A mezőgazdaság legyen megbízható, ne a színház!
A VI. Pécsi Országos Színházi Találkozó válogatója Márton András
Márton András, a VI. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjának válogatója vall az elmúlt évad darabjairól, a színházról, s a mintegy 150 előadás láttán leszűrhető tapasztalatairól, arról, hogy milyen is a mai színházi konjunktúra.
Április elsejétől a következő év április elsejéig tart a POSZT-válogató feladata, talán jelképes is kicsit, hogy ezt az esztendős felkérést két Bolondok napja fogja közre. Hány előadást látott?

Szeretek színházba járni, bár soha nem néztem ekkora gyakorisággal előadásokat. 150 estét töltöttem színházban az elmúlt évben. 140-et ebből az időszakból néztem meg, a többi előadást vagy kétszer tekintettem meg, vagy hogy többet tudjak meg az adott társulatról.

Ez a szám sok vagy kevés Ön szerint?

Lehetne több, de kevesebb is akár. Játszottam közben a Radnóti Színházban és Pécsről nehézkes eljutni az ország másik felébe – ennél többet fizikailag nem bírtam. De ennyi előadásból már kialakul egy kép, mi is történik az ország színházaiban. Tekintve, hogy az elmúlt években az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodtam, lemaradásban voltam, ennél alacsonyabb előadásszámmal nem „úszhattam” meg a válogatást. Mert ugyan a színházak ajánlhatnak két előadást, amelyeket a válogatónak kötelező megnéznie, de nem ezt teszik, például Babarczy igazgató úr azt mondta: „Gazdag a szezonunk, nézz meg mindent!” – így véve le a válláról a számonkérés terhét egy-egy nem beválogatott darabért.

Akkor tényleg nem lehetett könnyű dolga!

Nem spórolhattam a színházba járással, mert most találkoztam először azzal a jelenséggel, hogyha az ember felüti a programújságot, esténként háromszáz előadás közül választhat. Amikor sok évvel ezelőtt elmentem Amerikába, két kezemen meg tudtam számolni, hány érvényes futó előadás van esténként. Na jó, ez túlzás, de a mainak a tizede sem volt. Szerencsére olyan színházi konjuktúrában vagyunk, amikor minden előadást telt ház előtt játszanak.

És a mennyiség átcsapott-e minőségbe? Tudom, olcsó ez a kérdés, de mégis. Ön a ’70-es évek végén, a ’80-as években mára már legendás előadásokban játszhatott (Úrhatnám polgár (rendezte: Zsámbéki Gábor), Hazatérés (rendezte: Ascher Tamás), Halleluja rendezte: Zsámbéki Gábor), Komédiások (rendezte: Ács János)), ezek megállnák ma a helyüket?

Nem biztos. Akkor a magyar színháznak az volt a feladata, hogy az adott kor politikai és morális közegéről folytasson párbeszédet a közönséggel – és azt hiszem, ezt az akkori színház hibátlanul betöltötte. A kódolt beszédet itthon magas fokra fejlesztettük ki, míg a világon átsöpörtek olyan színházi irányzatok, amelyek minket meg sem érintettek. Alig-alig volt hivatalos kapcsolata a mainstreamnek az avantgarde-val. Létezett egy mainstream színház, amely „másként” gondolkodott, mint amit hivatalos ideológia előírt, ettől tudtak olyan jók lenni azok az előadások abban a politikailag rendkívül unalmas, művészileg rendkívül izgalmas időszakban. ’89-90-ben ez a kódolni tudás érdektelenné vált egy szempillantás alatt és hiába állt a színház egy hallatlanul izgalmas közegben, mégis végtelenül unalmassá vált, elvesztette a talaját. Egy akkori előadást nem lehet a maival összehasonlítani. De amit annak idején külföldön láttunk, vendégjátékon, vagy egy-egy fesztiválon, olyan működő társulatokat, amelyek aszkéta módon ültek a próbateremben és egész nap egy-egy művészi kérdésen vitatkoztak… Leesett állal figyeltük, micsoda őrületes erő rejlik az együttgondolkodásban, hitekben, milyen más minőségű tehetségek működnek, mint itthon! Ez, amit akkor láttam, ma megvalósulni látszik Magyarországon is. Igen, ez a rettenetes nagy mennyiség kidolgozza magából azt a minőséget, amely Magyarországot a világ színházának integráns részévé teheti. A válogatásomért sokan fognak bántani azért, mert ez egy világszínházi válogatás. A külföldön edződött szemem szerint válogattam, és olyan előadásokat, amelyek a világon bárhol figyelemre méltók lehetnek.

