CINI nyolcvanöt éve született
Karinthy Ferenc 1921. jún. 2. – 1992. febr. 29.
Karinthy Cini, a rendszerváltás első halottja - akinek a temetésén az akkori kulturális tárca nem képviseltette magát – nyolcvanöt éve született. Színdarabjai napjainkban is láthatóak, nemcsak itthon, hanem a világ számos színpadán. Biztosan örülne, ha láthatná Marci fia – pardon - K. Márton immár 25 éves, a családról elnevezett színház igazgatójának irodalmi sikerét.
Nyolcvanöt éve!

Meglepett hirtelenjében, hogy Karinthy Ferenc, a drága Cini most ennyi lenne, hiszen mintha ma történt volna, hogy a Kortárs-ban hetvenedik születésnapján köszöntöttem! Ma sem igen tudok mást írni, mint akkor, persze, hozzátéve, hogy nagyon hiányzik!

Hiányzik az író, a színházi bennfentes, a barát - és hiányzik mindaz, ami Leányfalu és Szentendre volt annak idején. Cini hol itt, hol ott tűnt fel a 11-es úton, Volkswagenjéből vagy a bicikli nyergéből kiáltott oda nekem, ha látott:
- Dugd be hozzám a képed, hadd dumáljunk!... -

Rekkenő nyárban kis robogóján csak úgy, fürdőnadrágban vágtatott bevásárolni a Benyó-féle élelmiszerboltba, hűvösebb időben tréningruhában állított be a Fő tér könyvesboltjába, ahol a főnökasszony Ancsikánál mindig otthon érezhettük magunkat. - Írsz valamit? - kérdezte Cini, de meg sem várta a választ.- Én egy novellával vacakolok most...-mondta panaszosan, de tudtam, hogy mindig jó tempóban dolgozott a kicsi házban, a folyó partján, ahol egy fehérre festett ajtóra minden neves látogató felírhatta a nevét. Szerettem Cinit, szerettem a minden irodalmiaskodást nélkülöző elbeszéléseit, bölcs szösszeneteit, jól szerkesztett drámáit és életes hangjátékait, azt az atmoszférát, ami műveiből sugárzott. Egyszer meg is mondtam neki, hogy mióta vagyok híve: negyvennyolcban a matek órán a pad alá rejtve olvastam a Szellemidézés című, a családját fantasztikus bátorsággal bemutató kisregényét. Amiből aztán az a remek színdarab lett.

Irigyeltem szabadságát, azt, hogy mennyire otthonosan mozgott a világban. Neki egyre ment Pest vagy Róma, Buda vagy New York, és persze Leányfalu, s mindaz a földrajzi helyszín, ahol játszatta történeteit. És ahonnan azt a rengeteg, érdekes alakot teremtette be az irodalomba: izgalmas nőket, különc férfiakat, szerelmes, bolondos figurákat, szélhámosokat, csalókat, magányos lelkeket, társra vágyó szerencsétleneket...
Cini művei elmúlt évtizedeink historikus munkáiként is felfoghatók, olyan pontosan és érzékletesen örökítette meg a hétköznapokat meg a történelmi eseményeket, hogy az eljövendő korok olvasói megismerhetik belőle egész volt életünket.

Bennem Cini képe eleven, könyvei itt sorakoznak a polcomon, boldog vagyok, hogy kortársak lehettünk, hogy beülhettem hozzá a folyóparti tuszkulánumába, hogy olykor összejöhettünk jó néhányan a dunakanyariak: Vészi Endre, Szeberényi Lehus, Fábián Zoli, Cseres Tibor, Mészöly Miklós - ettünk, ittunk, diskuráltunk, Cini anekdótázott... akkor még azt hittük, mindig így lesz. Ma már csak az emlékezetem élnek ők is, meg ezek a délutánok, esték.
De élnek!
És most elsősorban Cini. Leveszem a polcról a könyveit, s mindig elolvasom a dedikációt: Szakonyi Karinak régi jó barátsággal Cini... És a másikban, a harmadikban is ilyesmi...
Itt van velem. Nálam. És nagyon remélem, az olvasók szívében is.

[ Szakonyi Károly ] 2006-06-01 10:12:00