mint cím szerepel a rendszerben ugyan, de nincs tőle effektíve kölcsönözhető kötet. Egy darab sem. Okát nem firtatja, de fáj neki. Ha firtatná talán nem az az ember lenne, akinek ez fáj. Tehát csak azért is nem firtatja, hadd fájjon! Az ember tehát költő.
Az, hogy nem írnak rólam, tsikálgatja a tsőrőmet! Ha valaki vesz rám némi fáradtságot és csak úgy állva belém olvas, valamilyen nagyobb könyvhodályban, szórakoztató és szomorú, ezerszínben csacsogó, ám egyszuszra mégis befogadható verses regénykét élvezhet ott, főleg ha felismeri, hogy párversek formájában mesélek. A simán szedett versek a férfi a dőlt betűkkel írottak a nő érzéseibe engednek bepillantást. Kötetem szerves egész. Semmi összehánytság, slendriánság, vagy más elsőkötetes lazaság! Minden a helyén! És mit érdemlek ezért? Semmit! Írtam egy héjába-sült-krumpli-kötetet és még csak annyit sem kapok, hogy fapapucs!

Ezt fel sem veszem! Szóval, miért ez lett a kötet címe? A szerkesztője, Zalán Tibor miatt lett ilyen vékonyka? Úgy tudom, nagy tisztelettel közeledtél hozzá.

Nekem Zalán Tiborral találkozni olyan volt, mintha Paul Verlainnel, vagy Csáth Gézával találkozhattam volna. Ráadásul egy személyben! Az „...és néhány akvarell” húsz éve számomra a lírai non plusz ultra és amennyire ismerem magamat, még legalább húsz évig az is marad. Képtelen voltam csak úgy cseverészni vele, találkozásaink meglehetősen feszélyezetten indultak és ez a helyzet épp csak egy picit változott az elmúlt évek során. Ismeretségünk kezdetén elolvasott tőlem kb. hatvan verset és azt üzente, tetszik neki a világom! Addig nem is tudtam, hogy nekem világom is van! Aztán rostált is egyet rajtuk. Az kész tragédia volt, mert kevesebbet talált gyengének, mint amitől féltem és többet, mint amit reméltem. Majd a negyven valahány opusomat olvasgatva kért tőlem legalább húsz-huszonöt új verset és lehetőleg egy héten belül. Nem akartam neki elárulni, hogy az én átlagtempómat ismerve ezt a mennyiséget úgy négy-őt év alatt tudnám homorítani, úgyhogy annyiban maradtunk, hogy majd szólok, ha kész leszek. Mindenesetre a rám jellemző optimizmussal rögvest vettem egy számítógépet, hogy bírjak majd a keletkező rettenetes szövegmennyiséggel. Aztán csak írtam, írtam.
Így reppent el három év. A versek nagyon sokmindenről szóltak és kétség nem fért hozzá, hogy én írtam őket, mert, hogy más nem fért a gépemhez. Több közöm ezen kívül hozzájuk nem nagyon volt. Tudni kell még rólam, hogy én 31 éves koromig anyámmal éltem Pécsett. Így utólag Lou Reeddel én is elmondhatom, hogy (kvázi)kisvárosban mindig csak letörni tudok. Miután Orsolyámmal felvergődtünk Pestre és munkát leltem egy szitagép végében, hamar rádöbbentem, hogy vagy költő leszek én itt, vagy segédmunkás. Ez volt az én vagy-vagy korszakom. Persze hamar kirúgtak. Két hét alatt megírtam 24 vadonatúj verset, aztán négy nap pihenő, majd további két hét alatt még 21 darabot. A trükk a következő volt: sok verset akarsz? Találj ki egy cselekményt és mint a lepedőket a kötélre aggasd rá a verseidet...

Milyen cselekményszálra teregetted a verseid?

Zanzásítva: önző, magát kitartató férfi új barátnőre akad, hozzáköltözik, de az új városban helyét nem találja. A pár marja egymást. Férfi nem ilyen kapcsolathoz szokott, ezért lelép. Nő érzelmileg kifosztottan kád melegvízben sajnálja magát.
A történetet kezdetben a férfi szemével láttattam, de miután megmutattam Dr. Incze Adriennek (pszichiáter, táncterapeuta, költőnő, akinek kezeit innen is csókolom!) követelni kezdte az igazság másik felét. Az volt a könnyebb. Feminin vonásaim végre szabadon érvényesülhettek.
A cím a cselekményességre, a filmszerűségre utal, olyan mint egy gyors bemutatkozás. Ráadásul nyomatékosítja, ki is a kötet valódi hőse. A nő.
A vastagság, mint olyan, nem szerepelt a könyvvel kapcsolatos elvárásaim között.

Nem a vastagsággal van problémám, csak azon csodálkozom, hogy első kötetként lassan negyvenévesen, másfél évtizedes kvázi visszahúzódás után nem egy válogatott kötettel rukkolsz elő. Vagy Pallag Upor összes verseivel. Ennyire szigorú vagy magadhoz?

Uporságom mindig is a magánéletem számára volt fenntartva. Ennek a története ráadásul hosszú és unalmas, akár csak a kimerítő válasz erre a kérdésre.
Röviden: a best of számomra nem műfaj. Válogasson felnőttként a nagyérdemű magából a műből. Mivel a mű már nem létezik a rostálásaim miatt, mindent előröl kezdtem. A törmelék ami a régiből maradt, vagy felhasználásra kerül a későbbi anyagokban vagy hull bele a szemetesbe.
Ez nem szigor, ez józanság dolga.

Újra írod a verseidet vagy újabbat írsz, ha elégedetlen vagy egy szöveggel?

Hol így, hol úgy. Valamikor, ahogy puffan. És olyan is van, hogy újat írok, aztán a régit át és kidobom mind a kettőt, majd mohón turkálok a szemétben és amikor újra elolvasom a gyűrt papírt, hát ne tudd meg, mekkora hülyeségek vannak rajta!

A Kis festék ovális arc kötet tematikája, amint említetted a férfi-nő kapcsolat, de elég egyedi megközelítésből.

Igyekeztem mindazt elmondatni a felekkel, amit a kapcsolaton belül egymásnak soha nem mondtak volna el, de utána bármelyik ismerősüknek: igen! Lássuk a terhelő vallomásokat! Ha jól csináljuk, ezzel a módszerrel is be lehet mutatni a teljes történetüket. Az ilyen vallomások is lehetnek líraiak, sőt megrendítők, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy a vallomást-tevőknek pont az ellenkező a célja. Bizonyos értelemben ebben a történetben negatív nyomatokkal dolgozom.

Nem csak verseket írsz, egyszer említettél egyfelvonásos darabokat, megírtad őket?

Azt hiszem meg. Gondoltam megmozdítom a kötetbéli figurákat a színpadon is. Szerintem katasztrofálisan sikerült! Épp a napokban küldtem el szakembernek, úgyhogy orvos látta már.

Ma sok költő prózát ír, gyakran még regényekbe is belevág! Te készülsz már a „nagyregényre”?

Teljesítményem ezen a téren napi 700 szó. Szerepel a történetben több bőrhal is. Bűzük facsarja az orromat.

Min dolgozol mostanában?

Munkát keresek. Dolgoztam már könyvesboltban, sőt azt hiszem vezettem is egyet! Mostanában antikváriumi munkáról álmodozom. Ne nevess, ez komoly dolog! Sajnos komolyabb mintsem gondolnám.
Tudod, az írásból nem lehet...

 
Kapcsolódó linkek:
   • Pallag Tibor két verse a teraszon
   
[ Balogh Robert ] 2006-06-07 00:53:00