 

A mai színházban morális és anyagi válságot látok, azt nem tudom megállapítani, melyik erősíti melyiket, de valami nem stimmel. Például az utóbbi években alig-alig tudtak érvényes nagyszínpadi előadást színre vinni a POSZT-on.

A színháznak éltető eleme a válság! Válság nélkül a színház megbízható lesz. Megbízható a mezőgazdaság legyen, ne a színház! Válság van a társadalomban, anyagilag és morálisan is, és a színház éppen a válságokból él. A színházak anyagi helyzete az előadások láttán megítélhetetlen: egészen pazar kiállítású díszleteket is láttam. Természetesen pontosan tudom, melyik színház mekkora összegből gazdálkodik. De akadnak olyan játszóhelyek – a haknik haknii – ahonnan tonnányi pénzeket visznek haza a színészek. A minisztérium dolga az lenne, hogy igazságos és értékorientált finanszírozási rendszert dolgozzon ki, a tehetséget és ne az őskövületeket támogassa, ehhez azonban merész döntéshozókra és nagy szakértelemre lenne szüksége, a minisztériumokban ilyen pedig nincs. A tehetség szerencsére a föld alól is kibújik! A színháznak az a dolga, hogy harcolja ki magának a pénzt és a kereteket. Van, aki a pénzkiharcolásban jobb, van, aki a tehetségben. Ma ilyen a helyzet!

Nem tűnik véletlennek, hogy öt nem magyar rendező darabját válogatta be a POSZT versenyprogramjába. Ez a magyar rendezők bírálataként is felfogható?

Volt idő, ha Magyarországra jött egy külföldi rendező, akkor őt meg kellett buktatni. Mondok egy fájdalmas példát: Harag György minden egyes hazai rendezését megbuktatták, pedig őt az egész világon nagyra tartották. A ’60-as évektől kezdve a ’80-as évek végéig bukást bukás követett, bármilyen sikeres külföldi rendező is érkezett hozzánk. Valamilyen titkos módon a színházi emberek sorra megbuktatták őket, ez szinte egy mozgalom volt. Messzire vezetne az, ha az okokat keresnék. Mára a helyzet megváltozott, a külföldi rendezők hatalmas sikereket érnek el, atomrobbanásokat tudnak okozni. Ez azért lehet így, mert Magyarországon kóros rendezőhiány lépett fel. Kevés a jó színházi rendező. Kiesett egy generáció. Nem látok fiatal, átütő tehetségű színházi rendezőket. Mondhatnék pár nevet, akiket úgy tartanak számon, milyen fantasztikusak.

 

Miért, kit gondol ma érvényes színházi rendezőnek?

Szinte minden színházban rendez évente három előadást Valló Péter, aki kiváló rendező, felmegy a függöny, lemegy a függöny, közben történnek dolgok, érdekesen, jól értelmezetten, szépen, hol nagyon jól, hol kevésbé jól, hol rosszul. Ez azért lehet így, mert túlhajszolt, viszont minden színház igényelne egy ilyen rendezőt. Aztán ott van Ascher Tamás, akitől láttam ebben a szezonban nagyon jót és nagyon rosszat is. Gothár Pétertől nem láttam jót. Sem Szász János, sem Zsámbéki Gábor nem rendezett Magyarországon.

Székely Gábor sem rendez.

Székely Gábort sohasem tartottam olyan jó rendezőnek. Erőszakosnak inkább, engem sohasem tudott megfogni, nem okozott még katarzist számomra. Soha nem értettünk szót egymással, pedig egy színházban voltunk, de nem kérdőjelezem meg a tehetségét, csak nem az ízlésem szerint való.

Zsótér Sándor?

Igen, ő hol kiemelkedő, hol felháborító. Ez egy nagyon jó teátrális helyzet, legyen ilyen. Azt szeretném, ha nem lenne azzal vádolható, hogy csak a pimaszsága különbözteti meg a többi rendezőtől. Azt szeretném, ha nem ragadna meg olyan hosszú ideig egy-egy esztétikai vonulat mellett.

Vidnyánszky Attila?

Istenáldotta színházi tehetség. Nagy örömmel látom, hogy Debrecenben egészen kitűnő körülmények közé került. Aztán Tompa Gábor is egészen különleges rendező, akit többször szeretnék látni Magyarországon. Az ő társulata a legjobb, példás az a koherencia, ahogy együttdolgoznak. Láttam Bocsárdi Lászlótól is előadást, nem tetszett.

Bodó Viktor?

Talán a legnagyobb színházi tehetség. Nagyon jó lenne, ha sikeresen alakulna a karrierje. Schilling Árpádnak nem láttam idén jó rendezését, de ettől függetlenül nagyon nagyra tartom, ahogy Pintér Bélát és Balázs Zoltánt is.

Az utóbbi pár rendező a fiatalabb generáció tagja.

Na de egy ilyen színházi életben, ahol ekkora a kínálat, ez nagyon kevés. Nyilván léteznek olyan rendezők, akiknek nem ismerem az életművét. És vannak olyanok, akiket nem is értek, mások miért sorolnak a jobbak közé. Mondjuk Novák Eszter, aki nagyon jó társulatformáló személyiség, de nem érint meg, amit rendez, de lehet, hogy ez az én hibám.

Az első vonalról beszéltünk eddig, de létezik egy második is.

Igen vannak, akiket még dolgoztatnak. Elmebaj, miket láttam! Néha az arcomról égett le a bőr, hogy egy-egy nagyöreg szinte az ízlését is elvesztette. Ez a pár ember csinálja ma a jó magyar színházat. Szerencsére jönnek külföldről meghatározó rendezők. Mihai Mǎniuţu, Victor Ioan Frunzǎ, Vladiszlav Troickij, Silviu Purcǎrete, és mondjuk Paolo Magelli-t nem tartom olyan nagyra, de az Agyő Európa, Európa agyő-vel igazán összejött neki.

 

Magyarországra több szempontból azt lehet mondani, hogy vízfejű. Színházi szempontból is igaz ez? A minőség mennyire koncentrálódik a fővárosban?

Ez egyáltalán nem jellemző. Nem illik ezt mondani, mert a Radnótiban játszom, de a Radnóti nagyon jól működik, remek társulat. A Katona ide évadja nem volt annyira erős. Az Örkény Színházból ugyan beválogattam egy előadást, Ascher rendezését, de az a színházi évadja szerintem rémes volt. Mindent megbonyolítanak. Eljátszák Molnár Ferenc Üvegcipőjét, amelyet különböző színházi idétlenségekkel megbolondítanak. Ez a darab a lessingi dramaturgia szerint hat, erre beletesznek egy embert, aki csinálja a vihart, meg slaggal lelocsolja a többieket, testidegen lesz, nem hat modernül, pedig annak szánták. Eljátszák az Elektrát egyetlen emberi hang nélkül. A falra mászok már a mesterkéltségtől és a dialektikus színjátszástól, a tételmondat-magyarázástól, ez számomra az igazi borzalom. Kicsit túl szenvedélyes vagyok! Azt gondolom, lehet még az Örkényből majd jó színház. De vidéken is akad olyan színház, amelyik úgy működik, mint egy budapesti. A soproni például ilyen. Kellemes, középfajú színház, Budapesten próbálnak, aztán „lemennek”, játszanak és visszajönnek a fővárosba. Nem szenvedik meg azt a közeget, ami „lenn” van, de az ilyen helyeken is nagyon jó előadások születhetnek. A színház minden este megtelik, szeretik a színházat, a színészek jól érzik magukat, mindenki boldog. Ha az ember azt gondolja, egy színháznak ilyennek kell lennie, akkor téved. A színház egy társadalmi közegben jön létre. El is szokták fojtani, ha tudják. Az a színház, amelyik egy cigány gettóban jön létre Maladype-nek hívják , sokkal izgalmasabb számomra. A soproni egy polgári, jó színvonalú színház, az Ifjúság édes madarát Tordy Géza rendezte, remek alakításokat láttam benne, öröm nézni, de van az egészben valami hűvös elegancia, és ez nem a színház igazi lételeme. Sokkal fontosabbnak tartom Pintér Béla társulatát, amely egy morális kérdést jár körbe, és nem feltétlenül a legjobb körülmények közt, de létrehoz egy előadást arról a társadalomról, amelyben mi mindannyian élünk. Nagyon jó anyagi körülmények között működik – gondolom – a Krétakör, s nem véletlenül. Ez a társulat nagyon tud valamit erről az országról, erről a világról, ahol élünk.

És Nyíregyházán, Kecskeméten, Békéscsabán?

Az a színház jár jól, amely felismeri, kik azok a tehetségek, akiket oda kell csábítani. Képes rávenni Bodó Vikort Nyíregyháza, hogy rendezze meg ott az Esztrád sokk című előadást, amihez fogható pazar színházi estém nem volt a szezonban. Vagy Kecskemét, ahol a különleges agyú Bodolay dolgozik, az előadásait nem nagyon szeretem, mert túlkomplikál mindent és inkább egy filosz szemével látja világot, elgondolkoztat, egy fanyar mosoly meg is jelenik a szám szélén, mert értem én, mit akar, csak nem tud meghatni. Sokkal inkább meghat az a mély teátrális gesztus, amelyet egy kevésbé kiművelt főtől elemi erővel kapok. Viszont Kecskeméten mindenféle történik, megfér ott Ács János is és mások is. Amit az igazgató a rendezéseiben nem tud színre vinni, az a színházában megtalálható. Békéscsabán saját nevelésű színészek dolgoznak. Fájdalom, hogy mesterségben, ismertségben, személyiségükben le vannak maradva, de létrejött egy jó szellemiségű előadásuk, a Nine, Konter László rendezésében. Egészen meghatódtam, hogy ebben az egyébként nagy sivatagban ilyen kincset találtam.

Győr?

Az az érdekes helyzet állt elő, hogy az igazgató úr azt mondta, a nagyszínpadról ne válogassak be semmit, úgysem fog beférni a pécsi színpadra, a győri színpadnyílás sokkal nagyobb. A kamarában pedig semmi olyat nem láttam, amely megütötte volna a mértéket.

Miskolci színház milyennek tűnt?

Az a direktor jár el helyesen, aki behívja a nagy tehetségeket és a társulatot is megdolgoztatja, és olyan igénnyel lép fel, amely az elkövetkező évekre nézve táperő lehet. Ezek a társulatok ettől lesznek többek, jobbak, mint az unalmas szezonba belesüppedő társulatok. Magelli rendezett ott két darabot, egy főt és egy melléket. A mellékdarab százszor jobb, mint a fő. Megmozdult a társulat, és láttam az elvégzett munka hatását.

Eger?

Nagyon jó karban lévő társulat, kitűnő lánycsapattal. Kaszás Gergő nagyon jó szellemű, kiváló, mindent tudó színész. Ebben a szezonban nem jött össze olyan előadás, amelyet beválogathattam volna, de azt kell mondjam, minden, amit ott láttam – sok darabot – valamiféle érdekességgel rendelkezett.

Tatabányán is látott előadást?

Természetesen. Novák Eszter Szecsuáni jólélek rendezését, és bevallom: halálosan untam. De nem tagadható, hogy Novák formált egy társulatot. Ha akad valahol valaki, aki igazán megdolgoztatja a színészeket, az többet jelent, mint egy morális tett, ez már művészi érdem. Az, hogy ez az előadás nekem nem tetszik, engem minősít, de nem tagadható el, ha egy ilyen helyen megjelenik egy fontos személyiség, ott felpezsdül az élet, és elhivatott társulatot nevel ki maga körül a színházban.

Zalaegerszeg?

Nincsen különlegesen jó állapotban ez a színház, de a társulat Ruszt Jóska emlőin nevelkedett és Verebes Pista gyors eszén, akad ott egy-két kiemelkedő egyéniség.

Az országjárásban, ha jól érzem, lassan körbeértünk, de kimaradt egynéhány színház. Veszprém és Pécs?

Nem véletlen, ez két rosszul működő színház. Veszprémből majd talán egyszer lesz valami, amit láttam, az nem volt jó. Pécs nagy szívfájdalmam, hiszen Pécsett élek. A Pécsi Harmadik Színház egy produkcióját meghívtam a POSZT-ra, mert azt éreztem, nagyon erős előadás. A Pécsi Nemzeti Színházban erős előadást nem láttam, nem tartom művészileg jó állapotban lévő színháznak. De nem akarok megbántani senkit.

Debrecen és Szeged?

Debrecenben nagy változás zajlik, ott nem láttam figyelemre méltó méltót, Szegedről nem szeretnék nyilatkozni, ott nem sokára játszani fogok.

 

A határon túli előadások különböztek az anyaországiaktól?

Sokkal magasabbra került a mérce. Nem elég, hogy a színdarabot létre kell hozni, nem elég, hogy kevesebb a pénz, nem elég, hogy idegen nyelvi közegben élnek, nem elég, hogy a magyar minisztérium sem utalja át azt a kis támogatást, amit megígért… Gyalázatos szituációkkal szembesültem. Ennek ellenére érdekes a kép. Nincs szoros összefüggésben az anyagi támogatás mennyisége és a minőségi színház létrejötte, ezt kell mondanom. Sok akadály, nehézség árán Újvidéken, Szabadkán, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsvárott – amely a legjobb magyar színház szerintem – és Komárnoban is létrejönnek darabok. Fontos dolog, hogy volt egy időszak, amikor a színházak „vates” szerepet töltöttek be, az volt a fontos, hogy magyarul beszéltek. Ez a túlhangsúly már elmúlt, vagy múlóban van. Ebben nagy szerepe van Tompa Gábor társulatának. Ők engedték be a progresszív román színházat magyar közegbe, ahol szinte felrobbant. A megváltozott körülmények között a színház nyelvén szólnak olyan kérdésekről, melyek túl vannak azon, hogy szépen, szabatosan kell magyarul beszélni – egyébként szépen beszélnek, nincsen azzal semmi baj, de itt ennél komolyabb erő és akarás költözött be. Örömmel látom, hogy társulatként meg tudnak jelenni. A Woyzeckben látszik, milyen a társulati erő, milyen az összmunka. Mindenki az életét teszi rá arra a szerepre. És ez az élet nem jelentéktelen élet, hanem megélt, jelentős és fontos. Nem egy simlis könyvelő, vagy egy alkoholista törpe élete, hanem egy elhivatottságra feltett élet és őrületes színészi szaktudás.

Ha Önön múlik, hány előadást válogat be? Elegendő ez a tizennégyes létszám? Vagy lett volna még több érdemes előadás is?

Ha harmincat hívhatok el Pécsre, akkor valóban megmutathattam volna a mai magyar színház keresztmetszetét. Zenés színházat például nem válogattam be, nem vagyok a műfaj rajongója. Az Operettszínház és a Madách Színház semmivel nem játszik gyengébben musicaleket, mint amilyenek a Brodway-n mennek. De vidéken láttam még olyan operetteket, mint gyerekkoromban, ahol kicsordulhatott az örömtől a könnyem, a nevetéstől, a naiv hittől, mint például ahogy a Ne bánts virágot Kecskeméten eljátszották. De ha meghívom a Dr Bőregeret az Operettszínházból, akkor muszáj lenne mellé hívni még másik hármat. De mivel versenyeztessem? A Woyzeckkel?

Kabaré előadást sem hívott meg a POSZT-ra?

Elmentem kabarékba is. Nem voltak olyan minőségűek, hogy szóba jött volna a meghívásuk.

Szenvedélyesen beszél a színházról, és azon kevesek egyike, aki vállalja a véleményét. Változtatott valamit Önön ez az eltelt év?

Már elég öreg vagyok, hogy ki merjem mondani, belém már nem érdemes rúgni. Egy ideig azt gondoltam, amikor elhagytam a pályát, hogy meg lehet lenni színház nélkül. Amikor ez a jelbeszéd, a szocializmusban játszott magyar színház elvesztette az érdekességét, akkor én úgy éreztem, hogy valamiből kimaradtunk. Engem mindig is nagyon érdekelt a színészmesterség maga, ebből doktoráltam, azt láttam, s látom ma is, hogy Magyarországon borzasztó mód alulképzettek a színészek. Én még ilyet nem is láttam máshol! Nagyon sok érdekes ember van, de abba halnak bele, amibe nem kellene. Valló Péter barátom szokta erre mondani, hogy ez a színészcéh problémája. Elgondolkoztam már azon, vajon ez a színészcéh tudja-e, mi ez a mesterség. Aki műveli, az tud róla valamicskét, de ennek a világon óriási szakirodalma van. Oroszországban, Angliában, Franciaországban, az USA-ban is létezik a színészpedagógus mint foglalkozás, csak nálunk nem. Lenne értelme a színészpedagógiát oktatni, mert ennyi elveszett embert, kallódó tehetséget, amennyit ebben az egy évben láttam… Nem is hinném el, ha nem láttam volna őket! Azt javasoltam, hogy a következő válogató filmes legyen, hogy ne mindig ugyanaz az öt ember játsszon a magyar filmekben. Menjen már végig valaki a magyar színházakon, hogy rájöjjön, jobban tenné, ha a színházból hívna karakterszínészeket, mint az utcáról.

 

Milyen állapotban találta a színházat ebben az elmúlt, egy évre nyújtott pillanatban?

Rájöttem, hogy ez az egy év alatt egy színházi konjunktúra részese lehettem, mindössze egyetlen előadás volt, ahol heten ültek a nézőtéren, egy kis Pest melletti vállalkozás előadásán. Nem a premierekre jártam, mégis. Az derült ki, az emberek szeretnek színházba járni. Igen, fontos ma a színház. Sokat megtanultam a színházak sorsáról, gondjairól. Láttam egy-két olyan jó példát, hogyan kell a mai kihívásokra válaszolni. A tehetséget kell a megbízhatóság elé helyezni, úgy építeni, hogy felfelé húzzanak minket a céljaink, mert csak így járhatunk jól, még a bukások árán is. A fehérvári színház egy izgő-mozgó, nyüzsgő, nehezen identifikálható társulat. Szurdi Miklós egyfolytában pörög, rendez, még a vécében is színházat játszanak, létrehozták ezt a botrányosan szép Csongor és Tündét. Az a társulat, ahol kevés nagy nevet fedezni fel a plakátokon és ahol stúdiósok próbálkoznak… És itt egyszercsak belecsöppentek a világszínházba! Nagyon fontos, hogy ne szokjanak erről le! Fontos lenne, hogy a színházigazgatók ne akarjanak éjjel-nappal rendezni, hanem hívjanak olyanokat, akik megszeretetik ezt a foglalkozást, és kinyitják azoknak a fiatal tehetségek szemét, amelyek még csukva vannak.

Ennél talán nem is kellene jobb végszó, mégis folytatom egy passzus erejéig. Nemrég láttam Önt egy remek előadásban. Spiró Kvartettjét, immár kilenc éve mutatták be a Pécsi Harmadik Színházban Vincze János rendezésében, és nemrég felújították az előadást, amely az eltelt évek alatt mintha különlegesen nemes patinát kapott volna. Nem is tudom, hány éve nem ért ennyire teljes színházi élmény.

Hát igen, ez egy nagyon különös dolog. A darabot az ’56-os forradalom 40. évfordulója évében írta Spiró, most már az 50. évforduló évében vagyunk. Megöregedtünk mindnyájan, a darab akkor keletkezett, amikor 154 Ft volt a dollár, csúszó-leértékelés… Azt gondoltuk, hogy ez egy Zeitstück, amely remekül megragad egy pillanatot. Harsányan röhögtek az emberek, csapkodták a térdüket… A darab elején persze, mert akkor úgy tűnt, mintha egy persziflázsa lenne az akkori mindennapoknak, s a végére mégiscsak szomorúba fordult a darab, sokan elszégyellték magukat, mert rájöttek, ez a „véres” valóság. Ma az emberek sírnak. Megrendült arccal ülnek ott. Sokkal nagyobb lett az előadás tétje. Az előadás mai megszólalása rendkívüli színháztörténeti esemény, mert ilyet én még nem láttam.

Kapcsolódó linkek:
   • Márton András nyilatkozata a válogatás előtt a teraszon
   
[ Balogh Robert ] 2006-06-05 11:25:00